Nyomtatásban nem jelenik meg
Részvétel az általános konferencián: Gileád balzsama összetört lelkemnek
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Coloradóban él.
Édesanyám elvesztése után áldást jelentett számomra mindaz a kedvesség, zene és elhangzott bölcsesség, amelyekben az általános konferencián volt részem.
Méltóságteljes ölelés: Matthew L. Carpenter elder a Hetvenektől (jobbra) és Joe Charnes rabbi (balra) a 2019. októberi általános konferencián.
Fénykép Michael Law jóvoltából.
Jómagam, a családom és a barátaim másfél héttel a 2019. októberi általános konferenciai ülés előtt vettünk búcsút oly szeretetreméltó édesanyámtól, Eudie [ejtsd: judi] Charnestól. A szívem összetört, gyászolt, és az üresnél is üresebb volt. A szépséges Eudie – a Eudie-ban megnyilvánuló szépség – egészen egyszerű és szomorú módon nem volt többé. Már nem volt ott előttem, hogy megérintsem, megöleljem vagy tápláljam – hogy megáldjam, énekeljek neki, sírjak vagy imádkozzak vele. Az az élet és a világosság, amely életet adott nekem, meghalt; áldott lénye eltávozott és elérhetetlenné vált. Ekképpen pedig vele együtt az én egy részem, egy mélyen lévő részem is meghalt, örök hiányt hagyva hátra bennem. Méltósággal halt meg, hittel övezve, miközben szerető karokkal ölelte szeretett családja: a feleségem, Sarah, a lányunk, Yael, és jómagam, a frissen elárvult fia.
Mind együtt voltunk, mégis teljességgel egyedül – mindegyikünk egyedül volt az egyéni veszteségében, de összekötött a közös veszteségünk. Ezt a törékeny összetartozást pedig, amelyen egymással osztoztunk, segítette – és időnként össze is tartotta – az utolsó napi szent közösség két élő kincsének, a coloradói Mike Law fivérnek és örökkévaló celesztiális társának, Debbie Law nővérnek a kedvessége és jelenléte. Alázatos szívükben túlcsordul egy olyan szeretet, melyet csakis fentről sugalmazottként lehet jellemezni, mi pedig örökké hálásak vagyunk kísérő jelenlétük világosságáért, miközben áthaladtunk a halál okozta sötétségen és kétségbeesésen.
Éppen ebben az időszakban történt, mindössze két nappal édesanyám temetése után, hogy válasz érkezett az áldottakat szólító kétségbeesett kiáltásomra – egy egyszerű telefonhívás és javaslat képében az én drága barátomtól, Mike Law fivértől. Ismét kinyújtotta a kezét felém, hogy elérjen, és lássa, mint mindig, hogyan boldogulok és merre járok, veszteségem keserűségének e hosszú és magányos utazásán.
Miközben beszélgettünk, feltűnt, hogy Mike hangjába alig észrevehető bizonytalanság férkőzött, miközben a következő kérdést tette fel nekem: „Joe, tudom, hogy a válasz valószínűleg nemleges lesz, de szeretnél elmenni az általános konferenciára, ha tudok jegyet szerezni?” A válaszom egyszerű, azonnali, közvetlen és sürgető volt: „Mike, valójában sehol máshol nem lennék szívesebben.”
Ezek voltak a szavaim, barátaim; ezek voltak a szavak, melyek magasztos dallamként, magasztos bánatban fakadtak ki belőlem. Egész egyszerűen tudtam, hogy az általános konferencia a szívemet kegyelemmel felemelő, megszentelő pillanat lesz. Tudtam, hogy minden utolsó napi szentek által ihletett szív nagylelkű karja feltétel nélkül ki lesz nyújtva és szeretettel ki lesz tárva – hogy szerető szívük karja egyszerűen nem fog cserben hagyni.
Az általános konferencián az emberek egyszerűen szívből mosolyognak. Szívből köszönnek és szívből ragyognak. Van ott a szív jelenlétének egy kimondatlan nyelvezete. Már a jelenlétükkel üdvözölnek. Az ottlét felér egy üdvözléssel. Pusztán a jelenlét azt jelenti, átölelnek.
Ez volt az a balzsam, amelyre fájó lelkemnek szüksége volt – az általános konferenciai kedvesség szívet átölelő balzsama. Ezért lenne hát az általános konferencia valóban Gileád gyógyító balzsama szükséget szenvedő lelkem számára.
És ez a ti pompás vallásotok általános igazsága. A bölcs, szeretetteljes, gondoskodó kedvesség az utolsó napi szent közösség szolgálati himnusza; ez vallásotok jellegzetes fémjele és hagyatéka. Ha igaz a régi mondás, mely szerint „a bölcsesség legmagasabb foka a kedvesség”, akkor az általános konferencia igazán a bolygó némely legbölcsebb emberi lényeinek a gyűjtőhelye.
Világosság vagytok a nemzeteknek és világosság a szívemnek. Légy áldott, Mike, amiért követed szíved késztetéseit! Azon odaadásod miatt, hogy segíts visszaállítani a belső békémet, a mennyei kórus odafent azt énekli: „Jól vagyon jó és hű szolgám” (Máté 25:23).
Az általános konferencia dicsősége a himnuszok bölcsességével folytatódott. Hangsúlyozom: a himnuszok bölcsességével, nem pedig egyszerűen a himnuszok szépségével. Minden szent himnusz a költői és zenei fenség olyan alkotása, amely arra ihleti lelkünket, hogy dalban és dal által szárnyaljon. Ám a himnuszok mélyenszántó elmélkedések is, melyeken mindenkor töprengeni kell és szívből imádkozni. Szövegeik célja az, hogy terelgessék az életünket; hogy bölcsességet – szentet és istenit – példázzanak számunkra. A himnuszok bölcsességének a dicsőségéből továbblépünk magának a bölcsességnek a dicsőségébe, amint a szentek és a bölcsek mindenki elé járulnak, hogy igaz, mély lelkiségű hívással világosítsák meg az életünket. Abban, amit csakis a bölcsesség pompázatos felajánlásainak a sorozataként lehet jellemezni, bölcs és szent szívű férfiak és nők a szentség festői útjával ajándékozzák meg az emberiséget, felkínálva és felfedve az igaz világosság világegyetemét.
Egy hosszabb cikkben – “General Reflections: A Rabbi’s Meditation on General Conference” [Általános gondolatok: egy rabbi elmélkedései az általános konferenciáról] – megosztottam néhány olyan üzenetet, amely különösen nagy hatással volt rám, majd saját megjegyzéseket fűztem e szent mozzanatok némelyikéhez.
Most pedig a dicsőség egy utolsó felajánlásával hagylak itt benneteket, barátaim. Ez egy jámbor nővérhez, a Brigham Young Egyetem (BYU) egyik hallgatójához kapcsolódik, aki a hála legbelülről jövő szavaival áldott meg engem. Gyakran elismétlem a szavait, és elgondolkodom rajtuk.
Az általános konferenciát követő dicsőséges hétfőn abban a kiváltságban volt részem, hogy a BYU-n meglátogattam David Seely professzor egyik óráját az ősi Izraelről. Elhangzott egy nyitóima, hogy segítsen megnyitni a szívünket a mennyei – felső és belső – dolgok előtt, majd az óra kezdéseként megosztottuk gondolatainkat az általános konferenciáról és arról, hogy az mily tápláló ajándékot jelentett. Miután megosztottam néhány személyes gondolatomat az isteni pillanatok megtapasztalásáról, jámbor utolsó napi szent nővérünk így válaszolt: „Köszönöm ezt az emlékeztetőt a vallásom szépségéről.” Szavai a mai napig visszhangoznak a bensőmben.
Drága nővér! Hadd mondjak köszönetet én neked – akinek a neve ismeretlen számomra – és az egész utolsó napi szent közösségnek. Köszönöm a te vallásod szépségét. Köszönöm, hogy emlékeztettél engem a hit szépségére. Köszönöm, hogy arra emlékeztettél és ösztönzöl, hogy éljem meg és fejezzem ki még szebben a saját hitemet. Köszönöm, hogy emlékeztettél engem a hit azon csodás lehetőségeire, melyek létrejöhetnek és kibontakozhatnak. Vallásod valóban „világosság a nemzeteknek”, és ragyogó, fényes csillag a szívemben.
A ti utatok a dallam útja és a fülbemászó malaszt útja. Oly dallam ez, mely arra ihleti hithű követőit, hogy szolgálattal teli életet éljenek, a szolgálat szeretetével, mindenki iránti szeretetteljes szolgálatban. Ez a ti ajándékotok, ez a ti áldásotok, és ez a ti utolsó napi szent dicsőségetek.
Az általános konferencia általános dicsőség. Megáldalak benneteket mindabban, amit tesztek, miközben „mentek, hittel hirdetve”1. „Isten veletek, míg újra találkozunk!”2
Salom.