A cél felé igyekezve
Nem az számít igazán, hogy min megyünk keresztül az életben, hanem az, hogy kivé válunk.
Az Apostolok cselekedeteinek könyvét és Pál leveleit olvasva elámulok azon, hogy mennyire a szeretet és a hála vitte előre Pált a szolgálatban, a tanításban és a Jézus Krisztusról való bizonyságtételben. Hogyan szolgálhat valaki ilyen szeretettel és hálával, különösen annak fényében, hogy oly sokat szenvedett? Mi ösztönözte Pált arra, hogy szolgáljon? „[Cz]élegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”1
A cél felé igyekezni annyit tesz, mint hithűen megmaradni „a szoros és keskeny ösvényen, mely az örök élethez vezet”2 a Szabadítónkkal és Mennyei Atyánkkal. Pál visszatekintve úgy látta, hogy a szenvedései „nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik”3. Pálnak a filippibeliekhez szóló levele, amelyet a börtön fogságából írt, hatalmas örömről és örvendezésről szól, valamint mindannyiunknak szánt buzdításról, különösen a bizonytalanság e nehéz időszakában. Mindannyiunknak bátorságot kell merítenünk Pál szavaiból: „Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem”.4
Miközben Pál szolgálatát szemléljük, megihletnek és felemelnek bennünket napjaink saját „Páljai”, akik szintén szeretettel és hálával szolgálnak, tanítanak és tesznek bizonyságot azon kihívások közepette, amelyekkel az életükben és a szeretteik életében szembesülnek. Egy 9 évvel ezelőtti élményem segített felismernem a cél felé igyekvés fontosságát.
2012-ben, amikor először mentem általános konferenciai vezetőségi gyűlésre, elfogott a túlterheltség és az alkalmatlanság érzése. Az elmémben egyre csak azt ismételgette egy hang: „Nem tartozol ide. Valaki súlyos hibát vétett.” Amint épp ülőhelyet kerestem, meglátott Jeffrey R. Holland elder. Odajött és így szólt: „Edward, jó itt látni téged”, és szeretetteljesen megpaskolta az arcomat. Úgy éreztem magam, akár egy kisbaba. Megmelengette a szívemet a szeretete és az üdvözlése, és segített éreznem az odatartozás és a testvériség lelkületét. Másnap megfigyeltem, amint Holland elder ugyanazt teszi Dallin H. Oaks elderrel, mint az előző nap velem: megpaskolja az arcát, pedig ő az idősebb!
Abban a pillanatban éreztem az Úr szeretetét ezeken a férfiakon keresztül, akiket prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatunk. Holland elder a kedves, természetes cselekedetein keresztül segített nekem felülkerekedni azon, hogy önmagamra összpontosítsak és alkalmatlannak érezzem magam. Segített arra a szent és örömteli munkára összpontosítanom, amelyre elhívattam: mégpedig hogy lelkeket hozzak Krisztushoz. Az egykori Pálhoz hasonlóan felhívta a figyelmemet arra, hogy igyekezzek egyenest a cél felé.
Érdekes módon Pál arra buzdít minket, hogy igyekezzünk előre, miközben felszólít, hogy felejtsük el azt, ami mögöttünk van – a múltbéli félelmeinket, kudarcainkat, szomorúságainkat és azt, amire a múltban összpontosítottunk. Drága prófétánkhoz, Russell M. Nelson elnökhöz hasonlóan azt a felhívást intézi hozzánk, hogy alkalmazzunk egy újabb, szentebb megközelítésmódot.5 A Szabadító ígérete valódi: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”6
Az első általános konferenciai beszédemben meséltem egy olyan élményemről, amelynek során édesanyám megtanított dolgozni a földünkön. „[S]oha ne nézz vissza – mondta. Tekints előre – arra, amit még meg kell csinálnunk.”7
Élete vége felé, amikor rákkal küzdött, Anya Nauméval és velem lakott. Egyik este hallottam, amint a szobájában zokog. Nagyon erős fájdalmai voltak, még azt követően is, hogy csupán két órája vette be az aznapi morfiumadagját.
Bementem a szobájába és vele együtt zokogtam. Hangosan imádkozva azonnali enyhülésért fohászkodtam a fájdalmára. Majd ugyanazt tette, amit évekkel korábban a földeken tett: megállt és egy leckét tanított nekem. Soha nem fogom elfeledni arcát abban a pillanatban: gyenge, sebzett, fájdalommal teli, a bánkódó fiára sajnálkozva tekintő. A könnyein keresztül elmosolyodott, egyenesen a szemembe nézett és azt mondta: „Nem tőled vagy bárki mástól, kizárólag Istentől függ az, hogy ez a fájdalom elmúlik-e vagy sem.”
Csendben felültem. Ő is csendben ült. A jelenet élénken él az elmémben. Aznap este az édesanyámon keresztül olyan leckét adott nekem az Úr, amely örökre velem marad. Miközben édesanyám kifejezésre juttatta, hogy elfogadja Isten akaratát, eszembe jutott, miért szenvedett Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében és a Golgota keresztjén. Ezt mondta: „Íme, megadtam nektek az evangéliumomat, és ez az evangélium, amit megadtam nektek – hogy eljöttem a világra, hogy Atyám akaratát tegyem, mert az én Atyám küldött engem.”8
Felidézem, milyen prófétai kérdéseket tett fel nekünk a legutóbbi általános konferencián a mi drága prófétánk, Nelson elnök. Nelson elnök ezt kérdezte: „Te hajlandó vagy engedni, hogy Isten uralkodjon az életedben? Te hajlandó vagy engedni, hogy Isten legyen a legfontosabb hatással az életedre? Hagyod, hogy az Ő hangja… minden más törekvés előtt elsőbbséget élvezzen…? Hajlandó vagy arra, hogy az akaratodat feleméssze az Övé?”9 Édesanyám elérzékenyülve, de határozottan igennel felelt volna, és az egyház más hithű tagjai szerte a világon szintén elérzékenyülve, de határozott igennel válaszolnának. Nelson elnök, köszönjük, hogy megihletsz és felemelsz minket ezekkel a prófétai kérdésekkel!
Nemrég a dél-afrikai Pretoriában beszéltem egy püspökkel, aki ugyanazon a napon temette el a feleségét és a felnőtt lányát. Ez a koronavírus-járvány oltotta ki az életüket. Megkérdeztem tőle, hogy van. Teddy Thabethe püspök válasza megerősítette arra irányuló elhatározásomat, hogy kövessem az Úr prófétái, látnokai és kinyilatkoztatói szavait és tanácsait. Thabethe püspök azt felelte, hogy mindig reményt és vigaszt nyújt annak tudata, miszerint a Szabadító magára vette népe fájdalmait, hogy tudja, miként segítsen meg minket.10 Mély hittel erről tett bizonyságot: „Hálás vagyok a szabadítás tervéért, a boldogság tervéért.” Aztán feltett nekem egy kérdést: „Hát nem ezt próbálta tanítani nekünk a prófétánk a legutóbbi konferencián?”
A halandóság kihívásai ilyen vagy olyan módon mindannyiunkat elérnek, azonban összpontosítsunk arra a célunkra, hogy „czélegyenest” igyekezzünk „az Istennek a… felülről való elhívása jutalmára”11.
Alázatosan azt a felhívást intézem mindannyiunkhoz, hogy soha ne adjuk fel. Arra hívtak el bennünket, hogy „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra”12.
Nem az számít igazán, hogy min megyünk keresztül az életben, hanem az, hogy kivé válunk. A cél felé igyekvésben öröm rejlik. Bizonyságot teszek arról, hogy Ő, aki mindenen felülkerekedett, segíteni fog nekünk, ha Őreá tekintünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.