Nyissátok meg a mennyeket a templomi és családtörténeti munkán keresztül!
Írta: Russell M. Nelson elnök
a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke
és Wendy W. Nelson
Egy 2017. február 11-én, Salt Lake Cityben, a RootsTech 2017 családtörténeti konferencián elhangzott előadás alapján. Az előadás megtekinthető angol, portugál és spanyol nyelven az lds.org/go/1017Nelson címen.
A 2017-es RootsTech előadásuk során Russell M. Nelson elnök és a felesége, Wendy, arra kérték az utolsó napi szenteket, hogy imádságosan fontolják meg, milyen áldozatot tudnának hozni azért, hogy több templomi és családtörténeti munkát végezzenek.
Nelson elnök: Amikor a nagyapám, A. C. Nelson még fiatal férj és apa volt, éppen csak 27 éves, meghalt az édesapja. Mintegy három hónappal később látogatást tett nála az elhunyt édesapa, az én dédapám. Ez a látogatás 1891. április 6-a éjjelén történt. Nelson nagyapámra annyira nagy hatással volt édesapja látogatása, hogy családtagjai és barátai számára megörökítette ezt az élményt a naplójában.
„Ágyban voltam már, amikor Apám belépett a szobába – írta Nelson nagypapa. – Bejött, és leült az ágy szélére. Így szólt: »Nos, fiam, mivel volt néhány szabad percem, engedélyt kaptam, hogy eljöjjek és pár perc erejéig meglátogassalak. Jól vagyok, fiam, és igen sok teendőm van, amióta meghaltam.«”
Amikor Nelson nagyapa megkérdezte tőle, hogy mivel tölti az idejét, az apja azt felelte, hogy lefoglalja Jézus Krisztus evangéliumának tanítása a lélekvilágban.
„El sem tudod képzelni, fiam, mily sok lélek van a lélekvilágban, akik még nem kapták meg az evangéliumot! – mondta. – Ám sokakhoz már eljut, és nagy munka megy végbe. Sokan várják izgatottan, hogy a még élő barátaik szertartásokat végezzenek értük a templomokban.”
Nelson nagyapa így szólt az édesapjához: „Apám, mi is készülünk a templomba, amint csak tehetjük, hogy hozzád pecsételjenek.”
Dédapám így felelt: „Részben ezért is látogattalak meg, fiam. Egyszer még egy család leszünk, és az örökkévalóságon át fogunk élni.”
Nelson nagyapa ezután ezt kérdezte: „Apám, igaz az evangélium, ahogy azt ez az egyház tanítja?”
Apja rámutatott a hálószoba falán függő képre, amely az Első Elnökséget ábrázolta.
„Fiam, oly bizonyosan, ahogyan azt a képet látod, éppoly bizonyos, hogy igaz az evangélium. Jézus Krisztus evangéliumában benne foglaltatik a hatalom minden férfi és asszony megszabadítására, aki engedelmeskedik annak, és ezek soha, semmiféle más módon nem tehetnek szert szabadulásra Isten királyságában. Fiam, mindig kapaszkodj az evangéliumba! Légy alázatos, légy imádságos, légy engedelmes a papságnak, légy igaz, légy hű az Istennel kötött szövetségeidhez. Soha ne tégy semmi olyat, ami ne lenne kedvére Istennek. Ó, micsoda áldás az evangélium! Fiam, légy jó fiú.”
A. C. Nelson, Russell M. Nelson elnök nagyapja
Illusztráció: Bjorn Thorkelson; háttér, mobiltelefon és tablet képek a Getty Images jóvoltából
Nelson nőtestvér: Annyira tetszik nekem ez a sok „légy” felszólítás! „Légy alázatos, légy imádságos, légy engedelmes a papságnak, légy igaz, légy hű az Istennel kötött szövetségeidhez. [L]égy jó fiú.” Hat légy, melyeket az eltávozott dédapád juttatott el hozzád. Nagyon úgy hangzik, mint Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) felhívása a hat „legyetekkel”1.
Nelson elnök: Tényleg úgy hangzik, nem igaz? Nagy kincs számomra, hogy a nagyapám lejegyezte ezt nekünk. Azóta tudjuk azt is, hogy az édesapja és annak gyermekei végül egymáshoz lettek pecsételve. Szóval megvalósult a látogatás célja.
Illés lelke
Nelson elnök: Van a szentírásokban egy igen fontos név, [melynek tulajdonosa] elmagyarázza, hogy miért is annyira fontos a család. Ez az ember Illés. Héberül az Illés (EL-I-JAHU) szó szerint annyit jelent, hogy „Jehova az én Istenem”.2 Gondoljatok csak bele! Illés neve magában foglalja úgy az Atyát, mint a Fiút jelölő héber kifejezéseket.
Nelson nőtestvér: Illés volt az utolsó próféta, aki Jézus Krisztus idejét megelőzően még rendelkezett a melkisédeki papság pecsételő hatalmával. Illés küldetése abban állt, hogy a gyermekek szívét az atyákhoz fordítsa, az atyák szívét pedig a gyermekekéhez, hogy egymáshoz pecsételtethessenek, máskülönben „az egész föld teljesen elpusztulna az ő eljövetelekor” (Joseph Smith története 1:39; kiemelés hozzáadva). Ezek igen kemény szavak.
Nelson elnök: Úgy szoktam gondolni Illés lelkére, mint amely „a Szentlélek megnyilvánulása, tanúságot tévén a család isteni természetéről”3. A szentírási segédletek szerint „Illés hatalma a papság azon pecsételő hatalma, amely által a földön megkötött vagy feloldott dolgok kötve vagy oldva vannak a mennyben” („Illés” címszó).
Nelson nőtestvér: Amikor tehát azt mondjuk, hogy Illés lelke megérinti az embereket, arra buzdítva őket, hogy elhunyt rokonaik után kutassanak, akkor valójában azt mondjuk, hogy a Szentlélek késztet bennünket mindannak megtételére, ami lehetővé teszi, hogy a családok örökre egymáshoz legyenek pecsételve.
Nelson elnök: Csodálatos a gyermekek szívét az atyákhoz fordítani egy-egy fontos családi történet közérthető és emlékezetes elmesélése által. Esetleg a bizonyságunkat is erősítheti, ha állandóan szemünk előtt van egy családtörténeti irat, történet, fénykép vagy tárgyi emlék (lásd Móziás 1:5). Amikor helyet találunk ezeknek a falunkon, az asztalunkon, a számítógépünkön, az iPadünkön vagy akár a mobiltelefonunkon, talán arra sarkallnak minket, hogy jobb döntéseket hozzunk, illetve közelebb kerüljünk az Úrhoz és a családunkhoz.
Ha azonban megállunk ezen a szinten, akkor valójában még nem tettünk meg eleget. Egyháztagokként a családtörténeti munka iránti érdeklődésünket az Úr azon utasítása ösztönzi, miszerint az őseink nem lehetnek tökéletessé nélkülünk, és mi sem lehetünk tökéletessé nélkülük (lásd T&Sz 128:15). Ez annyit jelent, hogy a templom szent pecsételő szertartásai által egymáshoz kell kapcsoltatnunk. Nekünk kell az erős láncszemeknek lennünk az őseinktől az utódainkig húzódó láncolatban. Ha a történeteink és fényképeink gyűjteménye önmagában álló végponttá válik – ha tudjuk, hogy kik az őseink, és bámulatos dolgokat tudunk róluk, de otthagyjuk őket, szertartásaik nélkül a túloldalon rekedve –, akkor az ilyen időtöltés semmiféle segítséget nem fog jelenteni a lélekbörtönben maradó őseinknek.
Nelson nőtestvér: Fontos megőrizni az ősökről szóló történeteket, de ez soha ne menjen az őseinkért való szertartások elvégzésének rovására. Időt kell szakítanunk arra, hogy meglegyenek az őseink szertartásait lehetővé tévő adatok.
Nelson elnök: Ez pedig azt jelenti, hogy abból az időből kell áldoznunk, amelyet rendes esetben más tevékenységekre szánnánk. Több időt kell a templomban töltenünk, valamint családtörténeti kutatással, ami magában foglalja az indexelést is.
Nelson nőtestvér: Az áldozathozatal valóban a mennyek áldását hozza.4 Abban az áldásban volt részem, hogy számos olyan ősre leltem, akik a meggyőződésem szerint készen álltak szövetséget kötni Istennel és részesülni az alapvető szertartásaikban. Idővel rájöttem, hogy ha éppen egy olyan kimerítő projekten dolgoztam, amelyhez nem bizonyult elégségesnek az időm, az erőm és az ötleteim, mégis időt áldoztam arra, hogy megkeressem néhány ősöm szertartást lehetővé tévő adatait, vagy hogy elmenjek helyettesként szolgálni értük a templomba, akkor megnyíltak a mennyek, és áramlani kezdett az erő és az ötletek. Valahogy elég időm lett ahhoz, hogy betartsam a határidőket. Teljességgel lehetetlen volt, mégis minden alkalommal megtörtént. A templomi és családtörténeti munka olyan örömöt ad nekem, amely igazán nem e világból való.
Családtörténeti és misszionáriusi munka
Nelson elnök: Ha ma lennék misszionárius, akkor az egyházközségemben vagy a gyülekezetemben a két legjobb barátom az egyházközségi misszióvezető, valamint az egyházközségi templomi és családtörténeti tanácsadó lenne.
Az embereknek velük születetett vágyuk van arra, hogy megtudjanak valamit az őseikről. Misszionáriusaink számára ez egy magától adódó lehetőséggé válik. Amint a misszionáriusok megtanulják szeretni az általuk tanított embereket, maguktól fognak jönni a családjukra vonatkozó kérdések. „Élnek a szüleid? Élnek a nagyszüleid? Ismered a négy nagyszülődet?” Gördülékenyen halad a beszélgetés, amikor a misszionáriusokkal beszédbe elegyedő embereket arra kérik, hogy a szeretteikről beszéljenek.
Ekkor pedig magától adódik a misszionáriusok számára – beleértve az egyháztag misszionáriusokat is –, hogy megkérdezzék: „Ismered bármelyik dédszülődet? Tudod, hogy hogy hívták őket?” Valószínű, hogy az érdeklődők nem fogják tudni mind a nyolc dédszülőjük nevét.
Ekkor a misszionáriusok a következő javaslatot tehetik: „Van egy barátom az egyházunkban, aki segíthet. Ha meg tudnánk találni néhány – vagy akár az összes – dédszülőd nevét, akkor szívesen szánnál pár órát az idődből arra, hogy kiderítsd, kik a dédszüleid?” Ez a barát az egyházban természetesen az egyházközségi templomi és családtörténeti tanácsadó.
Nelson nőtestvér: Azt hiszem, hogy megnyugtató lehet a misszionáriusok számára a tudat, hogy soha nincsenek egyedül, amikor olyanokat találnak és tanítanak, akik befogadóak Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránt. George Q. Cannon elnök (1827–1901), aki az egyház négy elnöke mellett is szolgált tanácsosként, azt tanította, hogy azok, akik ezekben az utolsó napokban csatlakoznak az egyházhoz, pontosan azért csatlakoznak, mert az őseik azért imádkoztak, hogy valamelyik leszármazottjuk csatlakozzon az egyházhoz, és így ők – az ősök – helyettes által részesülhessenek az alapvető szertartásaikban.5
Felmagasztosulás: Egy családi ügy
Nelson elnök: A felmagasztosulás családi ügy. A családok kizárólag Jézus Krisztus evangéliumának szabadító szertartásain keresztül magasztaltathatnak fel. A végső cél, amelyre törekszünk, az az, hogy családként boldogok legyünk – felruházva, egymáshoz pecsételve, és felkészülve az örök életre Isten színe előtt.
Nelson nőtestvér: Minden egyes tanóra, amelyen részt veszünk; minden egyes alkalom, amikor szolgálunk; minden egyes szövetség, amelyet Istennel kötünk; minden egyes papsági szertartás, amelyben részesülünk; minden, amit az egyházban teszünk, a szent templomba, az Úr házába vezet bennünket. Oly nagy hatalom érhető el a házaspárok és a gyermekeik számára a pecsételő szertartásokon keresztül, amikor megtartják a szövetségeiket.
Nelson elnök: Azáltal, ahogy gondolkodunk, érzünk, beszélünk és cselekszünk, mindennap megválasztjuk, hogy hol akarunk élni az örökkévalóságban. Mennyei Atyánk kijelentette, hogy az Ő munkája és az Ő dicsősége az, hogy véghez vigye gyermekei halhatatlanságát és örök életét (lásd Mózes 1:39). Azonban azt akarja, hogy mi döntsünk úgy, hogy visszatérünk Őhozzá. Semmilyen módon nem fog kényszeríteni minket. Amilyen pontosan betartjuk a szövetségeinket, az mutatja meg Neki, hogy mennyire is akarunk visszatérni, hogy Ővele éljünk. Minden egyes nap közelebb visz bennünket az örök élet dicsőséges lehetőségéhez, vagy éppen eltávolít attól. Mindegyikünknek meg kell tartania a szövetségeit, naponta bűnbánatot kell tartania, és törekednie kell arra, hogy hasonlóbbá váljon a Szabadítónkhoz. Akkor és csak akkor lehetnek örökké együtt a családok.
Nelson nőtestvér: Bizonyságom van arról, hogy bármilyen mesés is most az életetek vagy bármilyen csüggesztő és szívszaggató legyen is, a templomi és családtörténeti munkában való részvételetek jobbá fogja tenni azt. Mire van jelenleg szükségetek az életetekben? Több szeretetre? Több örömre? Több önfegyelemre? Nagyobb békességre? Több jelentőségteljes pillanatra? Erősebben érezni azt, hogy fontos, amit csináltok? Több vidámságra? Több válaszra az önvizsgálatotok részét képező kérdések nyomán? Több meghitt kapcsolatra másokkal? Jobb megértésére annak, amit a szentírásokban olvastok? Jobb képességre a szeretet és a megbocsátás gyakorlásában? Fokozottabb képességre arra, hogy hatalommal imádkozzatok? Több ihletre és alkotó ötletre a munkátokban és egyéb feladataitok során? Több időre ahhoz, ami igazán számít?
Arra kérlek titeket, hogy áldozzatok időt az Úrnak azzal, hogy több időt fordítotok a templomi és családtörténeti munkára – majd pedig figyeljétek meg, hogy mi fog történni. Bizonyságom van arról, hogy amikor megmutatjuk az Úrnak, hogy komolyan vesszük őseink megsegítését, akkor megnyílnak a mennyek, és megkapjuk, amire szükségünk van.
Nelson elnök: Mások templomi és családtörténeti élményei képesek akár egész nap lelkesíteni bennünket. De ahhoz, hogy mi magunk is ténylegesen megtapasztaljuk az örömöt, tennünk is kell valamit. Szeretnék egy kihívást intézni mindannyiunkhoz annak érdekében, hogy megmaradhasson és még akár növekedhessen is az e munkával járó csodálatos érzés. Arra kérlek benneteket, hogy imádságosan fontoljátok meg, milyen áldozatot – lehetőleg időbeli áldozatot – hozhatnátok azért, hogy több templomi és családtörténeti munkát végezhessetek az idén.
A mindenható Isten munkájában veszünk részt. Ő él. Jézus a Krisztus. Ez az Ő egyháza. Mi az Ő szövetséges gyermekei vagyunk, és Ő számíthat ránk.