Személyes Szabadítónk
Engesztelő áldozatának köszönhetően a Szabadítónak hatalmában áll egyenként megtisztítani, meggyógyítani és megerősíteni minket.
Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek veletek ezen a csodálatos húsvéti reggelen. Amikor a húsvétra gondolok, szeretem gondolatban felidézni az angyalok azokhoz szólt szavait, akik ott voltak a kerti sírkamránál: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott”1. Bizonyságot teszek arról, hogy a názáreti Jézus feltámadt és él.
„Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől?”
Harmincnégy évvel ezelőtt a misszionárius társammal egy nagyon intellektuális férfit ismertünk meg és tanítottunk, aki a helyi újságnál volt újságíró a Fülöp-szigeteki Davao városában. Szerettük őt tanítani, mert jó sok kérdése volt, és nagy tiszteletben tartotta a hitelveinket. A legemlékezetesebb kérdés, amelyet feltett nekünk, ez volt: „Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől?”2 Természetesen izgatottan megosztottuk az érzéseinket, és bizonyságot tettünk Jézus Krisztusról. Később megjelentetett egy cikket ugyanebben a témában, mely csodálatos szavakat és kifejezéseket tartalmazott a Szabadítóról. Emlékszem, hogy a cikk lenyűgözött, viszont nem feltétlenül éreztem felemelőnek. Hasznos tájékoztatást tartalmazott, viszont érzésre üres és lelki erő híján volt.
Egyre inkább megismerni Őt
„Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől?” Kezdek ráébredni, miszerint az, amilyen bensőségesen ismerem a Szabadítót, jelentősen befolyásolja az Ő meghallására való képességemet, és azt is, hogy miként reagálok. Néhány évvel ezelőtt David A. Bednar elder a beszéde részeként az alábbi kérdéseket tette fel: „Vajon csak tudunk a Szabadítóról, vagy egyre inkább megismerjük Őt? Hogyan ismerjük meg az Urat?”3
A tanulmányozásom és elmélkedésem közben határozottan ráébredtem, miszerint a Szabadítóról való ismereteim nagyban felülmúlják azt, amennyire valójában ismerem Őt. Akkor és ott elhatároztam, hogy nagyobb erőfeszítést teszek a megismerésére. Nagyon hálás vagyok a szentírásokért, valamint Jézus Krisztus hithű férfi és női tanítványainak bizonyságáért. Az erőfeszítéseim az elmúlt néhány év során a tanulmányozás és felfedezés számtalan útjára elvezettek. Imádkozom, hogy a Szentlélek az általam megfogalmazott elégtelen szavaknál sokkal nagyszerűbb üzenetet adjon ma át nektek.
Először is fel kell ismernünk, hogy a Szabadító megismerése életünk legfontosabb törekvése. Elsőbbséget kell élveznie minden mással szemben.
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”4
„Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”5
„Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”6
Másodszor, amint egyre inkább megismerjük a Szabadítót, a szentírások és a próféták szavai olyan bensőségesen jelentőségteljessé válnak számunkra, hogy a saját szavainkká válnak. Ez nem arról szól, hogy lemásoljuk mások szavait, érzéseit és élményeit, hanem inkább arról, hogy mi magunk fokozatos tudást szerzünk a saját egyedi módunkon azáltal, hogy kísérletet teszünk az igével7 és tanúbizonyságot nyerünk a Szentlélektől. Miként azt Alma próféta is kijelentette:
„Nem gondoljátok-e, hogy én magam tudok ezen dolgokról? Íme, tanúságot teszek nektek, hogy igenis tudom, hogy igazak azok a dolgok, melyekről szóltam. És mit gondoltok, hogyan tudok a bizonyosságukról?
Íme, azt mondom nektek, hogy Isten Szent Lelke tudatta velem őket. Íme, sok napot böjtöltem és imádkoztam, hogy magam tudhassam ezeket a dolgokat. És most én magam tudom, hogy ezek igazak; mert az Úristen nyilvánította ki őket nekem az ő Szent Lelke által; és ez a kinyilatkoztatás lelke, mely bennem van.”8
Harmadszor, annak egyre mélyebb megértése, hogy Jézus Krisztus engesztelése személyesen és egyedileg ránk vonatkozik, segít majd megismernünk Őt. Gyakran könnyebb nagy általánosságban gondolnunk Krisztus engesztelésére, és úgy is beszélnünk róla, mint felismerni annak személyes jelentőségét az életünkben. Jézus Krisztus engesztelése végtelen és örökkévaló, valamint terjedelmében és mélységében mindent magában foglaló, azonban hatásaiban teljességgel személyes és egyedi. Engesztelő áldozatának köszönhetően a Szabadítónak hatalmában áll egyenként megtisztítani, meggyógyítani és megerősíteni minket.
A Szabadító egyetlen vágya és célja a kezdettől fogva az volt, hogy az Atya akaratát tegye. Az Atya akarata számára az volt, hogy segédkezzen „az ember halhatatlanságá[nak] és örök életé[nek]”9 véghez vitelében azáltal, hogy Ő lesz a „Szószólónk az Atyánál”10. Ennélfogva „ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek”11.
„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el…
És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, …és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, …hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint.
…Isten Fia szenved a test szerint, hogy magára vehesse népe bűneit, hogy szabadításának hatalma szerint eltörölhesse a vétkeiket”12.
Szeretnék elmesélni egy egyszerű élményt, mely bemutatja, milyen küzdelmekkel jár néha, hogy elfogadjuk az Úr engesztelésének személyes jellegét.
Évekkel ezelőtt az egyik vezetőm kérésére az elejétől a végéig elolvastam a Mormon könyvét, és bejelöltem benne azokat a verseket, amelyek az Úr engesztelésére hivatkoznak. A vezetőm arra is megkért, hogy állítsak össze egy egyoldalas összefoglalót a tanultakból. Azt mondtam magamban: „Egy oldal? Simán, mi sem egyszerűbb!” Meglepetésemre azonban a feladatot rendkívül nehéznek találtam, és kudarcot vallottam.
Azóta rájöttem, hogy azért vallottam kudarcot, mert elvétettem a célt, és téves feltételezéseim voltak. Először is az volt az elvárásom, hogy az összefoglaló mindenkire lélekemelő hatással legyen. Csakhogy az összefoglaló nekem szólt, senki másnak. Az volt a célja, hogy visszaadja az érzéseimet a Szabadítóról és arról, amit értem tett, hogy minden alkalommal, amikor elolvasom, egy csodálatos, megindító és személyes lelki élményt hozzon felszínre.
Másodszor, azt vártam, hogy az összefoglaló lenyűgöző és alaposan kidolgozott legyen, megtűzdelve nagy szavakkal és kifejezésekkel. Ám az soha nem a nagy szavakról szólt. Azt volt a célja, hogy a meggyőződés világos és egyszerű kijelentése legyen. „Mert lelkem gyönyörködik a világos beszédben; mert ily módon munkálkodik az Úristen az emberek gyermekei között. Mert az Úristen megvilágosítja az értelmet”13.
Harmadszor, azt vártam, hogy tökéletes legyen – az összefoglalók legnagyobbika: egy végső összefoglaló, amelyhez nem lehet és nem is szabad mit hozzátenni –, ne pedig egy befejezetlen mű, amelyhez itt-ott még hozzáadhatok egy-egy szót vagy kifejezést, amint egyre inkább megértem Jézus Krisztus engesztelését.
Bizonyság és felkérés
Fiatal férfiként rengeteget tanultam a püspökömmel folytatott beszélgetéseimből. Azokban a zsenge években nagyon megszerettem az egyik kedvenc himnuszom alábbi szavait:
Ámulok, hogy Jézusunk mily nagyon szeretett,
Zavarba ejt irántam érzett nagy kegyelme.
Megrendít, hogy értem szegezték át szent kezét,
Hogy értem, egy bűnösért áldozta életét.
Moróni próféta ezt kérte tőlünk: „És most, azt ajánlanám nektek, hogy keressétek ezt a Jézust, akiről a próféták és az apostolok írtak”15.
Russell M. Nelson elnök ezt ígérte: „Ha megtanultok mindent, amit csak lehet Jézus Krisztusról […], még inkább képesek lesztek elfordulni a bűntől. A parancsolatok betartása iránti vágyatok szárnyalni fog.”16
Miként a Szabadító előjött a sziklasírjából, ezen a húsvétvasárnapon ébredjünk fel mi is a lelki szunnyadozásunkból, és emelkedjünk a kétségek felhői, a félelmek szorítása, a bódító kevélység és a nyugalomba ringató önelégültség fölé. Jézus Krisztus és Mennyei Atya élnek. Bizonyságot teszek az Ő irántunk tanúsított tökéletes szeretetéről. Jézus Krisztus nevében, ámen.