Utolsó napi szentek történetei

Banánkenyeres szolgálattétel

Írta: Lecia Crider, USA, Arizona

Mit adhatnék ma vacsorára a lányomnak, ami illeszkedne az étrendjébe?

Wendy barátnőm fantasztikusan süt-főz! Attól a naptól fogva, hogy az utcánkba költözött, rendszeresen hoz ételt a családunknak. Mindig van valami „kifogása”: „Ez nem fért be a hűtőbe.” Vagy: „Túl nagy adagot főztem.” Bármit mondjon is ilyenkor, én mindig azt hallom, hogy „szeretlek”.

Egyszer, egy különösen kemény nap végén, a szokásosnál is jobban éreztem a családunk iránti szeretetét. Az egyik gyermekemnél nem sokkal azelőtt étkezési zavart állapítottak meg, és az étellel kapcsolatban minden kezdett egyre bonyolultabbá és feszültebbé válni otthon.

Az egyik este ezzel a lányommal a terápiás csoportjában jártunk. Ezen a találkozón kapott egy étkezési beosztást, nekem pedig az lett a feladatom, hogy mindennap állítsak össze számára három főétkezést és három nasit. Ezeknek az étkezéseknek mind eleget kellett tenniük bizonyos táplálkozási irányelveknek, amelyek segíthettek visszanyerni a testsúlyát.

Úgy éreztem, ez a feladat meghaladja az erőmet. Nem vagyok egy nagy szakács, így amikor ennyire részletes irányelveket kaptam, ráadásul előre láttam, hogy milyen nehéz lesz rávenni a vonakodó gyermekemet ilyen sok étel elfogyasztására, majdnem sírva fakadtam. Miközben hazafelé tartottunk, a kocsiban csak egyetlen borús gondolat járt a fejemben: „Nincs semmi, amit a ma esti köztes étkezésre a lányom elé tehetnék.”

Amint hazaérve bevánszorogtam az otthonunkba, azonnal megcsapta az orromat valami fenséges illat. Ott figyelt a konyhapulton egy egész banánkenyér, amelyet Wendy hozott át, amíg mi távol voltunk. Volt benne gabona, gyümölcs és zsiradék – tökéletes az előírt esti étkezéshez! És ami még jobb volt: a lányom magától evett belőle!

Amikor később rácsörögtem Wendyre, hogy megköszönjem neki a banánkenyeret, nem részleteztem a háttértörténetet. Valószínűleg furcsállta is, hogy el vagyok egy kicsit érzékenyülve az ajándéka miatt. Wendy nem tudta, hogy éppen küszködünk. Egyszerűen „túl sok” banánkenyeret készített, és nem akarta, hogy ráromoljon.

Néhány hónappal később egy podcastet hallgattam a szövetségeink megtartásáról, és eltűnődtem azon, hogy mit is jelent ténylegesen szövetségmegtartónak lenni. Aztán eszembe jutott Wendy banánkenyér-ajándéka.

Amikor Wendy a szívére hallgatott, és aznap áthozta nekünk azt a süteményt, akkor úgy gyászolt azokkal, akik gyászoltak, és úgy vigasztalta meg azokat, akiknek vigaszra volt szükségük (lásd Móziás 18:9), hogy még csak nem is ismerte a teljes történetet. Mégis milyen sokat jelentett!