A Szabadító módján tanítani
Elefánt a tanteremben
A tanítói tanácsgyűlések nemcsak azt változtatják meg, ahogy tanítunk – azt is megváltoztatják, ahogy tanulunk.
Miswakhe Sitole nehéz feladat előtt áll. Az egyházközségi Vasárnapi Iskola elnökeként Istentől kapott felelőssége segíteni az egyházközségben zajló evangéliumi tanulás és tanítás jobbá tételét.1
Azonban a dél-afrikai Johannesburgban található egyházközségének tagjai gyakran igen eltérő háttérrel és elvárásokkal rendelkeznek. Némelyek magasan képzettek, mások nem. Sokan úgy tanulták, hogy a hallgató feladata hallgatni, nem pedig hozzászólni. Mások számára annak a kulturális különbségnek a feldolgozása jelent nehézséget, miszerint az a kívánatos, hogy a férfiak és a nők is vegyenek részt az egyházi és az otthoni tanításban.
„Vannak más anyanyelvű tagjaink is – meséli Sitole testvér. – A Lélek azonban mindegyiküknek akar késztetéseket adni.”
Amikor tavaly bevezetésre került a tanítói tanácsgyűlés és A Szabadító módján tanítani, az egyház egyházközségei és gyülekezetei elkezdtek tanítói tanácsgyűléseket tartani, hogy közösen megbeszéljék, tanulmányozzák és gyakorolják, hogy mit jelent a Szabadító módján tanítani.
Sitole testvér ekkor kezdte meglátni, miként is áldhatnák meg a tanítói tanácsgyűlések az egyházközségét. Szóba lehet hozni a kulturális különbségeket, növelni lehet az órai részvételt, és az egyháztagok eltérő megközelítései áldássá válhatnak.
Sitole testvér – ahogy világszerte sokan mások is – rájött, hogy az Úr nemcsak azt változtatja meg e gyűlések által, ahogy tanítunk, hanem azt is, ahogy tanulunk.
Elefánt, másképp
Sitole testvér számára az egyik legérdekesebb felfedezést az jelentette, hogy miközben a tanárok felvértezik a tanulókat a saját tanulásukban való részvételre, mindenkinek javára válik a különböző megközelítések nyújtotta szélesebb látószög.
Ezt akkor értette meg Sitole testvér, amikor az egyik tanítói tanácsgyűlésen az egyházközség egyik tagja megosztotta a vakokról és az elefántról szóló tanmesét – csak egy kicsit másképp. A tanmese arról szól, hogy a hat vak ember mindegyike különbözőképpen mesél az általa tapintott elefántról (a lába oszlophoz hasonló, a farka kötélhez, az ormánya ereszcsatornához stb.), mert mindegyikük máshol érintette meg az állatot.2
„De tegyük fel, hogy az elefánt az evangélium tanítását jelképezi – veti fel Sitole testvér. – Ebben az esetben az osztály minden tagját képessé kell tennünk arra, hogy megossza a saját megközelítését, és így kialakuljon bennünk egy közös felfogás arról, hogyan is áld meg mindannyiunkat az evangélium.”
Ezért – vagyis a beszélgetés megkönnyítéséért – ülnek a tanítók egy asztal körül Sitole testvér egyházközségének tanítói tanácsgyűlésein. „Ez arra emlékeztet minket, hogy mindenkinek egyenlő szava van” – teszi hozzá Sitole testvér.
Az ő szükségleteik szerint
A tokiói Szoedzsima Nacuko kételkedett benne, hogy képes lesz jól tanítani. „Amikor elhívtak vasárnapi iskolai tanítónak a fiatalokhoz – idézi fel Szoedzsima nőtestvér –, megmondtam a püspöknek, hogy ez félelemmel tölt el. De ő azt mondta, hogy az elhívás Istentől való, így hát elfogadtam.”
A tanulók sok egyéni nehézsége miatt Szoedzsima nőtestvér ijesztőnek találta az osztály egészét. A fiatalok közül ketten hallássérültek voltak. Voltak olyan külföldiek is az osztályban, akik csak angolul beszéltek. Tartott a közte és az osztály tagjai között lévő korkülönbségtől is.
Aztán az egyik tanítói tanácsgyűlésen válaszra lelt. „Arról beszélgettünk, hogy szeretni kell az osztály mindegyik tagját, meg kell tanulni a nevüket, egyesével kell imádkozni értük, és a Lélek által vezérelve az ő szükségleteik szerint kell tanítani őket – magyarázza Szoedzsima nőtestvér. – Így hát nekiláttam.” Megtett ezen kívül még valamit, amit a tanácsgyűlésen tanult: „Olyan nyelvezetet használtam, amely tolmácsolta a szeretetemet.”
És az eredmény? „Megváltozott a szívem. Elkezdett kialakulni bennem egy érzelmi kötelék a tanulóim iránt. Azokkal is törődtem, akik éppen hiányoztak, és értük is imádkoztam. Amint vége volt egy órának, már kezdtem is készülni a következőre, hogy elegendő időm legyen a tanítási alkalmak átgondolására. Túlcsordult bennem az öröm.”
Konkrét válaszok
Brad Wilson vasárnapi iskolai elnökként szolgál az amerikai egyesült államokbeli Minnesota államban. Mindig ügyel arra, hogy a tanítók ne távozzanak addig a tanítói tanácsgyűlésről, amíg át nem beszélték, hogy miként fognak változni a tanultak hatására.
„Követjük A Szabadító módján tanítani vázlatát – mondja Wilson testvér. – Meg szoktuk beszélni a tanítók élményeit, majd átvesszük valamelyik javasolt témát. Moderátorként kérdéseket teszek fel és összefoglalom az elhangzott gondolatokat. Ezután a megvalósítást gyakoroljuk. Kisebb csoportokra oszlunk, és egyetlen kérdésről beszélgetünk: »Mit fogok másképpen csinálni a mai gyűlésünknek köszönhetően?«”
Ron Goodson elmondása szerint – aki a diakónusok kvórumának oktatójaként szolgál ugyanabban az egyházközségben – mély benyomást tesz rá az, ahogy Wilson testvér „igazgatja” a tanácsot. „Arról szoktunk beszélgetni, hogy a Szabadító hogyan tanítana – meséli. – Aztán, amikor érzed a Lelket, jön a gondolat: »Ez olyasmi, amit nekem is ki kellene próbálnom az osztályomban.« A Szabadítóról való gondolkodás megváltoztatja a megközelítésedet. Már nem annyira az lesz a fontos, hogy »fel kell készülnöm a leckéből«, mint inkább az, hogy »vajon mire van szükségük ezeknek a diakónusoknak, és én hogyan segíthetek megadni azt nekik?«.”
Ron felidézi, hogy a következőket jegyezte fel a naplójában: „Ma részt vettem a tanítói tanácsgyűlésen, és a következőket fogom tenni…” A naplója tulajdonképpen tele van ilyen bejegyzésekkel. Ma már jó előre felkészül: „Időben kezdj el felkészülni, és egész héten sugalmazásokban lesz részed.” El szokott beszélgetni a diakónusokkal arról, hogy mi történik éppen az életükben: „Eredményesebben tudok segíteni nekik, ha jobban ismerem őket.” Arra is meg szokta kérni a diakónusokat, hogy segítsenek neki a tanításban: „Miközben csinálják, jobban meg is tanulják.”3
Csak énekeltem és énekeltem
„A tanácsgyűlésünkön arról beszélgettünk, hogyan hívhatja meg a zene a Lelket – számol be Jocelyn Herrington, aki elemis tanítóként szolgál ugyanabban a minnesotai egyházközségben. – Később aztán a Napsugár osztályt tanítottam. Arra gondoltam, hogy énekelni fogok, amíg ők színeznek, és ez majd milyen jó lesz. Belekezdtem, ők pedig mind abbahagyták a színezést, és füleltek. Így hát énekeltem és énekeltem. Ez valóban elhozta a Lelket, és amikor végeztem, áhítatosan várták, hogy megszólaljak. Erről is beszéltünk [a tanácsgyűlésen], hogy amikor alkalom adódik, osszuk meg a bizonyságunkat. Így aztán megosztottam a bizonyságomat olyan szavakkal, hogy ők is megértsék.”
Herrington nőtestvér nagyra értékeli, hogy az elemis tanítókat is bevonják a tanítói tanácsgyűlésekbe. „A felnőttek tanításáról szoktunk beszélgetni – mondja –, de aztán Wilson testvér azt mondja: »Mi van a fiatalok tanításával? Mi van a gyerekek tanításával?« Újra ráirányítja a figyelmünket arra, hogy mindenféle korosztály van nálunk.”
Tanácsról tanácsra
Adam Martin a kanadai Alberta tartományban, Calgaryban lévő egyik egyházközség vasárnapi iskolai elnöke. Mint mondja, örömmel veszi az egyházközségi tanács javaslatait: „A Segítőegylet elnöke vagy az elderek kvórumának elnöke elmondja, hogy jó lenne, ha a tanárok erre és erre összpontosítanának, mi pedig ilyenkor felvetjük ezt a tanítói tanácsgyűlésen.”
Amikor először tartottak tanítói tanácsgyűléseket, a tanítók még nem igazán tudták, hogy mire számítsanak, így sokakat személyesen ő hívott meg, és felhasználta a teaching.lds.org oldalon található képzési anyagokat is. „Most már sínen vagyunk – mondja. – Tisztában vannak vele, hogy ez egy olyan hely, ahol átbeszélhetjük az aktuális történéseket.”
Nemrégiben az egyik gyűlés a Lélek követéséről szólt. „Megbeszéltük, hogy alaposan fel kell készülni, de nem kell amiatt aggódni, hogy mindent leadjunk – meséli. – Az egyik nőtestvér elmondta, hogy korábban mindig úgy érezte, muszáj érintenie az óravázlatában szereplő összes pontot. Látszott rajta a megvilágosodás, amikor arról beszélgettünk, hogy a beszélgetés levezetésében sugalmazásra kell támaszkodnunk.”
Megtalálni együtt a megoldásokat
Minden egyes tanítási helyzetnek megvannak a maga lehetőségei, kihívásai és lehetséges áldásai. Ezért eredményesek a tanácsgyűlések, mert lehetővé teszik a tanítóknak, hogy a Lélek segítségével válaszokat keressenek és találjanak a saját konkrét kihívásaikra.
Geoffrey Reid, aki Arizona államban szolgál az egyik cöveki Vasárnapi Iskola elnökeként, azt mondja, hogy a tanítói tanácsgyűlések akkor működnek a legjobban, amikor a tanítók tisztában vannak vele, hogy az ő feladatuk a tanácsadás: „Ilyenkor aztán látják, hogy igenis képesek segíteni egymásnak.”
Elmondása szerint a cövek arra összpontosít, hogy segítsen a tanítóknak átállni a „Jól teljesítek?” gondolkodásról a „Milyen az üzenet fogadtatása?” gondolkodásra.
Marisa Canova, aki ugyanabban a cövekben elemis tanító, azt mondja, hogy az egyik tanítói tanácsgyűlésen érzett késztetés óta arra buzdítja a Bátrak 8-as osztálya tagjait, hogy imádkozzanak egymásért. Ott ez sikeres volt, de egy felnőtt osztályban nem feltétlenül működne ugyanígy. „Egy nagy létszámú Evangélium tantételei osztályban talán egy kicsit sok lenne, ha minden egyes emberért külön imádkoznának – véli Canova nőtestvér. – Szerencsére az ottani tanítók ilyenkor azt mondják: »Szerintetek ezt hogyan tudnánk a mi osztályunkhoz igazítani?« Aztán pedig megtaláljuk együtt a megoldásokat.
Amit nagyon nagyra értékelek a tanítói tanácsgyűlésekben, az az, hogy elég időnk jut eltűnődni azon, hogy hol is tartunk és mit csinálunk éppen. Hasznos, hogy van támogatás és visszajelzés, és megvan az az érzés, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgozunk. Tetszik az is, hogy a sok ember sokféle megközelítést hoz a közösbe. Ez is segít abban, hogy fontolóra vegyek olyan dolgokat is, amelyek magamtól nem jutottak volna eszembe.”
Amikor részt veszünk és véleményt cserélünk a tanítói tanácsgyűléseken, tisztábbá válik az „evangélium tanítása” nevű elefántról alkotott képünk. Az afrikai Sitole testvérhez hasonlóan sok más egyháztag is azt tapasztalja, hogy amikor fejlődik a képességünk a Szabadító módján való tanításra, az nemcsak azt változtatja meg, ahogy tanítunk, hanem azt is, ahogy tanulunk.