Szakítasz-e időt arra ebben a zajos világban, hogy érezd Isten csendjét? Liahóna, 2024. jún.
Fiatal felnőtteknek
Szakítasz-e időt arra ebben a zajos világban, hogy érezd Isten csendjét?
Amikor időt szántam a csendes elmélyedésre, közelebb kerültem Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz, és éreztem az Ő békességüket.
The Lord Is My Shepherd [Az Úr az én pásztorom]. Készítette: Kim Jongszong. Az LDSart jóvoltából
Amikor még általános iskolás voltam, anyukám minden csütörtökön értem jött, hogy elmehessünk együtt egy kicsit úszni. Eleinte nem élveztem. Szinte végképp nem volt tehetségem a sportokhoz, és csak azért mentem bele, mert így nem busszal kellett hazamennem.
De hamarosan rájöttem, hogy milyen előnyei vannak ennek a heti programnak. Anyukám megtanította nekem, hogyan húzzak erősebben a karommal, hogyan igazítsak a vízfekvésemen és mikor vegyek levegőt. Megtanultam komótos ütemben siklani a medencében.
Egy és kettő és három és levegő.
A leginkább azonban az anyukámmal töltött zavartalan időt értékeltem az egészben. Soha nem kellett azon aggódnom, hogy a tehetségesebb úszókkal tartsam az iramot, vagy hogy számon tartsam a leúszott hosszok számát. Csak anyukámmal kettesben, a saját tempónkban.
Nemrégiben ismét elkezdtem úszni. Könnyű volt újra felvenni a ritmust. Egy és kettő és három és levegő. Az élmény csendessége ismerős volt, és orvosságként hatott a gyakorta túlpörgő agyamra. Rájöttem, hogy ha találok egy olyan helyet, ahol nem jut el hozzám sok a mindennapi zajokból, akkor a gondolataim kevésbé lesznek fogékonyak a külső hatásokra.
Ebben az önmagamnak szentelt időszakban, amikor nem nyúlok a telefonomért és nem lesem azt sem, hogy mi van még felírva a teendőim közé, megtapasztaltam, milyen értékes tud lenni egy csendes környezet. Azáltal, hogy kizárom a felesleges zajokat az életemből, sokkal könnyebbé válik a gondolataimat Mennyei Atya és Jézus Krisztus felé fordítani.
És azáltal, hogy rendszeresen keresem ezt a csendességet, képessé váltam arra, hogy gyakrabban engedjem be a lelki élményeket az életembe. Ha egy pillanatra kikapcsolom a telefonomat vagy hátrébb lépek a hétköznapi teendőimtől, azzal a magam módján azt mondom: „Mennyei Atyám! Felkészültem arra, hogy közelebb kerüljek Hozzád. Készen állok, hogy odafigyeljek.”
Miközben várok és figyelek, sokszor semmilyen hangot vagy akár valamiféle konkrét gondolatot sem érzékelek, hanem inkább a csendességet érzem. Ehhez a csendességhez melegség, békesség, valamint Isten és Jézus Krisztus közelsége társul (lásd Zsoltárok 46:11). Azt érzem, hogy megerősödnek az arra irányuló erőfeszítéseim, hogy erősebben összhangba kerüljek Velük. Végső soron az ehhez hasonló zavartalan csendes pillanatok keresése tette lehetővé számomra, hogy közel érezzem magam Mennyei Atyámhoz és a Szabadítómhoz, Jézus Krisztushoz, hogy megismerjem és meghalljam Őket.
Meghallani a Jó Pásztort
Az évek során megtanultam más módokon is rátalálni Isten csendjére. Felnőttkorom nagy részében festményeket tanulmányoztam, különös figyelmet szentelve a szent természetű alkotásoknak. Sok olyan festményt találtam, amelyek talán nem tűnnek vallásosnak a felületes szemlélő számára, számomra mégis szentek.
Az egyik ilyen festmény egy egyszerű kép, amelyen egy pásztor terelgeti a kis nyáját a ködfátyolos vidéken. A festményen ábrázolt pásztor jelképként is ismerős, és eszünkbe juthat róla a János 10:27: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem.”
A szentírásokban számos alkalommal szereplő tanítás szerint Mennyei Atyánk arra kér minket, hogy halljuk meg az Ő Fia, Jézus Krisztus hangját (lásd Máté 17:5; 3 Nefi 11:7; Joseph Smith története 1:17). Azóta, hogy először láttam ezt a festményt, folytonos emlékeztetőként szolgál számomra arra, hogy mit jelenthet meghallani Jézus Krisztus, a Jó Pásztor hangját a mindennapi életünkben.
A kép alkotója, Granville Redmond, már fiatalon elvesztette a hallását, ezzel összefüggésben pedig kialakult egy különleges képessége, hogy olyan képeket fessen, amelyek valamiképpen csendesnek érződnek.
Éppen úgy, ahogyan a művész e kifejező festményen keresztül szavak nélkül is szent és tartalmas hatást ért el, a Jó Pásztor is gyakran nem fennhangon, hanem érzésekkel felfogható hangon szól a nyájához – és csak azok érzik, akiknek „van füle a hallásra” (Máté 13:9). Ez a kép, melyet egy olyan művész festett meg, aki pontosan értette, mekkora érték rejlik a szavak nélküli üzenetekben, megtanította nekem, milyen erőt jelent a másfajta hallás: nem a fizikai, hanem a lelki. Ahol a mondanivaló nem szájtól fülhöz, hanem lélektől lélekhez száll.
Granville Redmond egyik jóbarátja egyszer ezt mondta róla: „Néha úgy vélem, hogy az a csend, amelyben él, kialakított benne valamiféle érzéket, valamiféle nagyszerű képességet a boldogságra, melynek mi, többiek, híján vagyunk. Úgy festi meg az egyedüllétet, ahogy azt senki más nem képes átadni, és mégis, valami furcsa ellentmondásként, nála az egyedüllét soha nem magány.”1
Ahogy az évek során ezen a festményen merengtem, ismerős érzéseket keltett bennem: ugyanilyeneket élek át az úszómedence nyugalmában, amikor arra törekszem, hogy közel érezzem magam Istenhez és meghalljam a Jó Pásztor hangját. E törekvés során arra jöttem rá, hogy a személyes gondolataimra és tetteimre hatással van az az érzés, mely szerint én ott vagyok Mennyei Atya és Jézus Krisztus közelében, és nem kell hallanom a kimondott szavaikat ahhoz, hogy lelki élményben legyen részem Velük.2
Meglelni a csendességet
Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Az ima elengedhetetlen része az odafigyelés. Az Úrtól érkező válaszok oly nagyon halkan érkeznek! Ennélfogva Ő azt tanácsolta nekünk, hogy »[csendesedjetek el], és tudjátok, hogy én Isten vagyok« (T&Sz 101:16).”3
Mindenki más és más módszert fog találni arra, hogy elcsendesedjen, és odafigyeljen az Úr hangjára. Jómagam arra jöttem rá, hogy az életem körülményeitől függően a nyugalom megtalálásának néhány módszere számomra jobban működik a többinél.
Voltak időszakok, amikor a csendességet egy aggódó barátom vigasztalása közben, egy szerettem bizonyságát hallgatva vagy egy tanításon a segítőegyleti nővéreim mellett ülve éreztem. Máskor úgy leltem meg a csendességet, hogy egyszerűsítettem a túlterhelt napirendemet, eltöltöttem valamennyi időt a szabadban, vagy kinyitottam a szentírásaimat.
Amikor egy úrvacsorai gyűlésen ülve a tálcák és poharak neszezését és nyűgös kisbabák hangját hallom, megnyugtat a tény, hogy még akkor is képes vagyok befelé fordítani a gondolataimat és kettesben lenni Istennel, ha sok ember vesz körül. Nelson elnök kijelentésének megfelelően én is megnyugvásra lelhetek e világ befolyásától, bizonytalanságától és gyötrelmétől azáltal, hogy az Istennel kötött szövetségeimen keresztül legyőzöm a világot.4
Amikor a templom celesztiális termében ülök – legyenek ott sokan vagy éppen kevesen –, ismét kettesben lehetek Istennel. Azokon a szent helyeken szokott a leginkább eszembe jutni, hogy felvegyek egy komótos, nyugodt és csendes ütemet. És azokon a szent helyeken érzem magam a leginkább felkészültnek arra, hogy kiöntsem a szívemet Atyámnak, és részesüljek abban a megszentelt elcsendesedésben, amelyet Ő számomra tartogat. (Lásd Galátziabeliek 5:22–23.)
Közelebb kerülni Istenhez
Szolgálattétele során a Szabadító rendszeresen félrevonult tanítványai egyre növekvő tömegétől. Máté Joseph Smith-fordításában azt olvassuk, miszerint Jézust azért vezette a Lélek a pusztába, „hogy Istennel legyen” (Joseph Smith-fordítás, Máté 4:1). A Szabadító a saját életében egyensúlyban tartotta a fontossági sorrendjét, és hálás vagyok, amiért tudhatom, hogy a csodatételei és tanításai között időt szakított arra is, hogy egyedül legyen az Atyjával.
Nem tudhatom, miről eshetett szó ezekben a pillanatokban a Szentséges Atya és Fiú között, de igyekeztem magam is ilyen élményekre törekedni. Még akkor is, amikor a zsúfolt életemet jó dolgok töltik meg, kevés dolog képes jobban lelki élményeket kiváltani, mint az, ha időt találok arra, hogy elcsendesedjek, és kapcsolatot teremtsek Mennyei Atyámmal.
Iskolásként még nem igazán fogtam fel azt, hogy amikor édesanyám minden héten elvitt magával úszni, egyúttal arra is tanított engem, hogy miképpen keressem a csendességet és halljam meg a Jó Pásztor hangját. Ahogy felnőttem, és tudatosan kerestem az időt és a helyet, hogy kettesben legyek Istennel, egyre jobban felismertem, miszerint Isten mindig ott van, és már alig várja, hogy közelebb kerüljek Őhozzá.
Ha időt szakítunk arra, hogy rendszeresen kettesben legyünk Istennel, az lehetőséget ad nekünk arra, hogy meghalljuk az Ő Szeretett Fia hangját. Amikor pedig Mennyei Atyánkat és Jézus Krisztust keressük, békességet, nyugalmat és iránymutatást kapunk Tőlük. Gyengéd élmények várnak ránk, amikor odébb lépünk a világtól. Rájöttem, hogy minél többször teszek így, annál jobban érzem Isten csendjét.