Sára családja
„Néha, mikor azt énekeljük, hogy a »Családunk együtt élhet örökre«, azt gondolom, hogy »kivéve az enyémet«”.
Sára bedugta a fülét az ujjával. Az énekfoglalkozás általában a kedvenc része volt az Elemiben. De ma nem akarta hallani azokat az énekeket, amelyeket énekeltek. Megkérdezte, kiülhetne-e inkább a folyosóra.
A zöld szőnyeget bámulta; próbált nem sírni. De nem sikerült.
Valaki odasétált hozzá. Sára gyorsan letörölte könnyeit és felnézett.
Hegedűs nővér volt az. „Mi a baj?” – kérdezte.
Sára nyelt egyet. „Azok a dalok boldog családokról szólnak, meg hogy örökre együtt lesznek” – felelte halkan.
„Ó! Értem.” Hegedűs nővér leült Sára mellé.
Néhány hónappal ezelőtt Sára szülei összehívták a családot. Apa bejelentette, hogy elköltözik.
„Tehát akkor ez olyasmi, mintha elválnátok, ugye?” – kérdezte Sára.
„Nem olyasmi – válaszolta Anya. – Mindketten nagyon szeretünk titeket, de igen, elválunk.”
Sára emlékszik, hogy egyszerre rázta ki a hideg és öntötte el forróság. Aztán kitört belőle minden érzelme: a félelem, a düh, a zavarodottság vagy a mélységes bánat – az a fajta, amibe az ember belebetegszik.
Néha még mindig így érezte magát. Például, az úszóversenyén, amikor anya és apa a medence két ellentétes oldalán ültek le. Vagy amikor a kisöccse az anyukájáért sírt, amikor épp az apukájánál voltak.
Vagy amikor az Elemiben a családokról énekeltek.
„Amikor a szüleim elváltak, az olyan érzés volt, mintha valaki gyomron vágott volna – mondta Hegedűs nővér. – Újra meg újra.”
Sára meglepődött. „A te szüleid is elváltak?”
Hegedűs nővér bólintott. „Amikor elváltak, annyi idős lehettem, mint te.”
Sári leszegte a fejét. „Néha, mikor azt énekeljük, hogy a »Családunk együtt élhet örökre«, azt gondolom, hogy »kivéve az enyémet«”. Összeszorította a szemét. „Annyira mérges leszek ilyenkor. És az rossz, ugye?”
Hegedűs nővér megrázta a fejét. „Nem. Én is rosszul voltam, amikor láttam más gyerekeket mindkét szülőjükkel.”
„Hát igen…” – bólintott Sára. „Olyan, mintha ők a boldog családok klubjában lennének, én meg nem. Most már minden más.”
„A düh, a szomorúság vagy a félelem – bármelyiket is érezd – ilyenkor teljesen normális – nyugtatta Hegedűs nővér. – A válás nehéz dolog. De megígérem neked, hogy jobban leszel. A családod mindig a családod marad, akkor is, ha már másmilyen. Nekem sokat segített, amikor emlékeztem rá, hogy a szüleim továbbra is szeretnek, és örökre szeretni is fognak.”
Sára elmosolyodott. Kedvelte Hegedűs nővért.
Hegedűs nővér közelebb hajolt Sárához. „De tudod, mi segített a leginkább?” – súgta oda.
„Mi?” – kérdezett vissza Sára suttogva.
„Rájöttem, hogy így is van egy tökéletes, boldog családom – válaszolta Hegedűs nővér. – És neked is. Mindannyiunknak van, akármilyen is most a földi családunk.”
Sára az orrát ráncolta. „Hogyhogy?”
„Nos, a földi családunk nem tökéletes, de a mennyei családunk igen. Ezért bármi történjék is, vannak mennyei szüleink, akik szeretnek minket, és egy csodálatos, ránk váró mennyei otthonunk.”
Sára elgondolkodott ezen, és kicsit reménytelibb lett. Elképzelte, milyen lenne az a nap, amikor viszontlátja a mennyei szüleit.
„Amikor a családokról énekelünk, talán gondolhatok a mennyei családomra” – mondta Sára. Hegedűs nővér bólintott.
Sárának már csak egy kérdése maradt: „Látszik rajtam, hogy sírtam?”
„Cseppet sem” – nyugtatta meg Hegedűs nővér.
Sára felállt. „Akkor azt hiszem, készen állok énekelni.”