Az isteni terv megtalálása az eszményinek nem mondható családunkban. Liahóna, 2023. jan.
Fiatal felnőtteknek
Az isteni terv megtalálása az eszményinek nem mondható családunkban
Fájdalmas lehet, ha a családunk nem eszményi a halandóságban, de a valóságot felhasználhatjuk arra, hogy közelebb kerüljünk a Szabadítóhoz.
Illusztrálta: David Green
Semmi sem hoz mélyebb értelmet, örömöt, vágyat és fájdalmat, mint azok a kapcsolatok, amelyek a legközpontibb szerepet játsszák a halandóságban szerzett tapasztalatainkban – ezek pedig a családi kapcsolataink. S mivel ezek a kapcsolatok oly nagyon számítanak, az egyházi vezetőink sugalmazást kaptak, hogy megalkossák A család: Kiáltvány a világhoz című dokumentumot.1 Igazságai bizonyságot tesznek egy szerető Atyáról, aki arra vágyik, hogy megismerjük azokat az isteni mintákat, amelyek a családi életben örök boldogsághoz vezetnek.
Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökség második tanácsosa ezt tanította: „S mert Atyánk szereti gyermekeit, nem hagyja, hogy csak találgassunk olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek leginkább számítanak az életben, ahol figyelmességünk boldogságot, vagy közönyösségünk szomorúságot hozhat.”2 Ez magában foglalja azt a számtalan szent családi szerepet, amelyben részünk lehet ebben az életben: a gyermek, testvér, anya vagy apa, nagynéni vagy nagybácsi, nagymama vagy nagyapa szerepét.
A családkiáltványban található igazságok megvilágítják az utat ahhoz az „örökkévaló eszményhez”, amelyre sokan hőn vágyunk – az erős, boldog örökkévaló családi kapcsolatokhoz. A gond az, hogy a „halandó valóságban” élünk. És a „valós” és az „eszményi” közötti szakadék elég fájdalmas lehet. Néha ahelyett, hogy olyan világosságként tekintenénk a családkiáltványra, amely utat mutat nekünk, szívbe markoló emlékeztetőként élhetjük azt meg arra, hogy hol „vallottunk kudarcot” az „eszményi” elérésében.
-
Lehet, hogy vágyunk a házasságra, de nem látjuk megvalósíthatónak.
-
Lehet, hogy megházasodtunk, ami aztán szörnyű válással végződött.
-
Lehet, hogy gyermekekre vágyunk, akiket viszont nem vagyunk képesek világra hozni.
-
Lehet, hogy bántalmazásban volt részünk olyan családi kapcsolatokban, amelyekben megbíztunk.
-
Lehet, hogy jelentős fájdalmat tapasztaltunk meg szeretett családtagok döntései következtében.
-
Talán az egység elérésére irányuló legjobb erőfeszítéseink ellenére is megosztottságot érzünk.
-
Az is előfordulhat, hogy a beteljesületlen vágyak és ígéretek kiábrándulttá tettek minket.
Valójában mindannyian szembe fogunk nézni kihívásokkal, fájdalommal és bánattal a családi életben – egyesek jobban, mint mások. Bizonyos fokig mindannyian kívül esünk a családkiáltványban felvázolt eszményi mintákon.
Amit viszont talán nem ismerünk fel, az az isteni terv ebben a valóságban.
Vessük alá magunkat a Szabadítónak, és keressük Őt!
Egyedülálló nőként, aki hosszú éveken át vágyott házasságra és gyermekekre, arra vágytam és abban hittem, hogy életem egyik alapvető célja, hogy elérjem a családkiáltványban megfogalmazott családi élet eszményeit. Azonban a legőszintébb erőfeszítéseim ellenére sem tudtam úgy megvalósítani őket, ahogyan hittem, hogy kellene. Ez a küzdelem fájdalmas volt.
Akkoriban nem láttam, milyen csodálatos munkát vitt véghez az Úr a szívemben e küzdelem során.
Visszatekintve látom, hogy a beteljesületlen vágyaim szent szerepet játszottak abban, hogy a szívemet a Megváltóm felé fordítsam, hogy olyan békességre és útmutatásra törekedjek, melyet egyedül Ő adhat, valamint hogy elmélyítsem az Ő tökéletes szeretetébe és képessé tévő hatalmába vetett bizalmamat. A napi ima és szentírás-tanulmányozás, különösen pedig az általános konferencia szavai a remény és az iránymutatás mentőövévé váltak. Késztetést éreztem, hogy a pátriárkai áldásom – és más papsági áldások – szavaihoz forduljak, hogy olyan szeretetre és útmutatásra leljek, amely személyesen nekem szólt az én Örökkévaló Atyámtól.
Amikor kiöntöttem a szívemet az Úrnak, még akkor is, amikor kísértést éreztem arra, hogy megkeseredetten elforduljak, szent benyomások támadtak az elmémben és a szívemben, amelyek biztosítottak arról, hogy Ő tudja, hol vagyok, hogy az életemnek gyönyörű terve van, valamint hogy bízhatok Őbenne. A szövetség általi összetartozás3 a Megváltómmal a beteljesedés vagy boldogság bármely más forrását felülmúló mélységes békesség és öröm csatornájává vált.
Rájöttem, hogy bár hittem abban, hogy az életem célja az ideális családról való álmaim elérése, az Úr lehetővé tette azt, amit Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a halandóság alapvető céljának nevezett. Benjámin királyt idézve így magyarázta: „Talán az az alapvető cél, …hogy »szentté [váljunk] az Úr, Krisztus engesztelése által«, mely megköveteli tőlük, hogy olyanná váljunk, »mint egy gyermek, engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel, aki mindazon dolgoknak hajlandó alávetni magát, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának«”4.
Az, hogy szükségem volt a Szabadító segítségére és erejére, elvezetett oda, hogy keressem és megtapasztaljam az Ő engedelmes, szelíd, alázatos, türelmes és szeretetteljes szívét. Ennek során az Ő képessé tévő hatalma megváltoztatott engem. És igazság szerint a szívem mélyén pont ezt akartam. Ami annyira „nem volt eszményinek mondható”, az valójában kikövezte az utat a legszebb „eszményi” számára.
Ty Mansfield barátom és munkatársam is leírt már egy hasonló igazságot. A saját neméhez vonzódó férfiként Ty tanúja volt annak a lelki fejlődésnek, amely akkor mehet végbe, amikor Jézus Krisztushoz horgonyozzuk az életünket, és készségesen átadjuk Neki az egész szívünket, lehetővé téve Számára, hogy minden nehéz tapasztalatot a javunkra szenteljen. Ty számára ez akkor kezdődött el, amikor a Lélek azt tanította neki, hogy „akár megházasodom, akár nem, Isten végtelenül szeret és elfogad engem. Az a feladatom, hogy egyszerre egy nappal nézzek szembe, miközben a Lélek útmutatását keresem és követem”5. Végül pedig az Istenbe vetett bizalom elvezette Ty-t oda, hogy örömteli, gyönyörű örökkévaló házasságra lépjen a feleségével.
Alakítsunk ki mélyebb kapcsolatot a Szabadítóval!
Én is férjhez mentem végül, miután sokat tépelődtem azon, hogy ez valaha is megtörténik-e. Azonban annak a szükségessége, hogy erősen Jézus Krisztushoz horgonyozzam magamat, nemcsak tovább folytatódott, hanem fokozódott is a férjemhez való pecsételésem óta eltelt időben. Amikor meddőséggel küszködtem, ismét Őhozzá fordultam békességért. Nem tudtam, hogy gyermekek nélkül valaha is részem lehet-e abban az örömben, amelyben a családi élet kapcsán reménykedtem. Azonban még azután is, hogy a férjemmel két gyermekkel áldattunk meg, gyakran az anyai gyengeségeimre összpontosítottam. Bár végre elértem, amit mindig is akartam, bizonyos tekintetben úgy tűnt, mintha megnőtt volna a szakadék az eszményi és a való” között.
Ezek a körülmények arra ösztönöztek, hogy újragondoljam a halandóság céljait, valamint azokat az Isten által elrendelt folyamatokat, amelyeken keresztül fejlődünk. Lehet, hogy az élet célja valójában nem is az, hogy ideális családot hozzunk létre. Lehet, hogy az ideális nem is létezik a halandóságban. A család talán inkább lehetőséget ad a fejlődésre.
Sőt, talán az a valóság, amely oly fájdalmasan aligha eszményi, valójában beteljesíti azon fejlődés előidézésének a szent célját, amelyre szükségünk van az eszményi kapcsolatok megéléséhez. A hatalom talán abban a tényben rejlik, hogy a valós és az eszményi közötti mélységes szakadék elmélyültebb kapcsolat kialakítására hív minket Jézus Krisztussal, ahol Ő meggyógyítja és megszenteli azt, amit mi töröttnek érzünk, bölcsességet, erőt és szeretetet építve a folyamat során. Csodálatos módon csakis az Ő kegyelme és megváltása által válhatunk olyan emberekké, olyan kapcsolatokban, mint amilyeneket majd a mennyben is szeretnénk.
Rájöttem, hogy a „tökéletesség” valójában senki számára nem lehetséges a családi kapcsolatokban – legalábbis nem ebben az életben. A becsületesség, a feddhetetlenség és az őszinte közelség azonban igen. Sőt, ha megjátsszuk vagy elvárjuk a tökéletességet, az megzavarja az Istenhez, a családunkhoz és másokhoz való őszinte közelséget. Ehelyett ha engedjük, hogy olyannak lássanak, amilyennek valójában lát minket Krisztus, a családunk és mások – beleértve azt is, ami aligha eszményi –, akkor meg tudjuk hívni az Ő megszentelő hatalmát az életünkbe. Megtapasztalhatjuk az Ő csodálatos hatalmát, mellyel elsimítja a megoldhatatlant, eltölt bennünket a szeretetével, és olyan lényekké változtat minket, akiknek mélyebb kapcsolatuk van Ővele és a szeretteikkel.
A családkiáltvány talán legszentebb célja az, hogy biztosítson bennünket arról, hogy Jézus Krisztusnak köszönhetően az „eszményi” család mindannyiunk örökkévaló rendeltetése lehet.
Mennyei szülők szeretett fiaiként és leányaiként mindannyian egy örökkévaló családhoz tartozunk. A halandóságban szerzett egyedi élményünk nélkülözhetetlen része Atyánk tervének, mely segít nekünk fejlődni, és „végül az örök élet örököseiként elér[ni] isteni rendeltetésü[n]ket”6 – ugyanazt a gyönyörű családi életet, amelyben Neki is része van, bármennyire is eltérni látszanak az eszményitől a jelenlegi családi körülményeink. Amiként D. Todd Christofferson elder is tanította: „Erős bizonyságot teszünk arról, hogy mindazok számára, akik Jézus Krisztushoz fordulnak, az Ő engesztelése számolt mindazzal, és végső soron kárpótlást fog nyújtani mindazért, aminek híján vannak vagy amit elveszítettek. Senkinek nincs eleve kevesebb elrendelve mindannál, amit az Atya a gyermekeinek tartogat.”7
Éppen úgy, ahogyan az Úr megígérte Jákóbnak az ő „aligha eszményi” családi kihívásai közepette, a velünk való szövetséges kapcsolata is biztosít minket arról, hogy: „én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és [haza]hozzalak…; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam” (1 Mózes 28:15). Amikor követjük Őt, bármilyen is legyen a tökéletlen valóságunk, Ő nem fog „elengedni minket”, míg mindazzá nem válunk, amire vágyunk, örökre a családi kapcsolatok magasztos örömébe kötve.