Mit jelent Jézus Krisztus engesztelése, és hogyan segít nekem?

Miért van szükségünk Jézus Krisztus engesztelésére?

Ádám és Éva leszármazottaiként minden ember a bukás hatásainak örököse. Bukott állapotunkban ki vagyunk téve az ellentéteknek és a kísértésnek. Amikor engedünk a kísértésnek, elidegenülünk Istentől, és ha kitartunk a bűnben, elveszítjük az Ő Lelkének, a Szentléleknek a társaságát az életünkben.

Csak oly módon szabadulhatunk meg, ha valaki megment minket. Szükségünk van valakire, aki ki tudja elégíteni az igazságosság követelményeit – aki a helyünkre áll, és magára vállalja a bukás terhét, valamint megfizeti bűneink árát. Mindig is Jézus Krisztus volt az egyetlen, aki képes volt ilyen áldozat meghozatalára.

A föld megteremtésétől kezdve a Szabadító volt az egyedüli reménységünk arra, hogy elnyerjük a „békességet ebben a világban és örök életet az eljövendő világban” (Tan és szövetségek 59:23).

Jézus Krisztus gyógyító és megerősítő hatalma

„Szabadítónk engesztelése nem csupán halhatatlanságot biztosít számunkra az egyetemes feltámadás révén, és lehetőséget ad nekünk arra, hogy a bűnbánat és a keresztség révén megtisztuljunk a bűneinktől. Az engesztelése arra is lehetőséget biztosít nekünk, hogy szólítsuk Őt – aki átélte az összes halandó gyengeségünket –, hogy erőt adjon a halandóság terheinek viseléséhez. Ismeri gyötrelmeinket, és Ő ott van nekünk. A jó szamaritánushoz hasonlóan, amikor sebesülten ránk talál az út mentén, akkor bekötözi sebeinket és gondoskodik rólunk (lásd Lukács 10:34). Jézus Krisztusnak és az ő engesztelésének gyógyító és erősítő hatalma mindannyiunk számára elérhető, akik kérjük azt” (Dallin H. Oaks: Jézus Krisztus engesztelése által megerősítve. Liahóna, 2015. nov. 64.).

Ez az élet lehetőség arra, hogy hasonlóbbá váljunk Mennyei Atyánkhoz. Amint elfogadjuk örökkévaló rendeltetésünket Isten gyermekeiként, elindul nálunk az állandó növekedés és jobbá válás egy folyamata. Amint azt David A. Bednar elder tanította:

„A halandóság utazását a rosszból jóvá, a jóból pedig jobbá válás, és a természetünk megváltozása jellemzi. A Mormon könyve bővelkedik példákban olyan tanítványokról és prófétákról, akik tudták és értették az engesztelés képessé tévő hatalmát, valamint átélték, ahogy az átalakítja őket ezen az utazáson. Amint egyre inkább megértjük ezt a szent hatalmat, evangéliumi rálátásunk nagy mértékben bővül és gazdagodik. Az ilyen szemléletmód pedig figyelemre méltó módokon lesz képes megváltoztatni bennünket. […]

Amikor ti és én eljutunk oda, hogy megértjük és alkalmazzuk az engesztelés képessé tevő hatalmát a saját életünkben, akkor erőért fogunk imádkozni, hogy meg tudjuk változtatni a körülményeinket, ahelyett, hogy a körülményeink megváltozásáért imádkoznánk. A cselekvés alanyává válunk, nem pedig a cselekvés tárgyává (lásd 2 Nefi 2:14)” (vö. Az engesztelés és a halandóság útja. Liahóna, 2012. ápr. 15–16.).

Megváltoztatja a szíveket

Miközben hozzáférünk Szabadítónk, Jézus Krisztus megerősítő és gyógyító hatalmához, Ő a szívünket is képes megváltoztatni.

Jeffrey R. Holland elder a következő történetet osztotta meg:

„[E]gy fiatal férfiról szeretnék szólni, aki érdemesen indult el a missziójába, de saját akaratából korábban tért haza, a saját neméhez való vonzódás és egy olyan trauma miatt, melyet ezzel kapcsolatosan szenvedett el. Továbbra is érdemes maradt, ám a hite válságban volt, érzelmi terhei egyre nehezebbek lettek, lelki fájdalma pedig egyre csak mélyült. A megbántottság, a zavarodottság, a harag és a vigasztalanság állapota váltakozott nála.

A misszióelnöke, a cövekelnöke és a püspöke számtalan órát töltöttek kereséssel, könnyeket hullatva és áldást adva neki, miközben igyekeztek kapaszkodót nyújtani számára. Ám a sebei egy része annyira személyes volt, hogy azok – legalábbis részben – rejtve maradtak előttük. Ebben a történetben a fiú drága édesapja a teljes lelkét beleadta gyermeke megsegítésébe, de a megerőltető munkakörülményei miatt gyakran előfordult, hogy a lélek hosszú, sötét éjszakáin a fiú és az édesanyja csak egymásra számíthatott. Éjjel-nappal, ahogy a hetek hónapokká váltak, a hónapok pedig évekké, együtt keresték a gyógyulást. A keserűség (leginkább a fiúi, de néha az anyai keserűség) időszakai, illetve a vég nélküli félelem (leginkább az anyai, de néha a fiúi félelem) időszakai során az anya bizonyságát tette a fiának Isten hatalmáról, az Ő egyházáról, de különösképpen az e gyermeke iránti szeretetéről. Egyúttal bizonyságot tett a saját, engedményt nem ismerő, kiolthatatlan szeretetéről is, melyet fia iránt érzett. Annak érdekében, hogy létezésének e két teljességgel létfontosságú pillérét – Jézus Krisztus evangéliumát és a családját – összehozza, vég nélküli imákban öntötte ki lelkét. Böjtölt és könnyezett, könnyezett és böjtölt, azután pedig csak hallgatta és hallgatta, ahogyan a fia újra és újra elmondja neki, hogy megszakad a szíve. Így hordozta őt – ismét –, csak ezúttal nem kilenc hónapon át. Ezúttal azt hitte, hogy örökké fog tartani, míg átvajúdják magukat fia reményvesztettségének viharvert tájain.

Azonban Isten kegyelme, a saját állhatatossága, illetve számos egyházi vezető, barát, családtag és szakember segítsége révén e könyörgő édesanya tanúja lett annak, ahogyan a fia hazatért a megígért földre. Sajnos be kell látnunk, hogy az ilyen áldás nem jön el – vagy legalábbis még nem jött el – minden olyan szülőhöz, akik gyermekeik sokféle körülményei miatt aggódnak, de itt volt remény. El kell mondanom azt is, hogy ennek a fiúnak a nemi irányultsága nem változott meg valamilyen varázslatos módon – ezt senki nem is várta. Apránként azonban megváltozott a szíve” (Ímhol a te anyád! Liahóna, 2015. nov. 49.).