Hely a vendégfogadóban

Gerrit W. Gong elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Drága fivéreim és nővéreim! Noha már 20 év is eltelt édesapám halála óta, van, hogy még most is hiányzik. A húsvét azt ígéri, hogy újra látom majd őt.

Amikor Angliában jártam egyetemre, édesapám eljött meglátogatni engem. Apai szíve érezte, hogy hiányzik az otthonom.

Édesapám imádta a kalandokat, kivéve az ételekkel kapcsolatosakat. Még a konyhájáról híres Franciaországban is azt mondta: „Együnk kínait!” Az egyház régóta szolgáló pátriárkájaként az édesapám egy lelki és könyörületes ember volt. Egy éjjel, miközben hangosan szirénázó sürgősségi járművek száguldottak át Párizson, azt mondta: „Gerrit, ez a város sebeinek sírása.”

Azon az utazáson más sírást és sebeket is éreztem. Egy fiatal nő fagylaltot árult egy kis fagyis kocsiból. A tölcsérei épp csak akkorák voltak, hogy egyetlen gombóc fagyi elfért bennük. Valamilyen oknál fogva egy nagydarab ember ezt szóvá tette a fiatal nőnél. Ordibálva és lökdösődve feldöntötte a kocsiját, ezzel kiborítva az összes fagylalttölcsérét. Semmit nem tudtam tenni, miközben széttaposta a tölcséreket a bakancsával. Még mindig magam előtt látom azt a fiatal nőt az utcán térdepelve, ahogy próbálja megmenteni az összetört ostyadarabokat, miközben a gyötrelem könnyei áztatták arcát. Kísért engem ez a látvány, emlékeztetőül szolgálva arra a rosszindulatra, nemtörődömségre és félreértésre, amellyel túl gyakran bántjuk egymást.

Egy másik délutánon, Párizs közelében, az édesapám és én ellátogattunk a nagyszerű chartres-i székesegyházba. Malcolm Miller¹, a székesegyház egyik világhírű szakértője, három chartres-i ólomüveg-ablakegyüttesre hívta fel a figyelmet. Azt mondta, egy történetet mesélnek el.

Az első ablakokon az látható, amint Ádám és Éva elhagyják az Éden kertjét.

A második az irgalmas szamaritánus példázatát meséli el.

A harmadik az Úr második eljövetelét ábrázolja.

Együtt, ezek az ólomüvegek leírhatják az örökkévaló utazásunkat. Arra szólítanak bennünket, hogy legyen mindenki számára helyünk az Ő vendégfogadójában.²

Ádámhoz és Évához hasonlóan a tövisek és bogáncsok világába érkezünk.³

A Jerikóba vezető poros útjainkon ránk támadnak és megsebeznek minket, majd magunkra hagynak a fájdalmunkkal.⁴

Bár segítenünk kellene egymásnak, valamilyen oknál fogva túl gyakran inkább átmegyünk az út túloldalára.

Azonban az Irgalmas Szamaritánus könyörülettel telve megáll, majd borral és olajjal bekötözi sebeinket. Az úrvacsora és más szertartások jelképeiként a bor és az olaj a Jézus Krisztusban való lelki gyógyulásra irányítja a figyelmünket.⁵ Az Irgalmas Szamaritánus feltesz minket a saját öszvérére vagy – bizonyos ólomüveg ábrázolásokon – az Ő vállán hordoz minket. Elhoz minket a vendégfogadóba, amely az Ő egyházát jelképezheti. A vendégfogadóban az Irgalmas Szamaritánus azt mondja: „Viselj gondot reá, …én mikor visszatérek, megadom néked.”⁶ Az Irgalmas Szamaritánus – a mi Szabadítónkat jelképezve – megígéri, hogy visszatér, ezúttal fenségesen és dicsőségben.

E húsvéti időszakban Jézus Krisztus arra szólít minket, hogy Őhozzá hasonlóan váljunk irgalmas szamaritánussá, hogy a vendégfogadóját (az Ő egyházát) mindenki számára menedékké tegyük az élet sebei és viharai elől.⁷ Készülünk az Ő megígért második eljövetelére, miközben mindennap úgy cselekszünk a „legkisebb[el]”⁸, ahogy Ővele cselekednénk. Ez a „legkisebb”: mindegyikünk.

Miközben a vendégfogadóba jövünk az Irgalmas Szamaritánussal, öt dolgot tanulunk Jézus Krisztusról és önmagunkról.

Először is, úgy jövünk a vendégfogadóba, ahogy vagyunk, a gyarlóságainkkal és tökéletlenségeinkkel, melyekkel mindegyikünk rendelkezik. Mindezek ellenére mindegyikünk adhat valami fontosat. Az Istenhez vezető utat gyakran együtt tesszük meg. Egységes közösségként tartozunk össze – akár világjárványokkal, viharokkal, erdőtüzekkel vagy aszállyal nézünk szembe, akár csendben teszünk eleget a napi szükségleteinknek. Sugalmazásban részesülünk, miközben együtt tanácskozunk, és minden embert meghallgatunk, beleértve minden egyes nővér hangját, és a Lelket is.

Miközben a szívünk megváltozik, és átvesszük az Ő képét az ábrázatunkra,⁹ felismerjük az Ő és a mi szerepünket az Ő egyházában. Őbenne világosságra lelünk, nem zavarra. Őbenne okot találunk arra, hogy jót tegyünk, hogy jók legyünk, és hogy egyre jobbakká tudjunk válni. Őbenne tartós hitet fedezünk fel, felszabadító önzetlenséget, gondoskodó változást, és Istenbe vetett bizalmat. Az Ő vendégfogadójában rátalálunk a személyes kapcsolatunkra az Atyaistennel és Jézus Krisztussal, és elmélyítjük azt.

Ő bízik abban, hogy segítünk azzá a hellyé tenni a vendégfogadót, amelyre Őneki szüksége van. Miközben felajánljuk a tehetségeinket és erőfeszítéseink legjavát, az Ő lelki ajándékai szintén megerősítenek és megáldanak minket.¹⁰

Egy spanyol nyelvi tolmács azt mondta nekem: „Gong elder, a Lélek által tudtam, hogy mit fogsz mondani, így voltam képes a nyelveken szólás ajándéka által tolmácsolni” – mondta ez a hithű fivér.

A hit és bizonyosság ajándékai eljönnek, különböző helyzetekben különféleképpen nyilvánulva meg. Egy drága nővérnek lelki vigaszban volt része, amikor a férje meghalt a Covid19 következtében. Azt mondta: „Tudom, hogy a drága férjem és én újra együtt leszünk majd.” Egy másik Covid-helyzetben egy másik drága nővér azt mondta: „Úgy éreztem, hogy könyörögnöm kell az Úrnak és az orvosoknak, hogy adjanak még egy kis időt a férjemnek.”

Másodszor, Ő könyörögve kér minket, hogy tegyük a vendégfogadóját a kegyelem és hely házává, ahol mind egybegyűlhetünk, és ahol mindenki elfér. Jézus Krisztus tanítványaiként mindenki egyenlő, nincsenek másodosztályú csoportok.

Mindenkit örömmel látunk az úrvacsorai gyűléseken, egyéb vasárnapi gyűléseken, valamint a közösségi rendezvényeken.¹¹ Áhítattal hódolunk a Szabadítónknak, figyelmesek és előzékenyek vagyunk egymással. Minden embert meglátunk és mindenkiről tudomást veszünk. Mosolygunk, odaülünk azok mellé, akik egyedül üldögélnek, megtudjuk a többiek nevét, beleértve az új megtértekét, az éppen visszatérő fivérekét és nővérekét, a fiatal nőkét és férfiakét, és minden egyes drága elemis gyermekét.

Az ő helyükbe képzelve magunkat üdvözöljük a barátokat, látogatókat, frissen beköltözőket, és a túl sokfelé szakadó elfoglalt személyeket. Gyászolunk, örvendezünk és ott vagyunk egymásnak. Amikor kudarcot vallunk az eszményképeinkben, és amikor elsietjük a dolgokat vagy nem vagyunk tisztában velük, ítélkezőek vagy részrehajlóak vagyunk, akkor igyekezünk elnyerni egymás bocsánatát és jobban csinálni.

Egy afrikai család, akik most az Amerikai Egyesült Államokban élnek, ezt mondta: „Az egyháztagok az első naptól fogva barátságosak és befogadóak voltak. Mindenki segített, hogy otthon érezzük magunkat. Senki sem nézett le minket.” Az apa ezt mondta: „A Szent Biblia azt tanítja, hogy az evangéliumi gyümölcsök evangéliumi gyökérből erednek.” „És a misszionáriusok…! – mondta az apa és az anya. – Szeretnénk, ha a fiunk és a lányunk olyan felnőtté cseperedne, mint azok a misszionáriusok.” Fivérek és nővérek! Fogadjunk mindenkit szívélyesen az Ő vendégfogadójába.

Harmadszor, az Ő vendégfogadójában megtanuljuk, hogy a tökéletesség Jézus Krisztusban van, nem pedig a világ maximalizmusában. A világ „látszólag tökéletes” szűrőjével ellátott valótlan és életszerűtlen tökéletességkényszere miatt alkalmatlannak, valamint a görgetések, lájkok és kettős koppintások rabjainak érezhetjük magunkat. Ezzel szemben a Szabadítónk, Jézus Krisztus, minden olyat tud rólunk, amit nem szeretnénk, ha bárki más is megtudna, és mégis szeret minket. Az Ő evangéliuma az engesztelő áldozata által lehetővé tett második és harmadik esélyek evangéliuma.¹² Arra hív mindnyájunkat, hogy legyünk irgalmas szamaritánusok, kevésbé ítélkezőek és sokkal megbocsátóbbak magunkkal és egymással szemben, miközben arra is törekszünk, hogy még teljesebben betartsuk a parancsolatait.

Akkor segítünk magunkon, ha egymáson segítünk. Ismerek egy családot, akik egy forgalmas út közelében laktak. Az arra utazók gyakran megálltak ott segítséget kérni. Az egyik hajnalon hangos dörömbölést hallottak az ajtajukon. Fáradtan és azon aggódva, hogy mégis ki lehet az hajnali 2 órakor, azon tűnődtek, hogy most az egyszer nem segíthetne-e valaki más. Ahogy a kitartó kopogtatás nem hagyott alább, ezt hallották: „Tűz! Lángol a házatok hátsó része!” Az irgalmas szamaritánusok segítenek egymásnak.

Negyedszer, az Ő vendégfogadójában részeseivé válunk egy olyan evangéliumi közösségnek, mely Jézus Krisztusra összpontosít, és visszaállított igazságban, élő prófétákban és apostolokban, valamint egy másik tanúbizonyságban Jézus Krisztusról – a Mormon könyvében – horgonyzik. Ő elhoz minket a vendégfogadójába és az Ő házába, a szent templomba is. Az Úr háza egy olyan hely, ahol – mint a sebesült embert a Jerikóba vezető úton – az Irgalmas Szamaritánus képes megtisztítani és felöltöztetni minket, továbbá felkészíteni arra, hogy visszatérjünk Isten színe elé, valamint képes örökre egyesíteni minket Isten családjában. Az Ő templomai nyitva állnak mindazok előtt, akik hittel és engedelmesen élnek az Ő evangéliuma szerint.

A templom feletti örvendezésünk magában foglalja az evangéliumi egységet a különböző örökségek, kultúrák, nyelvek és nemzedékek között. A Utah-i Taylorsville templom első kapavágási ünnepségén a 17 éves Max Harker a családi hit örökségéről mesélt, mely hat nemzedékkel korábban kezdődött a szépapjával, Joseph Harkerrel és a feleségével, Susannah Sneathszel. Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában mindannyian erős láncszemekké válhatunk a családi nemzedékeinkben.

Végül pedig, ötödik pontként, örvendezünk, hogy Isten minden nemzetségben, nyelvben és népben szereti az Ő gyermekeit, a sokféle hátterünk és körülményeink közepette, és mindenki számára van hely az Ő vendégfogadójában.

Az elmúlt 40 év során az egyháztagok egyre nemzetközibbé váltak. 1998 óta több egyháztag él az Amerikai Egyesült Államokon és Kanadán kívül, mint azokon belül. Számításaink szerint 2025-re feltehetően ugyanannyi egyháztag él majd Latin-Amerikában, mint az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. Lehi atya hithű leszármazottainak egybegyűjtése próféciát teljesít be. A hithű szentek az odaadás és szolgálat tárháza maradnak a világméretű egyháznak, a pionírok által betelepített helyeken is.

Továbbá, az egyház felnőtt tagjainak többsége jelenleg egyedülálló, özvegy vagy elvált. Ez egy jelentős változás. A segítőegyleti nővéreink több mint fele, valamint a felnőtt papsági fivéreink több mint fele is ide sorolható. Ez a demográfiai minta 1992 óta van így a világméretű egyházban, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában pedig 2019 óta.

Az, hogy miként állunk az Úr előtt és az Ő egyházában, nem a családi állapotunk kérdése, hanem azé, hogy Jézus Krisztus hithű és hősies tanítványaivá válunk-e.¹³ Azt szeretnénk, hogy felnőttekként tekintsenek ránk, hogy felelős és közreműködő felnőttek legyünk. Jézus Krisztus tanítványai a világ minden részéről származnak, minden formában, méretben, színben és korban; mindannyian tehetségekkel, igazlelkű vágyakkal és roppant képességekkel arra, hogy megáldjanak és szolgáljanak. Mindennap Jézus Krisztus követésére törekszünk bűnbánathoz vezető hittel¹⁴ és maradandó örömmel.

Ebben az életben néha várunk az Úrra. Még lehet, hogy nem tartunk ott, ahol a jövőben majd lenni remélünk és vágyunk. Az egyik elkötelezett nővér ezt mondja: „Hithűen várni az Úrra az Ő áldásaiért egy szent helyzet. Nem sajnálkozva, leereszkedően vagy ítélkezve kell várnunk, hanem szent megtiszteltetéssel.”¹⁵ Addig is a mostban élünk, nem várva arra, hogy elkezdődjön az életünk.

Ésaiás ezt ígéri: „a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el”¹⁶.

A mi Irgalmas Szamaritánusunk azt ígéri, hogy vissza fog térni. Csodák történnek, amikor úgy törődünk egymással, ahogy Ő tenné. Amikor megtört szívvel és töredelmes lélekkel¹⁷ jövünk, megtaláljuk a hangunkat Jézus Krisztusban, miközben Ő a biztonság megértő karjaiba zár minket¹⁸. Szent szertartások biztosítják a szövetséges hovatartozást és „az isteniség hatalm[át]”¹⁹, megszentelendő a belső szándékot és a kifelé irányuló cselekedetet. Az Ő szerető kedvességével és hosszútűrésével Jézus Krisztus a vendégfogadónkká válik.

Miközben helyet készítünk az Ő vendégfogadójában, befogadva mindenkit, a mi Irgalmas Szamaritánusunk képes lesz meggyógyítani minket a poros, halandó utunkon. Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus tökéletes szeretettel „békességet [ígérnek nekünk] ebben a világban és örök életet az eljövendő világban”²⁰ – „hogy ahol én vagyok, ti is ott lehessetek”²¹. Erről teszem hálásan tanúságomat és bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.