Templomi házasságunk mindent megért
Miután első üzleti vállalkozásom szó szerint lerobbant, a második pedig porig égett, azon tűnődtem, vajon el tudom-e vinni menyasszonyomat, Benyt a templomba. Tudtuk, hogy az oda való eljutás megpróbálja a hitünket, de amikor kitűztük célul a templomi házasságot, még fogalmunk sem volt, mekkora is lesz ez a próbatétel.
Benyvel hazámban, Panamában találkoztunk, miután hazajöttünk a missziónkról. A panamai törvények miatt azok a párok, akik házaséletüket a templomban akarták elkezdeni, mielőtt elutaztak volna a legközelebbi templomba, a Guatemalai Guatemalaváros templomba, először polgári házasságot kellett hogy kössenek. Bár tudtuk, hogy drága és bonyolult utazás lesz, az összepecsételés olyan áldás volt, melyet nem akartunk nélkülözni az életünkben.
Egy nappal az eljegyzésünk után elveszítettem az állásomat. Rendíthetetlen voltam, ezért úgy döntöttem, buszturnusok szervezésével fogok pénzt keresni. A buszom már az első este lerobbant. Gondterhelten, de még mindig elszántan úgy határoztam, hogy pólókat fogok árusítani. Aznap reggel, mikor elmentem a gyártóhoz, hogy átvegyem a pólókat, már csak az éjjel porig égett épületet találtam ott. Úgy tűnt, ezzel reményeim is füstbe mentek.
Csupán néhány hónap volt már a következő betervezett templomi útig, de idáig minden erőfeszítésemnek, hogy előteremtsem a szükséges pénzt, gyors bukás lett a vége. Otthagytam a leégett törmelékhalmazt, és elindultam Benyhez.
„Semmim nincs – mondtam neki. – Talán nem kéne hozzám jönnöd.”
„Ha a pénz miatt akarnék házasodni, már rég férjhez mentem volna – válaszolta. – De nem a pénzért akarok megházasodni. Azért megyek hozzád, mert szeretlek!”
Ez volt a fordulópont. Úgy éreztük, fontos próbát sikerült kiállnunk. Hittel törekedtünk előre, és lassan kezdtek megnyílni előttünk a kapuk. Találtam egy bútorkészítő állást, bár a fizetésem még arra sem volt elég, hogy az alapvető szükségleteinket fedezzük belőle. Ezután egy kedves püspök felajánlotta, hogy segít a buszjegyek kifizetésében. Bármilyen izgalmasan is hangzott az ajánlata, nem éreztem, hogy ez helyes lenne. Arra törekedtünk, hogy önellátók legyünk. De látva, mennyire szeretne segíteni, megkérdeztük, nem tudna-e ehelyett valamilyen munkát adni Benynek. És tudott.
Miután megkerestük a templomi utazáshoz szükséges pénzt, polgári házasságot kötöttünk, és végre úton voltunk Guatemala felé tíz másik egyháztaggal. A próbatételnek azonban még korántsem volt vége.
Costa Rica határánál tömeges járműsztrájk tartott fel bennünket. A határnál való kétnapos várakozás után a sofőrünk úgy döntött, visszafordul. Én és Beny, két férfitestvérrel és egy másik házaspárral úgy döntöttünk, nem adjuk fel. Végignéztük, ahogy a buszunk megfordul és otthagy bennünket, mi pedig átsétáltunk Costa Ricába. Csak gyalogoltunk, és útmenti menedékhelyeken aludtunk, míg el nem értük a nicaraguai határt. Ott sikerült taxiba szállnunk és eljutnunk a fővárosba, ahol buszjegyet vettünk a hondurasi határig. Két nappal és két buszúttal később végre megérkeztünk a templomba. Koszosak és fáradtak voltunk, és a tervezettnél jóval több pénzt költöttünk, de nagyon boldogok voltunk.
A következő napon, minden próbatétel és késlekedés ellenére végre férj és feleségként egymáshoz pecsételtek bennünket az örökkévalóságra. Megérte a sok munka, várakozás és aggodalom: örömünk teljes volt!
A templomba készülők közül biztosan nem fog mindenki ilyen kihívásokkal szembesülni, de Benynek és nekem (és azoknak, akikkel együtt mentünk a templomba), ezek az események egy nagyszerű finomító folyamatot jelentettek. Ez volt életem egyik legcsodálatosabb élménye.
Ha a célunk, hogy a templomban házasodjunk, csupán a világi szerelemből fakadt volna, nem sikerült volna elérnünk. Mivel azonban hittünk a papság napjainkban visszaállított pecsételő hatalmában, nem adtuk fel, mert tudtuk, hogy az időre és az örökkévalóságra kötött templomi házasságunk minden áldozatot megér.