Békére lelni a szenvedélybetegség viharában
A szenvedélybetegség egy kérlelhetetlen hurrikán, amely egyaránt hányja-veti a függőket és a szeretteiket.
Illusztrációk a Getty Images jóvoltából
Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a bátyám túladagolta magát heroinnal. Még most is emlékszem minden részletre: a puffanásra, ahogy a teste földet ért, a szüleim kiabálására, a rettenetre, a zavarodottságra és arra a reménytelenségre is, amely erőt vett rajtam, amikor ráébredtem, hogy visszatértünk oda, ahonnan elindultunk a bátyámnak ebben a látszólag soha véget nem érő küzdelmében a szenvedélybetegség ellen.
Amikor a bátyám nem reagált, érdekes módon még magamat is megleptem. A körülöttem lévő zűrzavar ellenére elárasztott valami természetellenes belső erő, amely képessé tett arra, hogy segítsek a szüleimnek stabilizálni a bátyámat. Fogtam a szürke, merev kezét, és lassan beszéltem hozzá, miközben ő tompa tekintettel meredt előre. Bár nem akartam elhinni, amit látok, meglepően nyugodt voltam, miközben arra vártunk, hogy magához térjen. Később rájöttem, hogy ez az időszerű nyugalom az Úr megtartó hatalma volt.
Miután stabilizálták az állapotát és kórházba szállították, rám zúdult a helyzet teljes valósága. A mennyből küldött pillanatnyi erőm elfogyott, és én elkeseredetten omlottam össze. Összetört a szívem. Fájt a mellkasom, ahogy ott feküdtem összekuporodva az ágyamon, és levegőért kapkodtam. Nem tudtam elég erősen zokogni ahhoz, hogy kiadjam magamból az érzelmeimet. „Hogy lehet ez az én életem? – gondoltam. – Soha nem fog leszokni! Nem tudom tovább csinálni!”
Abban a pillanatban, amikor elkeseredetten összeomlottam, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan erő – egy viharos erejű szél – emelt volna a levegőbe, amely aztán odavágott engem a hideg és sötét szakadék mélyére. Olyan hely ez, amely nem csupán a függők számára van fenntartva, hanem a szeretteik számára is, és amelyet én túlságosan is jól kezdek megismerni.
Kérlelhetetlen hurrikán
Szinte elviselhetetlen azt látni, ahogy egy szeretted szenvedélybetegséggel küszködik. A szenvedélybetegség a hazugságok, a titkolózás, a megtévesztés és az árulás táptalaja, amely sértődést, szégyent és bizalmatlanságot terem – mindez pedig tönkreteszi a másokkal fennálló kapcsolatokat, és azt eredményezi, hogy mindegyikünk megkérdőjelezi a saját valóságérzetét. El nem tudom mondani, hányszor nehezedett a szüleinkre, a testvéreimre és rám is a „mi lett volna ha” és a „bárcsak” nyomasztó súlya.
Nem minden szenvedélybetegségben érintett család éli át ugyanezt, de a mi esetünkben a bátyám szenvedélybetegsége vitákat szült a helyzet kezelését illetően. Előfordulnak passzív-agresszív megjegyzések arról, hogy mit „enged meg” valaki, ahogy a megbántottság érzése is bennem és a testvéreimben, amiért a szüleim figyelme állandóan a bátyánkra irányul. Néha mindannyian kénytelenek vagyunk tojáshéjon lépkedni egymás közelében.
A szenvedélybetegség olyan, mint egy kitörni készülő vihar – a bizonytalanság és az aggodalom felhője állandóan ott lóg a fejünk felett. Habár mindig idegesen várjuk, hogy mikor csap le a villám, amikor aztán tényleg megtörténik, akkor mégis váratlanul ér minket, és teljesen erőt vesz rajtunk a rémület. Minden egyes alkalommal. Ez egy kíméletlen, soha véget nem érő körforgás.
Amikor a bátyám túladagolta magát, már két éve tiszta volt. Végre ott pislákolt a fény, miután több mint egy évtizeden át figyeltük, ahogy a szenvedélybetegsége kegyetlen következményeivel küzd. De abban a pillanatban, ahogy ismét kapcsolatba került ezzel a förtelemmel, minden összeomlott, aminek a felépítésén két éven át dolgozott.
Miután egy rövid időre megpillantottuk a szabadságot a láthatáron, a bátyám visszaesése nyomán ismét magába szippantott minket a szenvedélybetegség dühöngő, szennyes és elkerülhetetlennek tűnő hurrikánja – egy olyan vihar, amely kitartóan ostromolja a függőt, miközben hányja-veti a szeretteit is.
Russell M. Nelson elnök így beszélt a szenvedélybetegségről: „A kezdeti – jelentéktelennek tűnő –kísérletezésből kíméletlen körforgás keletkezhet. A kipróbálásból szokás lesz. A szokásból függőség lesz. A függőségből szenvedélybetegség lesz. A szorítása igen fokozatos. A szokás rabságának béklyói túl kicsik ahhoz, hogy észrevegyük őket, még mielőtt túl erőssé válnának ahhoz, hogy széttörjük őket.”1
A teljes és végleges árulás érzése zuhant rám és a családomra.
Gyakran elfelejtjük viszont a szenvedélybetegséggel kapcsolatban, hogy amikor a bátyám visszaesik, akkor nem arról van szó, hogy a szenvedélybetegségét választja a családja helyett: naponta szembesül egy olyan, szinte elviselhetetlen kísértéssel, amelyet mi nem érthetünk a maga teljességében.
A szakadék mélyén rátalálhatunk a Szabadítóra
Az ágyamon feküdve már éreztem is, ahogy a jól ismert feldúltság lassan elborítja az elmémet. Reménytelenség. Vereség. Fájdalom. Bár könyörögtem Istenhez, hogy vegye el a szívemből a fájdalmat, és adjon erőt a bátyámnak e megpróbáltatás újbóli leküzdéséhez, biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes kirángatni magamat a csüggedés sötét verméből azután, hogy ilyen megtört állapotban láttam a bátyámat.
Valahogy azonban mégis megtettem.
Minden egyes alkalommal, amikor a szakadék mélyén találom magam – akár a bátyám szenvedélybetegségéből fakadóan, akár a saját megpróbáltatásaim miatt –, valahogy sikerül felállni, összeszedni magam, és ismét nekiindulni. Bár lehetetlennek tűnhet, mégis ez a csodálatos a Szabadító irgalmában és kegyelmében: amikor az életemet az Ő kezébe helyezem, Ő lehetségessé teszi a lehetetlent. Ahogy Pál apostol tanította: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Filippibeliek 4:13).
Csüggedésem pillanatai, a „szakadék mélye” pillanatok általában akkor jönnek, amikor az élet éppen szép és jó, amikor pompásan érzem magam, aztán minden előzmény nélkül zuhanok és – paff! Egyszer csak hason fekszem a szakadék mélyének durva talaján. A zuhanás hirtelen, váratlan és fájdalmas. Miután azonban a különböző próbatételeim közepette már elég sok időt töltöttem el ott az életemből, meglepő módon rájöttem, hogy a szakadék mélye gyönyörű hely is tud lenni. Amikor ugyanis az embert teljes sötétség veszi körül, a Szabadító világossága fényesen ragyog. Ha a szakadék mélyén találjátok magatokat, jusson eszetekbe, hogy mit mondott Jeffrey R. Holland elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja: „Nem tudtok olyan mélyre süllyedni, ahová ne érne el Krisztus engesztelésének végtelen fénye.”2
A szakadék mélyén átélt pillanataim segítettek, hogy jobban megértsem Jézus Krisztus engesztelésének hatalmát. Amikor a bátyám miatt gyötrődöm, és úgy gondolom, hogy senki nem érti, hogy min megyek keresztül, akkor udom, hogy a Szabadító igenis érti. Tudom, hogy a bátyám szenvedélybetegségét is olyan szinten megérti, ahogy arra senki más nem képes. Bármennyire is gyűlölöm e hirtelen és rettenetes zuhanásokat a szakadék mélyére, hálás vagyok azokért a pillanatokért, amikor nincs erőm egyedül felállni, és a Szabadító segít nekem. Ami a bátyám szenvedélybetegségét illeti, a Szabadító megerősít engem, hogy ítélkezés és hibáztatás helyett könyörülettel legyek a bátyám iránt; hogy együttérezzek vele akkor is, ha olyasvalamivel küszködik, amit nem tudok teljesen felfogni; és hogy megbocsássak neki és szeressem őt annak ellenére, hogy milyen sokszor szenvedtem a döntései miatt.
A szenvedélybetegséggel küszködők támogatása
A bátyám egy igazán jó ember. Kedves és tisztelettudó. Alázatos és szelíd. Okos és kifejezetten humoros. Szeretett nagybácsi, nagyszerű barát és a családom közkedvelt tagja. Egyáltalán nem rossz ember. Isten végtelen értékkel bíró gyermeke, akit csapdába ejtett Sátán és a saját szenvedélybetegségei, mert hozott néhány rossz döntést. Ahogy azt Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa tanította, „az apró engedetlen cselekedetek vagy az igazlelkű szokások követésének apró mulasztásai is olyan végkimenetel felé vihetnek, amely elkerülésére figyelmeztettek minket.”3 A rossz döntései ellenére a bátyámnak – és mindenkinek, aki szenvedélybetegséggel küszködik, valamint a családjuknak is – szüksége van támogatásra és erőre.
A családom hosszú ideig csendben szenvedett a bátyám küszködése miatt. Éveken át hurcoltuk a magunkra erőltetett szégyenérzetet. A szenvedélybetegség tabunak számított, hát mi sem beszéltünk róla. Úgy gondoltuk, hogy a kábítószer-függőség nem érintheti azokat a családokat, akik a tőlük telhető legjobban igyekeznek az evangélium szerint élni és követni Jézus Krisztust. Nagyon féltünk attól, hogy mit fognak gondolni az emberek, ha rájönnek. A szüleim állandóan magukat okolták a bátyám döntései miatt, én a barátaimnál kerestem menedéket a történtek elől, és mindannyian kerültük a bátyámra vonatkozó kérdéseket. Nem igazán fogtuk fel, hogy attól csak még fájdalmasabb volt elviselni a helyzetünket, hogy nem beszéltünk róla.
Most már másként nézek szembe a bátyám szenvedélybetegségével. És ez a lényeg: szembenézek vele. Annyi éven át próbáltam elfordulni ettől, és elrejteni mások elől, de most már a családommal együtt bátran nézünk vele szembe. Támogatást kérünk, és igyekszünk másokat is támogatni. Az évek múlásával rájöttünk, hogy számos családot érintenek a szenvedélybetegség legkülönfélébb változatai – és ezen nincs mit szégyellni vagy rejtegetni. Beszélni kell róla. Azoknak pedig – a családtagoknak vagy magának a küszködőnek –, akiknek ez szenvedést okozott, kevesebb ítélkezésre és több támogatásra, együttérzésre, megértésre és szeretetre van szüksége. Soha senkinek nem lenne szabad magára hagyottan szenvednie.
Békére lelni a fergetegben
Habár éveken át imádkoztam azért, hogy a bátyám szenvedélybetegsége elvétessen tőle, megtanultam, hogy az önrendelkezésébe nem lehet belepiszkálni. Még a szenvedélybetegség rabságában is van egy bizonyos fokú önrendelkezése, és hoz önálló döntéseket. A családom és én is mellette állhatunk és szerethetjük, de nem kényszeríthetjük változásra. Ő dönt. Így aztán amikor csapdába ejt minket a bátyámat övező dühöngő hurrikán, néha azt érezzük, hogy nincs kiút. A szenvedélybetegséggel szembesülő sok más emberhez hasonlóan mi is úgy érezzük, hogy soha nem fogunk kiszabadulni. Azonban a Szabadító kivétel nélkül mindig ott van, hogy megadja nekünk a szabadság apró pillanatait – a békességérzet, a megkönnyebbülés és annak tudása által, hogy egy nap minden rendben lesz.
A Szabadító nem úgy hoz nekem békességet, hogy az mindig azonnal jön, vagy olyan csoda történik, amelytől leesik az állam. Amikor a szenvedélybetegség orkánerejű széllökéseivel szembesülök, gyakran jut eszembe az, ahogy a Szabadító a Galileai-tengeren tomboló vihar alatt nyugodtan aludt a csónakban, míg az apostolai rettegtek. Ők úgy döntöttek, hogy a Szabadító helyett a viharra figyelnek, ennek ellenére Ő mindvégig ott volt velük. Soha nem távozott el mellőlük, és a segítségükre sietett – akkor is, amikor kételkedtek Benne. (Lásd Márk 4:36–41.)
Mostanra megtanultam, hogy a Szabadító engem sem hagy soha vízbe fúlni. Az életem során mindig is az Úr irgalmának apró megnyilvánulásai tették lehetővé számomra, hogy keresztülevezzek az élet viharos hullámain. Ő tett képessé arra, hogy nyugodt és összeszedett maradjak, amikor a bátyámnak szüksége volt rám; Ő segített elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy azokon a napokon is kimásszak az ágyból, amikor úgy éreztem, hogy már nem maradt több erőm; és az ismeretlentől való folyamatos dermesztő félelmem ellenére Ő továbbra is békességet nyújt nekem.
Mindig van remény
Mivel gyakran hallunk kábítószer-túladagolással összefüggésben bekövetkezett tragédiákról, alkoholmérgezésről, vagy a pornográfia miatt bekövetkező számos válásról, úgy tűnhet, hogy a szenvedélybetegség egy megveszekedetten veszett ügy, de ennek nem kell mindig így lennie. A Szabadítónak köszönhetően valóban létezik remény, amelybe bármely helyzetben kapaszkodhatunk.
Habár nem tudom, hogy miként fog végződni a bátyám viaskodása, de akkor is él bennem a remény, ha hiábavalónak tűnik is. Böjtölök. Ma már megértésért, együttérzésért és iránymutatásért imádkozom, nem pedig azért, hogy egy szempillantás alatt eltöröltessen a szenvedélybetegsége. Felismerem magamban azt a személyes és lelki fejlődést, amely ebből az évtizedes hosszúságú megpróbáltatásból fakadt. Minden lehetséges forrást felhasználok, hogy megérthessem a felfoghatatlant. Továbbá a barátaimhoz és az egyházi vezetőimhez fordulok támogatásért, amelyet csodálatos mértékben meg is kapok tőlük.
De a legfontosabb, hogy a Szabadítóra, valamint az Ő gyógyító és szabadító erejére támaszkodom. Az engesztelése valóságos. Nem létezik nagyobb megnyugvás annál a tudásnál, hogy Ő tökéletesen érti, hogy én és a bátyám mivel nézünk szembe. A Zsoltárok 34:19 ezt tanítja: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.”
Tudom, hogy Ő közel van hozzám azokban a pillanatokban, amikor össze van törve a szívem, és tudom, hogy mindig mellettem lesz, hogy segítsen újból összerakni. Ő nem a partról figyeli a hurrikánt, hanem a legtöbbször ott van a csónakban, és velem együtt néz szembe a dühöngő szelekkel és hullámokkal. Újra és újra lecsendesíti életem viharos tengereit, és lehetővé teszi, hogy fejlődjek és valódi békességet érezzek.