Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Valóban számít, ha szent helyeken állunk?
Ha szentségtelen helyen állnék, az nem lenne gond, amíg én magam nem tennék semmi szentségtelent – igaz?
Tizenéves koromban a szomszédaim megismertették velem és a családommal Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházát. Ez oda vezetett, hogy megkeresztelkedtem, aztán csatlakozott néhány testvérem, és végül a szüleim is. Indiában mifelénk nincs sok egyháztag, így hát jó volt, hogy otthon ilyen szilárd volt az alap a szeretteimtől kapott támogatás révén. Könnyűvé tették, hogy erős maradjon a hitem.
Amikor azonban hazatértem a missziómból, állást kaptam, és elköltöztem a családomtól. Más államban kaptam lakást, olyan lakótársakkal, akik nagyon más mércékkel rendelkeztek, mint én.
A munkatársaim is nagyon más életet éltek. Minden hétvégén összejöttek inni és bulizni, és hívtak magukkal. Mivel nem akartam ilyen környezetben lenni, mindig elhárítottam a meghívásukat.
Csakhogy amikor hétvégéről hétvégére egyedül ültem a lakásomban, és minden egyes vasárnap úgy ébredtem, hogy egyedül kell istentiszteletre mennem, kezdtem elcsüggedni.
Magányosan
Bár eleinte nemet mondtam a munkatársaim meghívásaira, irigyeltem őket – úgy tűnt, jól érzik magukat. Feltűnt, hogy azok a barátságok, melyeket az ilyen alkalmakkor kialakítottak, mintha segítettek volna nekik előrehaladni a munkahelyükön.
Úgy éreztem, én vagyok a csendes, unalmas munkatárs, akit senki nem ismer.
Az egyik hétvégén belefáradtam a magányosságba. Így aztán, amikor megkérdeztek, úgy döntöttem, hogy velük tartok. Azzal igazoltam a döntést, hogy úgyis előre eltökéltem, miszerint nem fogok alkoholt fogyasztani.
Azt mondtam magamnak: „Még ha szentségtelen helyen vagyok is, az nem árt, ha csak ott vagyok, amíg nem teszek semmi szentségtelent, igaz?”
Távolodás Istentől
Ahogy elkezdtem ezekkel a munkatársakkal eljárni, fokozatosan elkezdtem megváltozni. Szombat esténként sokáig kimaradtam, ami azt eredményezte, hogy vasárnaponként elaludtam az istentiszteleteket.
Bár nem ittam alkoholt, nem álltam szent helyeken. Ami a fizikai részt illeti, nem jártam istentiszteletre. Lelkileg pedig nem gondoltam az evangéliumra, és nem szakítottam időt Mennyei Atyára. Bulikra cseréltem a gyülekezeti házamat. Nem hagytam helyet a Léleknek az életemben.
Egy nap felébredtem, és rádöbbentem, milyen messzire hagytam magamat sodródni Mennyei Atyától. Úgy éreztem, végre megértettem, hogy mit jelent az „Isten szerint való szomorúság” (2 Korinthusbeliek 7:10). A gondolataim és az érzéseim mind gyötrelmesek voltak.
Mit csinálok?! – gondoltam magamban. – Ez nem is én vagyok!
Habár most már hétvégenként nem ültem otthon, mégsem éreztem magam boldognak.
Tudtam, hogy vissza kell helyeznem a hitemet a helyes útra. Bűnbánatot kellett tartanom.
Azt választani, hogy szent helyeken állunk
Régebben azt gondoltam, hogy a bűnbánat fájdalmas, nehéz folyamat, tele bűntudattal és szégyennel. Ebből az élményből azonban megtanultam, hogy a bűnbánat az a folyamat, amely lehetővé teszi Jézus Krisztusnak, hogy megváltoztassa a természetünket, és segítsen „új teremtménnyé” válnunk (vö. Móziás 27:26).
Végül Jézus Krisztusnak és az Ő engesztelésének a gondolata volt az, ami segített emlékeznem arra, hogy ki vagyok valójában, milyen döntéseket akarok hozni, és milyen környezetekben szeretnék lenni.
Hónapok óta először elkezdtem imádkozni. Nem jártam többé el a munkatársaimmal. Ismét elmentem istentiszteletre. Gyakrabban nyitottam ki a Mormon könyvét.
Ahogy visszatértem a következetes lelki szokásaimhoz, békességet és megújult vigaszt éreztem. Bizonyságot szereztem arról, hogy amikor Isten helyet kér az életemben, én pedig megadom azt Neki, akkor Ő meg fog áldani engem. Választhatom azt, hogy szent helyeken fogok állni. Ha pedig olykor olyan környezetben találom magam, ahol nehéz érezni a Lelket, akkor erősen kapaszkodhatok a mércéimbe és a hitembe, valamint Mennyei Atyára és Jézus Krisztusra támaszkodhatok, hogy megóvjanak engem (lásd 2 Királyok 6:15–16).
A válasz Jézus Krisztus
Ez az élmény megmutatta nekem, hogy a világnak igen erős, csábító vonzereje van, és könnyen magával ragadhat minket, ha nem készítünk helyet a Léleknek az életünkben.
Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Életünkben a legfőbb küldetés az, hogy felkészüljünk a találkozásra az Alkotónkkal. Ezt oly módon tesszük, hogy mindennap törekszünk egyre hasonlóbbá válni Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz [lásd 3 Nefi 27:27]. Ezt pedig úgy tesszük, hogy naponta bűnbánatot tartunk és részesülünk az Ő megtisztító, meggyógyító és megerősítő hatalmából. Akkor pedig képesek leszünk tartós békességet és örömöt érezni még a viharos időkben is. Pontosan emiatt kéri tőlünk az Úr, hogy álljunk szent helyeken és ne mozduljunk el [lásd Tan és szövetségek 87:8].”
Korábban nagyon aggódtam a karrierem és a magányom miatt. Miután azonban eltávolodtam az evangéliumtól, rájöttem, hogy ha követem Jézus Krisztust, akkor Ő továbbra is utat készít számomra fizikailag, társaságilag, lelkileg és pénzügyileg is. Ahogy javult a Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal való kapcsolatom, új módokat találtam arra, hogy társasági életet éljek, de mégse helyezzem magamat lelkileg veszélyes környezetbe.
Tudom, hogy Mennyei Atya megoldást adott nekem Jézus Krisztusban, és hogy az életem tele lesz áldásokkal, miközben továbbra is követem Őt. Nagyon hálás vagyok egy olyan Szabadítóért, aki hajlandó volt szenvedni értem azért, hogy úgy dönthessek, újra követem Őt.
M. Russel Ballard elnök mondta azt, hogy „a Mennyei Atyánkkal és az Ő Fiával, az Úr Jézus Krisztussal való kapcsolat a legfontosabb. Ez a kapcsolat számít a leginkább most és az örökkévalóságban.” Tudom, hogy ha megerősíted a kapcsolatodat Velük, és több helyet adsz Nekik az életedben, akkor nagyobb békességet érezhetsz és learathatod a Szabadító evangéliumának az áldásait.