Krisztusi jellem
Írta: David A. Bednar elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
A Brigham Young Egyetem, Idaho 2003. január 25-i vallási szimpóziumán elhangzott beszéd alapján.
Jézus, aki a legtöbbet szenvedett, viseltetik a legnagyobb együttérzéssel irántunk, akik mindannyian jóval kevesebbet szenvedünk.
Részlet Howard Lyon Light of the World című képéből
Neal A. Maxwell elder (1926–2004) egyszer egy olyan tantételt tanított, amely mély nyomot hagyott bennem, valamint sok tanulmányozás, elmélkedés és töprengés gyújtópontja lett számomra. Ezt mondta: „Nem lehetett volna engesztelés, ha Krisztus jelleme nem olyan, amilyen!”1 Amióta csak hallottam ezt az egyértelmű és elevenbe vágó kijelentést, azóta igyekszem alaposabban megismerni és jobban megérteni a „jellem” szót. Eltöprengtem a Krisztus jelleme és engesztelése közötti kapcsolaton is, valamint azon, hogy milyen következményekkel jár ez a kapcsolat ránk, az egyes tanítványokra nézve.
Az Úr Jézus Krisztus jelleme
A jellemet talán az arra való képesség mutatja meg leginkább, hogy észreveszünk másokat – és megfelelő módon fordulunk feléjük –, amikor ugyanazzal a kihívással vagy nehézséggel néznek szembe, amely miránk is közvetlenül és erőteljesen nehezedik. Abban mutatkozik meg a jellem például, ha saját szenvedéseink idején is észre tudjuk venni mások szenvedését; ha éhesen is képesek vagyunk meglátni mások éhségét; és ha saját lelki gyötrelmeink közepette is van erőnk kinyújtani a kezünket és együttérzéssel lenni mások lelki gyötrelmei iránt. Abban nyilvánul meg tehát a jellem, hogy akkor is magunkon kívülre tekintünk és kinyújtjuk a kezünket, amikor a természetes, ösztönös reakció az lenne, hogy önmagunkkal legyünk elfoglalva és befelé forduljunk. Ha az erkölcsi jellem legfőbb [ismérve] valóban ez a képesség, akkor a világ Szabadítója tökéletesen példázza ezt az állhatatos és jószívű jellemet.
Példák Krisztus jellemére
E tizenkettőt küldte Jézus. Készítette: Walter Rane
Az utolsó vacsora estéjén – azon az estén, melynek során később átélte az összes általa teremtett világon valaha is bekövetkezett szenvedések legnagyobbikát – a felső szobában Krisztus a Vigasztalóról és a békességről beszélt:
„Ezeket beszéltem néktek, a míg veletek valék.
Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.
Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14:25–27).
Felismerve, hogy hamarosan Ő maga is erőteljesen és személyesen fogja megtapasztalni a vigasz és a békesség hiányát, és egy olyan pillanatban, amikor talán az Ő szíve is nyugtalankodott és félt, a Mester kifelé fordult, és azokat az áldásokat kínálta fel másoknak, amelyek Őt is megerősíthették, megerősítették volna.
Nagyszerű közbenjáró imájában, melyet Jézus közvetlenül azelőtt mondott, hogy tanítványaival kiment a Gecsemáné kertjébe a Kedron patakján túl, a Mester a tanítványaiért imádkozott, valamint mindazokért, „a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem;
Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám…
Én ő bennök, és te én bennem: hogy tökéletesen egygyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, a miként engem szerettél. […]
És megismertettem ő velök a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen ő bennök, a mellyel engem szerettél, és én is ő bennök legyek” (János 17:20, 21, 23, 26).
Azon veszem észre magam, hogy miközben ezen és – a Szabadító elárulásához és kertbéli szenvedéséhez ily közel eső – más eseményeken töprengek, újra és újra felteszem a következő kérdéseket: Hogy imádkozhatott mások jóllétéért és egységéért közvetlenül a saját gyötrelmei előtt? Mi tette képessé Őt arra, hogy azok vigasztalását és békességét kívánja, akik nála jóval kisebb szükségét látták ennek? Hogy tudott oly maradéktalanul és oly kizárólagosan mások állapotára és aggályaira összpontosítani, miközben ránehezedett az általa teremtett világ bukott természete? Hogy volt képes a Mester kifelé fordulni, amikor egy gyarlóbb lény befelé fordult volna? Maxwell elder egyik kijelentése választ ad ezen erőteljes kérdések mindegyikére:
„Jézus jelleme szükségszerűen szavatolta figyelemre méltó engesztelését. Jézus magasztos jelleme nélkül nem lehetett volna magasztos engesztelés! Jelleméből adódott, hogy bár mindenféle kísértést elszenvedett (lásd Alma 7:11), mégsem engedett a kísértéseknek (lásd T&Sz 20:22).”2
Jézus, aki a legtöbbet szenvedett, viseltetik a legnagyobb együttérzéssel irántunk, akik mindannyian jóval kevesebbet szenvedünk. Mi több, a szenvedés és együttérzés mértéke szoros kapcsolatban áll a szolgálattevő által érzett szeretet mértékével.
Tevékenyen törekedve a jószívűségre
A halandóságban törekedhetünk arra, hogy megáldassunk a krisztusi jellem alapvető alkotóelemeivel, és kifejlesszük azokat. Mi több, az is lehetséges számunkra, halandók számára, hogy igazlelkűen törekedjünk elnyerni azokat a lelki ajándékokat, melyek összefüggnek az arra való képességgel, hogy kifelé tekintve megfelelő módon forduljunk mások felé, akik ugyanazzal a kihívással vagy nehézséggel néznek szembe, amely miránk is közvetlenül és erőteljesen nehezedik. Ilyen képességre nem tudunk puszta akaraterő vagy személyes eltökéltség révén szert tenni. Ehelyett „a Szent Messiás érdemei, és irgalma és kegyelme” (2 Nefi 2:8) azok, amelyektől függünk, és amelyekre szükségünk van. Azonban „sor[ról] sorra, előírás[ról] előírásra” (2 Nefi 28:30), illetve az idő előrehaladtával (lásd Mózes 7:21) képessé válunk kifelé fordulni akkor is, amikor a természetes hajlamunk a befelé fordulás lenne.
Azon a véleményen vagyok, hogy nektek és nekem imádkoznunk, vágyódnunk, törekednünk és dolgoznunk kell a krisztusi jellem kifejlesztéséért, ha elnyerni reméljük a jószívűség lelki ajándékát: Krisztus tiszta szeretetét. A jószívűség nem olyan jellemvonás vagy tulajdonság, amelyet megszerezhetnénk kizárólag a saját céltudatos kitartásunk és eltökéltségünk révén. Igaz: tiszteletben kell tartanunk a szövetségeinket és érdemesen kell élnünk, továbbá meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy jogosulttá váljunk az ajándékra; ám valójában a jószívűség ajándéka birtokol bennünket, nem pedig mi birtokoljuk azt (lásd Moróni 7:47). Az Úr határozza meg, hogy elnyerjük-e az összes lelki ajándékot – és ha igen, mikor –, de nekünk mindent meg kell tennünk, ami csak hatalmunkban áll, hogy vágyjuk, áhítsuk, kérjük és kiérdemeljük az ilyen ajándékokat. Amint egyre fokozottabban Krisztus jellemével összeegyeztethető módon cselekszünk, azzal talán azt üzenjük igen erőteljes módon a mennynek, hogy vágyunk a jószívűség fenséges lelki ajándékára. Világos az is, hogy ha fokozottan fordulunk kifelé olyankor is, amikor a bennünk lévő természetes férfi vagy nő rendszerint befelé fordulna, akkor megáldatunk e bámulatos ajándékkal.
Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Atya Egyszülött Fia. Tudom, hogy Ő él, és bizonyságot teszek arról, hogy az Ő jelleme biztosította számunkra mind a halhatatlanság, mind pedig az örök élet lehetőségét. Kívánom, hogy mindig forduljunk kifelé, amikor a természetes hajlam szerint befelé fordulnánk.