Segítségre lelni Nancy halála után
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Georgiában él.
Mit kellett tennem ahhoz, hogy működésbe hozzam Jézus Krisztus gyógyító hatalmát az életemben?
Illusztrációk: Iker Ayerstaran
A mellrákkal folytatott 11 éves küzdelmet követően a feleségem, Nancy, 2016 februárjában elhunyt. Lehetetlen lenne leírni a halálát követő első hónapokban érzett mindent elsöprő gyászomat olyasvalakinek, aki nem élt át ilyen veszteséget. Bánat, gyötrelem, nyomorúság, fájdalom – egyik szó sem írja le megfelelően. Elviselhetetlen volt.
A Szabadító gyógyító hatalma
Hosszú ideje értettem már, hogy Jézus Krisztus „mindenek alá… ereszkedett” (T&Sz 88:6), hogy képes legyen „meg[segíteni] népét a gyengeségeik szerint” (Alma 7:12). Ez annyit jelent, hogy a Szabadító engesztelésének hatalma többre is képes a feltámadás és a bűneinktől való megváltás biztosításánál. Hatalma által arra is képes, hogy meggyógyítson bennünket a szenvedés és a szükség idején. Gyászomban mielőbb – szinte kétségbeesetten – próbáltam megtudni, mit kell tennem ahhoz, hogy működésbe hozzam a Szabadító hatalmának e vonatkozását az életemben. Hetekig kutattam a szentírásokat és az egyház általános felhatalmazottainak beszédeit. Őszintén hittem abban, hogy miután fájdalma és áldozata révén komoly árat fizetett, a Szabadító tudja, milyen fájdalmakon megyek keresztül. De vajon hogy segíthet nekem az Ő tudása? Mivel már elszenvedte ezt értem, mit kell tennem azért, hogy megkapjam azt a segítséget, amelyet ezáltal Ő nyújtani képes?
Sok keresés, tanulmányozás, ima és templomi hódolat után elkezdtem megérteni. Először tisztábban kezdtem látni azt, hogy az Úr már addig is segítette, vigasztalta és támogatta a családunkat, különösképpen a Nancy halálát megelőző hetekben. Bámulatos lelki élményeink voltak, amelyekről ma már tudom, hogy forrásuk a Szabadító engesztelésének köszönhetően rendelkezésünkre álló gyógyító és megerősítő hatalom volt. Már önmagában az a tudat is rendkívül megnyugtató volt, hogy a Szabadító máris igen személyre szabott módon törődik velünk. Hasonlóan az ősi Sidrákhoz, Misákhoz és Abednégóhoz, Ő velünk is ott volt csapásaink tüzes kemencéjében (lásd Dániel 3:17).
Bízz az Úrban!
Azt is megtanultam, hogy ahhoz, hogy elnyerjük az Úr vigasztalását és gyógyítását, bizonyos dolgok megköveteltetnek tőlünk. Legfőképpen az, hogy bízzunk Őbenne. Ez azonban nehéz lehet. Miért bízzam Istenben, amikor eleve meg is előzhette volna Nancy halálát? E kérdésre adott válasz gyanánt állandóan eltöprengek azon, amit az Úr Joseph Smith prófétának mondott:
„Természetes szemetekkel jelenleg nem láthatjátok Istenetek tervét azon dolgokat illetően, amelyek ezután jönnek, és a dicsőséget, amely sok megpróbáltatást követ” (T&Sz 58:3).
Megáldattunk számos jellel azt illetően, hogy Nancy halálának módja és időzítése megfelelt az Úr akaratának. Lassan megértettem, hogy azért engedte egy mindentudó és szerető Atya, hogy elszenvedjük mindezeket, mert a családunk felmagasztosulására készített tökéletes tervében valamiképpen szükség van erre a csapásra. Ezt tudva értem azt is, hogy az én szerepem az Ő tervében nem csupán az, hogy kitartsak, hanem hogy jól tartsak ki (lásd T&Sz 121:8). Amennyiben képes vagyok Neki felajánlani e megpróbáltatást, Ő nemcsak meg fog segíteni, de meg is fog szentelni engem. Ezt már sokféleképpen tapasztaltam.
Azt tanácsoltam a gyermekeinknek, hogy tegyék azt, amit én magam is megtanultam e folyamat során:
-
Engedjétek, hogy a kemény tapasztalatok fájdalma a nagyszerűbb tanítványság felé tereljen benneteket.
-
Öntsétek ki imában a szíveteket.
-
Amennyiben haragot éreztek Isten iránt, amiért engedi, hogy tragédiák történjenek, kérleljétek Őt, hogy váltsa fel ezt a haragot hittel és engedelmességgel.
-
Fogadjátok szövetségben, hogy szeretni fogjátok Őt, és mindvégig hűek lesztek.
-
Állandóan kortyoljatok Isten igéjéből – a szentírásokból, illetve az újkori próféták és sugalmazott tanítók beszédeiből és írásaiból.
-
Úgy menjetek a templomba, hogy éhezitek az örökkévalóság dolgairól szóló tanítást.
-
Találjatok olyanokat, akiknél a személyes válság hitbéli válságba kezd átfordulni, és erősítsétek őket az e tanokról való bizonyságotokkal.
Egy apostol tanúsága
Körülbelül egy hónappal Nancy halála után az egyik éjszaka teljességgel letaglózó gyászt éreztem. Aznap egész nap igen mély fájdalom és szomorúság járt át. Eszembe jutott Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából, aki azt tanította, hogy „a szabadítás ösvénye… mindig is a Gecsemánén keresztül vezetett”1. Bár az én szenvedésem nem hasonlítható a Szabadítóéhoz, azon az éjjelen én is a saját „sötét és keserű órái[m]”2 közepette voltam.
Miután már egy ideje ezt éreztem és segítségért imádkoztam, eszembe ötlött valami, amit évekkel azelőtt olvastam, és el is mentettem a számítógépemen. Megkerestem, és legörgettem ahhoz a részhez, amelyet kerestem. Ez egy Richard G. Scott elderrel (1928–2015), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjával készült interjú volt, amelyben arról kérdezték, milyen volt 1995-ben rákban elveszíteni a feleségét, Jeanene-t. Scott elder ezt felelte: „Először is, …nem veszítettem el. Ott van a fátyol túloldalán. A templomnak abban a szent szertartásában egymáshoz pecsételtettünk, és örökre együtt leszünk.”3
A Georgiai Atlanta templom rajza
Azon az éjjelen olyan erővel hatottak rám e szavak, amilyet még soha nem éreztem. Olyan volt, mintha egy sötét éjjelen felkapcsolták volna egy világítótorony fénysugarát. Soha nem olvastam semmit, ami ilyen azonnali és mély hatást gyakorolt volna rám. A sötétség és a fájdalom eltűnt. Olyan volt, mint amikor Alma „nem [volt] képes visszaemlékezni a fájdalmai[ra]” (Alma 36:19). Ez az apostoli tanúság a bensőmig hatolt. Elámultam azon, miként tűnhet hirtelen ennyire jelentősnek egy olyan elgondolás, amelyet gyermekkorom óta értettem. Azon kaptam magamat, hogy eltűnődöm, miként tudhatta ezt Scott elder. És akkor rájöttem, hogy én is tudom. Ha hithű vagyok, én is rendelkezhetek mindazzal a reménységgel, amellyel Scott elder rendelkezett. Bár természetesen azóta is előfordult még szomorúság és gyász, soha többé nem éreztem a fájdalom és bánat olyan mélységeit, mint amilyet azon az éjjelen átéltem.
Ez az a hatalom, amelyet a Szabadító kiterjeszt ránk, hogy megsegítsen a megpróbáltatásainkban. Tudom, hogy a családunk gyásza soha nem fog teljesen eltűnni, de el fogja nyelni az, amit úgy nevezünk, hogy a Szabadító engesztelésének „megerősítő” és „tökéletesítő” áldásai.4 Közelebb kerültünk a Szabadítóhoz, éreztük a megnyugtató bizonyosságát, szövetségeink biztos alapja pedig megtartott bennünket.