Kizárva
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Ez a történet Közép-Magyarországon játszódik.
Talán Emma segíthet!
„Helyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet” (Tan és szövetségek 11:12).
Emma a járda repedéseit ugrálta át. Verőfényes nap volt. Az anyukájával épp a boltba tartottak.
„Mama, milyen messze van a nap?” – kérdezte.
„Nem tudom pontosan” – felelte az anyukája.
Emma hunyorogva fürkészte az eget. „Mit gondolsz, eljut egy rakéta a napra valaha is? Szerinted melegebb, mint egy villám? És vajon…”
Mama felnevetett. „Egyre nehezebbeket kérdezel!”
Emma is kacagott. Rengeteg kérdése volt. Mama pedig a legjobb tudása szerint próbálta megválaszolni őket. Ezért is szeretett Emma a Mamával sétálni.
Emma körülnézett. A macskaköves úton taxik furikáztak fel-alá. Az emberek pedig kerékpárokkal, és sokan gyalog is közlekedtek.
Emma átnézett az út túloldalára. Egy kislány ücsörgött egy társasház kapuja előtti lépcsőn. Úgy nézett ki, mint aki sír.
Emma lelassított. Vajon megálljon segíteni? Lehet, hogy a kislány azt akarja, hogy békén hagyják. Néha, mikor Emma szomorú volt, ő is jobban szerette, ha nem szólnak hozzá.
Emma megállt. A legtöbbször ő is szeretett beszélgetni valakivel, amikor segítségre volt szüksége. És talán most ő is segíteni tudna!
Megragadta Mama kezét. „Nézd, Mama! Annak a kislánynak némi segítségre van szüksége!”
Mama a túloldalra pillantott. „Azt hiszem, igazad van.”
Emma fogta az anyukája kezét, miközben átkeltek az úttesten. Felsétált a lépcső tetején üldögélő kislányhoz. „Szia! – köszönt neki Emma. – Tudok valamiben segíteni?”
A kislány szipogva tekintett fel rájuk. Karjával átölelte a térdét, a szeme pedig piros és puffadt volt.
„Nem… nem tudok visszajutni a házba.” Mély lélegzetet vett. A hangja halk volt és remegett. Emma letérdelt mellé, hogy jobban hallja, mit mond.
„Nem tudok olvasni – mondta a lány. – Nem tudom, melyik gombot kell megnyomnom, hogy vissza tudjak menni.”
Emma felnézett a társasház falára. A kaputelefonon sok pici gomb volt. Minden gombhoz tartozott egy név. A gombok mellett pedig egy hangszóró volt.
„Mi a vezetékneved?” – kérdezte Emma.
„Schneider” – felelte a kislány.
Mama átböngészte a gombok melletti neveket, míg végül meglátta azt, amelyikre a Schneider volt írva. Megnyomta.
Brrrr!
A gombnyomásra a telefon hangosan berregett. Ezután a kaputelefon recsegő hangján át megszólalt valaki.
„Schneider lakás. Segíthetek?”
Mama beleszólt a mikrofonba. „Jó napot! A lányommal itt vagyunk a kapu előtt egy kislánnyal, aki azt mondja, hogy kizárta magát.”
A kislány felpattant, és odaszaladt a kaputelefonhoz. „Mama – szólt bele –, nem tudtam elolvasni a gombokat, hogy be tudjak menni, és ezek az emberek segítettek nekem!”
A telefonból meglepődött hang szólalt meg. „Léni! Azt hittem, a szobádban vagy! Ne aggódj, azonnal lejövök érted.”
Pár másodperc múlva egy hölgy szaladt ki a kapun. A kislány odafutott hozzá, és megölelte.
A hölgy Emmához fordult. „Köszönöm, hogy segítettél az én kis Lénimnek!”
„Könnyű volt segíteni” – felelte mosolyogva Emma.
Búcsút intettek egymásnak, majd Emmáék lesétáltak a lépcsőn. Emma egész testében meleg bizsergést érzett. Még egy kérdés jutott eszébe Mama számára.
„Könnyű volt segíteni annak a kislánynak. Miért érzem magam olyan boldognak tőle?”
Mama picit megszorította Emma kezét. „Ez a Szentlélek, és azt mondja, hogy helyesen döntöttél.”
Emma mosolygott. Örült, hogy megállt segíteni.