A bűnbánatot nem lehet siettetni
Ahhoz, hogy jobbá válhassak, változtatnom kellett a bűnbánati stratégiámon.
„Ámen.”
A fejem lehajtva marad, miközben kiosztják az úrvacsorát. Elmondok egy imát, amelyben felsorolom Mennyei Atyának, mi mindent tettem helytelenül az elmúlt héten, és hogyan válhatnék jobbá. Megígérem, hogy megváltozok. A Szabadítóra gondolok. Veszek az úrvacsorából. Aztán ugyanezt teszem a következő héten is, nagyjából ugyanazokat a dolgokat ismételve.
Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ebből áll az úrvacsora: a Szabadítóra gondolni, bűnbánatot tartani, és megígérni, hogy a következő hét más lesz.
Halványan derengett, hogy ez a folyamat nem igazán segít előre haladnom. Az egyes hetek nem igazán különböztek az előzőektől. Személyes imáim még mindig ritkák és ismétlődő frázisokkal teliek voltak. Még mindig negatív gondolatokkal fordultam azok felé, akik hangosan beszélgettek a reggeli vonaton. Még mindig túl sokat néztem a tévét munka utáni lazításként. Úgy tűnt, hogy ezek a magatartásminták rögzültek, és bár nem voltak jó érzéseim miattuk, nem igazán tudtam, még mit tehetnék, hogy megszabaduljak tőlük. Nyilvánvalóan hiányzott valami. Csak épp nem tudtam, hogy mi.
A válasz
Az általános konferencián aztán rátaláltam a hiányzó elemre. Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa ezt tanította: „A lelki felemelkedés és növekedés másik forrása az, ha folyamatosan bűnbánatot gyakorlunk, még a látszólag kis vétkek kapcsán is. […] Ilyen bűnbánatnak kellene megelőznie a heti úrvacsoravételünket.”1
Hirtelen világossá vált, hogy mi volt a gond: csak vasárnaponként tartottam bűnbánatot. Azzal, hogy csak az úrvacsora néhány perce alatt gondolkodtam el a bűneimen, engedtem, hogy a hét további részében elégedettséget érezzek, ami aztán gátat szabott a változás lehetőségének.
Oaks elnök tanítása segített felismernem három módot, melyen beépíthettem ezt a hiányzó elemet a bűnbánati folyamatomba.
Mi számít bűnnek?
Jézus Krisztus engesztelése mindent lefed, még a rossz szokásokat és az átmeneti figyelemelterelődéseket is – alapjában véve mindent, ami megakadályozhatja, hogy egyre hasonlóbbá váljunk Őhozzá. A Szabadító érti, hogy idővel még a legapróbb dolgok is képesek letéríteni minket az Ő útjáról, így aztán segíteni akar azokat is leküzdeni. Hogy lehetővé tegyem számára ennek megtételét, elkezdtem másképp gondolni ezekre a dolgokra – úgy, hogy ezek azok a dolgok, amelyek visszatartanak attól, hogy közel kerüljek a Szabadítóhoz.
Ez segített abban, hogy világosabban lássam a hibáimat és komolyabban vegyem őket. Sürgetőbbnek érzem, hogy megszabaduljak tőlük, mindezt pedig egy új derűlátás kíséri, amely abból a tudatból fakad, hogy Krisztus képes segíteni nekem ebben. Logikusnak hangzik, hogy ha le akarom rázni ezeket a szokásokat, akkor nem elég hetente egyszer imádkoznom felőlük. Naponta kell beszélgetnem róluk az Úrral.
Segítségül hívni a Szabadítót
A mindennapos bűnbánat lehetővé teszi számunkra a fejlődésünk reális megvizsgálását, amikor jelentést teszünk Mennyei Atyának. Képesek vagyunk jobban meglátni, hogy miben rejlenek a gyengeségeink, valamint konkrét segítséget kérni Tőle, miközben a bocsánatára törekszünk. Azzal, hogy nap mint nap szembenéztem az apró dolgokkal, amelyek eltávolítottak a Szabadítótól, átalakultak az imáim, és ezzel együtt a cselekedeteim is. Ahelyett, hogy a hét előrehaladtával belesüppednék a jól megszokott rutinba, állandó vágyat érzek a fejlődésre. Érzem, ahogy a Lélek befolyásolja a döntéseimet. Több akaraterőm van, hogy „a nehezebb jót” válasszam,2 amelyről tudom, hogy Krisztus engesztelésének képessé tevő ereje által adatik meg nekem.
Bár jó szándék vezérelt, amikor megpróbáltam saját erőmből kezelni a bűneimet, mindent megváltoztat az, amikor egész héten Istenre támaszkodok. Amikor így teszek, érzem, hogy Ő mellettem áll, miközben megpróbálok megváltozni. Már nem érzem úgy, hogy Ő csak ott várakozik egy igen hosszú alagút végén.
Új szemmel tekinteni az úrvacsorára
Amint azt Oaks elnök kifejtette: az úrvacsora nem egyenlő a bűnbánattal; az csupán egy hetente visszatérő lépés egy újra és újra ismétlődő körforgásban. Annak az ideje, hogy kiértékeljük a hetünket, kifejezzük a hálánkat a Szabadító iránt, és ismét elkötelezzük magunkat amellett, hogy jobban fogunk igyekezni. A mindennapos bűnbánat révén az úrvacsora mélyebb jelentést kapott számomra. Már nem kell 10 percbe zsúfolnom az egész bűnbánati folyamatot. Ehelyett igazán Krisztus áldozatára gondolok, és ámulok az Ő végtelen szeretetén és irgalmán. Amikor veszek a kenyérből és a vízből, igazán úgy érzem, hogy megtisztulok, és készen állok egy kicsit még jobbá válni a következő héten.
A hét közbeni bűnbánat lehetőséget ad arra, hogy az úrvacsorát a maga csodájaként értékeljük. Annak megértése, hogy a bűnbánat mindennapos folyamat, erőt adott nekem ahhoz, hogy bátorsággal és derűlátással nézzek szembe a hiányosságaimmal. Többé nem érzem úgy, hogy magamra maradtam a problémáimmal. Ahelyett, hogy lesújtva és csüggedtnek érezném magam azokban a pillanatokban, képes vagyok megragadni azt a reménységet és örömöt, amelyet a keresztelkedésemkor éreztem.