Kerékpárok és ígéretek
„Anyu, szerintem az a fiú leesett a biciklijéről!” – mondta Annie. Egy kisfiú ücsörgött a járda szélén, pont előttük. A kerékpárja a földön hevert, ő pedig sírt. Egy idősebb fiú ült mellette.
„Megsérültél?” – kérdezte Annie, amint az anyukájával közelebb értek hozzá.
„Az öcsém elesett, és beütötte a térdét – mondta az idősebb fiú. – Haza kell vinnem, de nem tudom tolni a két bringát úgy, hogy közben neki is segítek járni.”
„Mi tudunk segíteni!” – mondta Annie.
Anyu bólintott. „Majd mi segítünk hazajutnotok.”
A kisebbik fiú a könnyeit törölgette. A bátyja felsegítette. Anyu és Annie tolták a kerékpárokat. Lassan sétáltak végig az utcán.
Hamarosan a fiúk házához értek. Egy néni lépett ki a házból, csípőre tett kézzel. „Mi folyik itt?” – kérdezte.
„A kisfia leesett a biciklijéről, és beverte a térdét – felelte Anyu. – Mi meg épp arra jártunk, és megálltunk segíteni.”
A néni csak nézett rájuk, de nem mondott semmit. Kézen fogta a kisfiút. „Na, gyere be. Lemosom a térdedet. Jason, te meg vidd a bicajokat a garázsba!”
A nagyobbik fiú eltolta a bicajokat. A néni becsukta a bejárati ajtót.
Anyu és Annie elindult hazafelé.
Annie elhúzta a száját. „Még csak meg sem köszönték nekünk!”
„Hát nem – válaszolta Anyu. – De azért segítünk másoknak, hogy megköszönjék?”
Annie egy pillanatra elgondolkodott. „Nem. Azért segítünk nekik, mert szükségük van a segítségünkre. Amikor megkeresztelkedtem, megígértem, hogy segítek másoknak.”
„Igazad van – mondta Anyu. – Mindannyian ezt ígértük.”
Annie tovább gondolkodott. „Az emberek nem mindig köszönték meg Jézusnak a jó dolgokat, amiket tett. De ez nem állította meg Őt. Úgyhogy engem sem hagyom, hogy megállítson.”
„És ne feledd, hogy Mennyei Atya is boldog, amikor segítünk” – mondta Anyu.
Annie elmosolyodott. „Köszi! Ez pont elég nekem.”
Illusztrálta: Mark Robison