A szivárvány szia
Dorka átugrott egy pocsolyát. Közben kuncogott. Az esős idő mókás. Anyával levélcsónakokat versenyeztettek a vízen. Dorka hangosan szurkolt, miközben a levele elúszott.
Lábujjhegyen állva mászkált a pocsolyák között, mindkét kezében színes krétákkal. Kiszínezte a járdát, és egy nagy követ is. Olyan szépek voltak a színek a szürke égbolthoz képest. Dorka nem bánta a hideget.
Feltekintett a felhős égre.
„Anya, lát most engem Mennyei Atya?” – kérdezte Dorka.
„Igen. Mennyei Atya most is lát téged” – válaszolta Anya.
Dorka egy pillanatra elgondolkodott. Majd felemelte a kezét és integetett.
„Szia!” – mondta, az ég felé intve. Talán Mennyei Atya azt is látja, hogy integet Neki!
Dorka és Anya végül bementek a házba, hogy felmelegedjenek.
Dorka egy papírlapra színpompás szivárványt festett. Amikor Apa hazaért, neki is megmutatta. Mindent elmesélt neki a mókás esős napjáról.
Vacsora után a nap kezdett lenyugodni. „Nézzük meg a napnyugtát” – javasolta Apa.
Kiléptek a házból. A földnek friss zápor illata volt. A felhők pufókok, rózsaszínűek voltak. Az égbolton ott tündökölt a legkáprázatosabb, leggyönyörűbb szivárvány!
„Emlékszel, ki készíti a szivárványokat?” – kérdezte Anya.
„Mennyei Atya készíti őket!” – vágta rá Dorka.
Dorka maga köré fonta a karját, mintha megölelte volna magát. „Azt hiszem, Ő is visszakönt nekem!”
Illusztrálta: Cristina Trapanese