Gyermekek tanítása a kapcsolatok és a szolgálat erejéről. Liahóna, 2024. jún.
Gyermekek tanítása a kapcsolatok és a szolgálat erejéről
Ha segítünk a gyermekeinknek szolgálni másokat a családjukban, az egyházban és a közösségükben, az lefekteti a jövőbeli boldogság alapját azáltal, hogy segítünk nekik valódi boldogságot megélni a jelenben.
Régebben a hétéves lányunkat az én titkos fegyveremnek neveztem. Amikor püspökként szolgáltam, be akartam vonni a gyermekeimet a szolgálatomba. Az, hogy ő velem tartott, amikor meglátogattam az egyházközség tagjait, nemcsak azt tette lehetővé számomra, hogy több időt töltsek vele, hanem gyakran nyitott meg korábban zárva maradt ajtókat is. Nehéz elküldeni a püspököt a küszöbről, amikor rád mosolyog az imádni való hétéves kislánya. És miközben ez nagyon jót tett az egyházközségünk tagjainak, szerintem a kislányomnak is jót tett. Nemcsak azt láthatta, ahogy az apukája szeret és szolgál másokat, hanem már fiatalon megtanulta, hogy ő is szerethet és szolgálhat másokat – ami egyúttal örömmel áldotta meg őt.
Mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyermekeink boldoguljanak. Azt szeretnénk, hogy örömteli, szeretetteljes kapcsolatokkal teljes életet éljenek. Azonban a világ, amelyben élünk, ezt gyakran megnehezíti. Napjainkban sok olyan hatás éri a gyermekeket, amelyek arra ösztönzik őket, hogy inkább magukkal legyenek elfoglalva. Gyakran érik őket olyan üzenetek, melyek szerint a boldogság abban rejlik, ha a maguk hasznát keresik.
Megalapozott társadalomtudományi kutatások azt mutatják, hogy a boldogulás kulcsa a „proszociális” viselkedés. Ez a szó nagyon tudományosan jelenti ugyanazt, amit a Szabadító úgy tanított, hogy akkor találjuk meg magunkat (és az igaz boldogságot), ha elveszítjük magunkat a szeretetteljes szolgálatban (lásd Máté 10:39).
Csakhogy társadalmunkban járványszerűen terjed a magány – a gyermekektől a fiatal felnőtteken át a szépkorúakig. Sokan minden korábbinál jobban kapcsolódnak másokhoz a közösségi médián keresztül. Sajnálatos módon ugyanakkor minden korábbinál jobban ki is vonják magukat a való világban lévő kapcsolatokból.1
Hogyan segíthetünk hát a gyermekeinknek megtanulni, hogy a jelentőségteljes kapcsolatok és a céltudatos szolgálat felfokozott örömet fog hozni nekik?
A szolgálat összekapcsolása az elsődleges kilétükkel
A szülők egyik döntő fontosságú feladata az, hogy segítsenek a gyermekeiknek megtudni, kik ők. Napjainkban sokan elválasztó és megosztó módon összpontosítanak az egyén önazonosságára. Ahelyett, hogy azt néznék, kik vagyunk Isten családjának a tagjaiként, sokan olyan címkéket választanak, amelyek eltántorítanak attól, hogy együttérezzünk és törődjünk a körülöttünk lévőkkel.
Nem csoda, hogy Russell M. Nelson elnök akkora hangsúlyt fektet arra, hogy milyen fontos ismerni a legfontosabb énjeinket, és a megfelelő sorrendben kezelni őket:
„[K]ik vagytok?
Először és mindenekelőtt Isten gyermekei vagytok.
Másodszor, az egyház tagjaiként a szövetség gyermekei vagytok. Harmadszor pedig Jézus Krisztus tanítványai vagytok.”2
Ha elsőnek Isten gyermekeiként tekintünk magunkra, akkor megtanuljuk, hogy mindegyikünknek isteni természete és rendeltetése van.3 Vagyis a mi alapvető természetünk isteni, és megvan bennünk a lehetőség arra, hogy olyanná váljunk, mint Isten. Ő azt mondja nekünk, hogy „ez munkám és dicsőségem – hogy véghez vigyem az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). Isten mindent azért tesz, hogy szeressen, megáldjon és felmagasztosítson bennünket. „Semmit nem tesz, ami ne a világ javára lenne” (2 Nefi 26:24).
Hiszen Isten összehasonlíthatatlanul jobban ért a boldogsághoz, mint mi! Csoda-e hát, hogy amikor énközpontú életet élünk, akkor éppen a saját örökkévaló természetünkkel megyünk szembe? Elkezdjük azt érezni, mintha hiányozna az életünkből a cél és a boldogság. Azok, akik „Isten természetével ellentétesen viselkedtek”, „egy olyan állapotban vannak, mely ellenkezik a boldogság természetével” (Alma 41:11). Örökkévaló természetünk lehetetlenné teszi, hogy boldogságra leljünk az énközpontú, hamislelkű életben (lásd Hélamán 13:38).
Azáltal, hogy az Isten gyermekeiként meglévő valódi kilétünkre összpontosítunk, megtanuljuk, hogy ténylegesen egymás testvérei vagyunk. Valódi kilétünk ismerete segít jobban értékelnünk a szolgálatot és a kapcsolatokat. Ráébredünk arra, amit John A. Widtsoe elder úgy fogalmazott meg, miszerint „a Mindenhatóval társultunk abban, hogy megvalósítsuk a szabadítás örök tervének a rendeltetését”4. Gyászolunk „azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztal[juk] azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként áll[unk] mindig” (Móziás 18:9).
Hozzásegíteni gyermekeinket ahhoz, hogy értékeljék a kapcsolatokat és a szolgálatot
Szülőkként képesek vagyunk boldog élethez segíteni a gyermekeinket azáltal, hogy segítünk nekik értékelni az emberi kapcsolatokat. Senki sem boldogulhat építő emberi kapcsolatok nélkül. Isten tudta ezt, így az Ő tökéletes terve családokba, egyházközségekbe vagy gyülekezetekbe, valamint más közösségekbe helyezett minket. Tudja, hogy szükségünk van erre ahhoz, hogy megtanuljunk úgy szeretni és szolgálni, miként azt Ő teszi. Quentin L. Cook elder a Tizenkét Apostol Kvórumából felidézte számunkra Russell M. Nelson elnök azon felkérését, hogy tanúsítsunk „több előzékenységet, faji és etnikai összhangot, és kölcsönös tiszteletet”. Majd így fogalmazott: „Ez egymás és Isten szeretetét jelenti, valamint azt, hogy testvérekként fogadunk el mindenkit, és valóban sioni nép leszünk.”5
Gondolj bele, milyen erőteljes lehet a gyermekeink számára az a felismerés, mely szerint Isten nemcsak megparancsolja nekünk, hogy törődjünk egymással, hanem fel is ajánlja, hogy csatlakozik hozzánk az erőfeszítéseinkben! Isten nem hagy minket magunkra ebben a szolgálatban. Azt ígéri, hogy velünk fog járni: „[T]e megmaradsz bennem, én pedig tebenned; járj tehát énvelem” (Mózes 6:34). Amikor pedig Istennel járunk a szeretetteljes szolgálatban, az az életünk megváltoztatását eredményezi. Elég elolvasnod, hogy mit volt képes Énók elérni Isten segítségével és azzal, hogy az emberi kapcsolatok központi szerepet játszottak Sion létrehozásában. Erőteljes példa ez, melyre bátran tekinthetünk. (Lásd Mózes 6–7.)
Ha segítünk a gyermekeinknek szolgálni másokat a családjukban, az egyházban és a közösségükben, az lefekteti a jövőbeli boldogság alapját azáltal, hogy segítünk nekik valódi boldogságot megélni a jelenben. Segítünk nekik hasonlóbbá válni Istenhez, ezáltal pedig megtapasztalni azt az örömet, melyet egy isteni élet szerez.
David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kifejtette, hogy amikor kifejlesztjük Krisztus jellemét, akkor természetes módon fordulunk szeretetteljes szolgálatban mások felé.6 Sátán tudja ezt, és azt szeretné, ha befelé fordulnánk és csak magunkkal törődnénk. Mi viszont segíthetünk a gyermekeinknek megérteni, hogy a szeretetteljes szolgálat sokkal eredményesebben teremt boldogságot, mint az, ha magunkra összpontosítunk. Még mindig igaz a régi mondás: „Segíts a testvéred csónakjának keresztüljutni a folyón, és lám, a tiéd is partot ért!”7
Hogyan? Vond be Istent és „ott emelj, ahol állsz”
Már a családi ima során elkezdhetünk segíteni a gyermekeinknek, hogy megtanuljanak testvérként tekinteni másokra. Mi a családi imáinkban évek óta egyebek közt azért fohászkodunk Istenhez, hogy áldja meg a családunkat. Család alatt a közvetlen családtagjainkat (szülőket és gyermekeket) értjük, valamint a tágabb rokonságunkat, továbbá az egyházközségi családunkat és a szomszédainkból álló családunkat is (és imádkozunk értük). Azt szerettük volna, hogy a gyermekeink a családunk részeként tekintsenek azokra, akikkel Isten körülvett minket.
Ezután pedig felállunk, és igyekszünk szolgálni azokat, akikért imádkoztunk. Gyermekeinket is be szoktuk vonni abba, hogy szeretetteljes kapcsolatot ápoljanak a nagynénikkel, nagybácsikkal, unokatestvérekkel és nagyszülőkkel. A gyermekeink például segítettek nekünk, amikor angyali édesanyámról gondoskodtunk az élete utolsó néhány évében. Egészen biztosan nem csináltuk tökéletesen, de az erőfeszítéseink számítottak.
Sok tekintetben ezzel nem is teszünk többet annál, mint hogy „ott emelünk, ahol állunk”, idézve Dieter F. Uchtdorf eldert a Tizenkét Apostol Kvórumából.8 A nehéz célok gyakran válnak megvalósíthatóvá, miután elindulunk onnan, ahol vagyunk, és megtesszük, amit csak tudunk. A saját családunk, gyülekezetünk és helyi közösségünk mind bőven biztosít lehetőségeket arra, hogy segítsünk a gyermekeinknek megtapasztalni a jelentőségteljes szolgálat örömét.
A szövetséges kapcsolat öröme
Talán te is észrevetted már, milyen gyakran utalnak az egyházi vezetőink annak a fontosságára, hogy a szövetség ösvényén maradjunk. A szövetség ösvénye több egy szabálygyűjteménynél. A szertartások, melyekben részesülünk, valamint a szövetségek, amelyeket megkötünk, Isten módozatát jelentik arra, hogy úgy kössön minket Őhozzá és egymáshoz, hogy az segítsen olyanná válnunk, mint Ő. Ez nemcsak az első nagy parancsolatot foglalja magában (szeressük Istent), hanem a második nagy parancsolatot is (szeressük egymást). És valóban: ha elveszítjük magunkat a szolgálatban, akkor mi is és a gyermekeink is rátalálnak az igazi énjükre.