Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Mi van akkor, ha nincs helyem Mennyei Atya tervében?
Sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, de rájöttem, hogy mindenkinek van helye Isten királyságában.
Fénykép: Unsplash
Amikor egyedülálló voltam és egy FEF-egyházközségbe jártam, sok barátommal rengeteg kihívással néztünk szembe, miközben az örökkévaló házasság és család áldásaira törekedtünk, amelyről Jézus Krisztus evangéliumában tanulunk. E barátaim némelyike sokkal tovább volt egyedülálló, mint szerette volna; mások megházasodtak, aztán hirtelen megözvegyültek vagy elváltak; mások pedig komoly egészségügyi gondokkal néztek szembe, amelyek gyengítették az esélyüket a házasságkötésre vagy a saját gyermek vállalására.
Különböző módokon küszködtünk a hitünk megtartásával a tovatűnt remény és a darabokra tört álmok ellenére is.
Miután hazatértem a missziómból, eleinte reméltem, hogy hamarosan meg fogok házasodni. Akkortájt fogadtam el, hogy vonzódást érzek az azonos nemhez, és úgy döntöttem, hogy hithűen a szövetség ösvényén maradok, és inkább derűlátással tekintek a jövőmre az evangéliumban, mintsem hogy feladjam. De ettől még nagy kihívást jelentett, hogy nőkkel randevúzzak. A házasságkötésbe vetett reményem a misszióm után eltelt évekkel arányosan csökkent, sőt, gyakorlatilag lehetetlenségnek éreztem.
Bizonyságom volt a családkiáltványban1 tanított tanról, de olykor fájdalmas volt olvasni, mert a benne említett gyönyörű örökkévaló család egyszerűen nem tűnt lehetségesnek a számomra.
Azon tűnődtem, hogy a barátaimmal hol illünk bele Mennyei Atya tervébe.
Az Úr tud rólunk
Az egyik éjjel, amikor a megpróbáltatásaim nyomasztottak, volt egy álmom. Álmomban a szeretet mindent elsöprő érzése kerített hatalmába. Azt álmodtam, hogy Isten arra buzdít, hogy kérjek Tőle ételt, én pedig lefeküdtem, és mikor felébredtem, az étel csodák csodájára ott volt előttem. Annyira valósnak tűnt ez az álom, hogy amikor felébredtem, szinte meglepődtem, hogy az ágyam lábánál nem vár rám az étel. Az álom teljes meggyőződést hagyott bennem arról, hogy Isten addig is táplált és azután is táplálni fog.
Az álom egész nap megragadt bennem, és homályosan emlékeztem egy történetre, amely egy kimerült prófétáról szólt az Ószövetségben, aki elaludt, és arra ébredt, hogy egy angyal ételt adott számára; de nem emlékeztem, hogy ki volt az. Aznap este meg akartam keresni a történetet a szentírásaimban, de késztetést éreztem, hogy először az Ensign folyóiratot nyissam ki és böngésszem át. Amikor fellapoztam a folyóiratot, egy gyönyörű festményre lettem figyelmes a hátsó belső borítón.
A festmény Walter Rane An Angel Came to Elijah [Angyal jött Illéshez] című festménye volt, és pontosan azt az ószövetségi történetet ábrázolta, melyre próbáltam visszaemlékezni.
Megdöbbentem. Mennyi volt ennek az esélye?
Az általam keresett történet az 1 Királyok 19-ben található. Illés próféta kimerült, amiért állandóan menekülnie kellett. Kész volt feladni, és arra kérte az Urat, hogy vegye el az életét, majd lefeküdt aludni egy borókafenyő alá (lásd 4. vers). Mikor felébredt, vizet és meleg lepénykenyeret („pogácsát”) talált, amelyeket elfogyasztott, majd visszaaludt. Aztán másodszor is felébresztette őt egy angyal, és azt mondta: „Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van” (7. vers). És amikor így tett, végül „méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel” (8. vers).
További megdöbbenésemre a lapszámban volt egy hitet tápláló cikk az azonos nemhez való vonzódásról.2
Ámultam az Úr irántam való gondoskodásán. A Szentlélek megerősítette, hogy mások e sugalmazott szavai tökéletesen voltak időzítve és nekem szóltak. Nem tagadhattam, hogy Isten törődik velem és gondoskodik a szükségleteimről, ha továbbra is követem Őt.
Jézus Krisztus követése a kulcs
Illéshez hasonlóan én is néha úgy éreztem, hogy az utazásom „erőm felett való”. De abban a pillanatban erősen éreztem, hogy az Úr szeret és megért engem. Tudtam, hogy Ő érti a körülményeimet, és hogy a szenvedésem számít Neki. És azt is, hogy ha veszek a lelki táplálékból, amelyet csakis Ő adhat, erőt kapok az utazásom folytatásához.
Mind a megpróbáltatásokon, mind a lelki tapasztalatokon keresztül megtanultam, hogy a sok bukkanó az úton és a kitérők az életben nem akadályoznak meg minket abban, hogy helyünk legyen Mennyei Atya tervében.
Megtanultam, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által élt élet a legfőbb életterv. Ha hitben járunk és megtartjuk a szövetségeinket, akkor nem számít, milyen a személyes vagy családi helyzetünk, előrehaladunk az Ő tervében.
Krisztus mellett járva
Csakúgy, ahogy én és a FEF-egyházközségemben oly sok barátom is időnként küszködött azért, hogy higgyen a jövőben, most is sok olyan embert ismerek, akiknek egyedi körülményeik vannak, és úgy érzik, nem illenek bele Isten szabadítástervébe. Ám mikor a barátaim és én elmélyítettük az evangélium iránti odaadásunkat, és az életünkre vonatkozó terveinkben a Szabadítóra támaszkodtunk, éreztük és tanúi voltunk az Ő szeretetének, vezetésének és csodáinak.
Amint azt Pál a 2 Korinthusbeliek 5:7-ben kijelenti: „Mert hitben járunk, nem látásban.” Nem számít, milyen csalódásokkal, beteljesületlen elvárásokkal vagy küzdelmekkel kell szembesülnünk, ha hitben járunk és megbecsüljük a szövetségeinket, akkor nemcsak tökéletesen illeszkedünk a gyermekeinek készített tervébe, hanem „szeretetének karjai örökre átölelnek” (2 Nefi 1:15).
Bár buzgóak lehetünk Krisztus követésében és az Ő munkájának a végzésében (lásd Tan és szövetségek 58:27), a tervének nem az a célja, hogy nyugtalankodjunk, ha az életünk nem úgy alakul, ahogyan terveztük. Ehelyett azt szeretné, ha Őrá hagyatkoznánk, szövetségeket kötnénk Vele, visszavezetnénk egymást Őhozzá, és örömet és növekedést tapasztalnánk meg a halandóságban átélt egyedi élményeink révén.
Ez Isten tervének a lényege: hogy a szövetség ösvényén vezessen minket, és hogy mindegyikünket visszafogadjon az Ő szerető karjaiba. És ha követjük Őt, akkor egészen biztosan láthatjuk, hogy mindegyikünknek van helye az Ő tervében.