Apró döntések, komoly következmények
Írta: Massimo De Feo elder
a Hetvenektől
Mit fogunk felelni, amikor a világ azt kérdezi: „Hát te nem szeretnél menni?”
Kisfiú korom óta szeretem az Újszövetséget. Szeretek arról olvasni, amikor a Szabadító olyan örökkévaló tantételeket tanít a tanítványainak, amelyek örökre megváltoztatták az életüket.
Azt is lenyűgözőnek találom, hogy milyen sokféleképpen változtatták meg az én saját életemet ugyanezek a tantételek. Újra és újra azt látom, hogy amikor a Mester tanításait alkalmazzuk, akkor a saját döntéseink – még az aprók is – gyakorta komoly következményekkel járnak.
Az én „apró” döntésem
Sok évvel ezelőtt, frissen előléptetett vezetőként Dél-Amerikába utaztam, hogy részt vegyek egy fontos munkahelyi képzésen, melyet azon állami ügynökség vezető tisztségviselőinek tartottak, ahol én is dolgoztam.
A konferencia első napjának végén az ügynökség egyik „nagyfőnöke” különleges esti programot jelentett be. Mivel biztos volt abban, hogy mindenkinek tetszeni fog a javaslata, büszkén jelentette be: „Hogy megmutassuk, milyen nagyra értékelünk benneteket, mindenkit meghívunk egy különleges esti programra. Elmegyünk a város bárjaiba, ahol egy különleges koktélt készítenek. Megkóstoljuk a koktél összes változatát, aztán szavazunk, hogy melyik bár készíti a legjobbat. Verseny lesz, győztest is hirdetünk. És ne aggódjatok, mindent én állok, ez az én különleges meglepetésem számotokra.”
Miközben mindenki megtapsolta a tervet, ő még hozzátett egy költői kérdést: „Van bárki, aki nem jön? Az szóljon most vagy hallgasson mindörökké!”
Miközben mindenki újra tapsolni kezdett, arra gondoltam, milyen kínos lenne ennyi ember előtt megszólalni és ellentmondani a főnök azon elképzelésének, miszerint ez egy fantasztikus ajánlat.
Ennek ellenére másodpercek alatt eldöntöttem, hogy mit tegyek. Jelentkeztem. Egyedül. Ő lekezelő módon megkérdezte, hogy mit akarok mondani. Addig még soha nem hallottam olyan hangosnak a csendet!
Azt mondtam: „Uram, köszönöm a nagylelkű ajánlatát, de én nem csatlakozom ma este.”
Újabb, minden elképzelésemet felülmúlóan néma csend után megkérdezte: „Miért?” Abban a pillanatban kitalálhattam volna néhány jó kifogást: hogy beteg vagyok vagy el kell intéznem egy fontos telefonhívást a világ másik felére vagy bármi más okot, amely megkímélt volna a várható kellemetlen helyzettől. Én azonban az egyszerű igazságot mondtam: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként nem iszom alkoholt.
Nélküled fogjuk jól érezni magunkat
Egy pillanatig gondolkodott, majd végül ezt mondta: „Akkor nélküled fogjuk jól érezni magunkat.” A többieknek pedig ezt mondta: „Gyertek, érezzük jól magunkat! Őt meg hagyjuk itt!”
Máig a fülemben visszhangzik a nevetésük, ahogy mentek kifelé a konferenciateremből, én pedig ott maradtam egymagamban. Rájöttem, hogy az Urat választani sokszor arról szól, hogy – Thomas S. Monson elnök szavaival – „a nehezebb jót [választjuk] a könnyebb rossz helyett”1, még ha ezzel azt is kockáztatjuk, hogy magunkra hagynak.
Emlékszem, hogy miközben a szobám felé sétáltam, egy jól kivehető hangot hallottam az elmémben: „Hát te nem szeretnél menni?” Egy pillanatra meghökkentem, de hirtelen eszembe jutottak Simon Péternek a Szabadítóhoz intézett szavai. Péter a következőket felelte egy ugyanilyen kérdésre: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad” (János 6:68).
Újonnan meglelt békességgel úgy éreztem, mintha angyalok vennének körbe és emelnének a magasba. Bár egymagam voltam, nem éreztem magam egyedül. Amikor az Urat választottam, és kiálltam az elveimért, akkor azt láttam, hogy még ha az Urat választva magunkra maradunk is a világban, a Szabadító soha nem fog elhagyni bennünket.
Apró, mégis komoly
A naponta meghozott döntéseink talán aprónak tűnnek, de mindig valóságos hatásuk és komoly – jó vagy rossz – következményeik vannak.
Egyébként néhány évvel az ominózus nap után ugyanez a főnök ellátogatott a római irodánkba. Még mindig ugyanaz az ember volt, tele erővel és hatalommal. Ismét ijesztően hatott mindannyiunkra.
Ezúttal viszont az értekezletek után másként viszonyult hozzám. Meglepően kedves volt. Azt mondta, hogy még mindig emlékszik arra a napra, amikor kiálltam a meggyőződésemért. Majd teljesen váratlanul megkérdezte, hogy elfogadnám-e, ha előléptetnének az ügynökség európai vezetőjévé, ami óriási szakmai előrelépést jelenthetett számomra. Megpróbált meggyőzni azzal, hogy az új beosztás vonzó fizetéssel, utazással és juttatásokkal jár, de ami tényleg megfogott az a következő érve volt: „Nem csak a megfelelő képzettséget nézzük. Feddhetetlen emberekre van szükségünk, akik kiállnak az elveikért. Hozzád hasonló emberekre van szükségünk.”
Meglepetten hallottam ezeket a szavakat, és tapasztaltam meg, micsoda komoly hatással volt rá a hitelveim melletti kiállásra vonatkozó, évekkel korábbi, apró döntésem. Az apró döntésem végül nagy áldást eredményezett számomra, úgy fizikailag, mint lelkileg. Ironikus módon, az új megbízásom részeként a legtöbb olyan vezetőnek is a felettese lettem, akik évekkel azelőtt nevettek rajtam.
A helyes döntés
Monson elnök a következőket mondta: „Miközben az életünk során naponta hozott döntéseinket mérlegeljük – hogy így vagy úgy döntsünk –, ha Krisztust választjuk, akkor a helyes döntést hozzuk.”2
Pál apostol is azt tanította, hogy az Urat választani mindig a lehető legjobb választás, bármilyen nehéz legyen is: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van” (Rómabeliek 8:28).
A mindennapi választásaink valóban meghatározzák, hogy mivé válunk. Ha az Urat választjuk, akkor – Monson elnök szavaival – „a helyes döntést hozzuk”, mert ahogy Pál megjegyezte, „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”.
Sokszor habozunk meghozni a helyes döntéseket, mert úgy próbálunk az Úr kedvében járni, hogy közben Sátánt se sértsük meg. Csakhogy nem tudunk Isten kedvében járni anélkül, hogy fel ne bosszantanánk Sátánt. Egyszerűen nem tudunk két mestert szolgálni. A végső döntésünk mindig is arról fog szólni, hogy a helyes fontossági sorrendben élünk-e az első két parancsolat szerint: Istent szolgáljuk-e először, és aztán a felebarátainkat, vagy a második parancsolatot az első elé helyezzük azzal, hogy másoknak próbálunk a kedvében járni, mielőtt Isten kedvében járnánk (lásd Máté 22:37–39).
Tanúként állni
A keresztelkedéskor kötött, kifejezetten egyetemes szövetségünk úgy szól, hogy „Isten tanújaként áll[unk] mindig és mindenben, és minden helyen” (Móziás 18:9; kiemelés hozzáadva). E szövetség egy olyan döntés, melyet egyszer és mindenkorra meghozunk, miszerint Isten tanúiként életünk minden pillanatában kiállunk a hitelveink mellett. A megígért áldás az, hogy bőségesebben lesz rajtunk a Lélek (lásd Móziás 18:10).
A világ, a kortársaink és azok, akik nem osztják az értékeinket, mindig is gyakorolni fognak ránk valamekkora nyomást – olyan nyomást, amely akkor ér bennünket, amikor celesztiális törvény szerint igyekszünk élni egy telesztiális világban. Tény, hogy nem könnyű feladat igazlelkű életvitelt folytatni egy gonosz világban. Időnként irdatlanul emberpróbáló feladatnak tűnhet. Néha napi szintű ellentétnek tűnhet. Ám rendelkezünk az ígérettel, miszerint bőségesebben részesülünk a Lélekből, amikor Isten igaz tanúiként állunk. Amikor Mennyei Atyához imádkozunk, Ő megáld bennünket a Szentlélek hatalmával, ami megadja azt a döntő fontosságú kiegészítő segítséget, melyre szükségünk van. Az isteni irgalom be fogja tölteni azt az elkerülhetetlen rést, melyet mindannyian megtapasztalunk, amikor tökéletlen lényekként megpróbálunk magasabb és szentebb terepre lépni.
Örökkévaló következmények
Azok a választásaink, amelyek az adott pillanatban aprónak tűnhetnek, valójában örökkévaló következményekkel járhatnak. Mivel azonban szövetséget kötöttünk, rendelkezünk egy ígérettel. Amikor az Urat választjuk – amikor tanúként állunk mindig, mindenben és minden helyen –, akkor azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra fog válni. Amikor az Urat választjuk, még ha néha egyedül maradunk is, mindenütt angyalok lesznek körülöttünk, akik felemelnek minket, és többé nem fogjuk egyedül érezni magunkat (lásd Tan és szövetségek 84:88).
Ünnepélyesen teszem bizonyságomat, hogy az apró döntéseknek – ám komoly következményeknek – azokban a szent pillanataiban csakis Mennyei Atya és a Fia, Jézus Krisztus által lelhetünk békességre és nyugalomra. Sokszor fognak arra kérni minket, hogy válasszunk: a világgal tartunk vagy kiállunk az elveink mellett. Mit fogunk felelni, amikor ezt kérdezik: „Hát te nem szeretnél menni?” A világgal megyünk vagy az Úrral maradunk? Csendben maradunk és velünk fognak cselekedni, vagy inkább kiállunk a hitelveink mellett, és mi fogunk cselekedni?
Azt kívánom, hogy mindig az Urat válasszuk, és készségesen feleljük: „…kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad”! Akkor pedig fizikailag és lelkileg, ebben az életben és az örökkévalóságban egyaránt élvezhetjük az igazlelkű döntéseinkből fakadó áldásokat.