Készségesen
Krisztus követőinek kell lennünk, akik örömmel és készségesen járjuk a tanítványságunk személyes ösvényét.
Időnként segít, ha tudjuk, mire számítsunk.
Szolgálata végéhez közeledve Jézus elmondta az apostolainak, hogy nehéz idők következnek majd. De azt is mondta: „…meglássátok, hogy meg ne rémüljetek”.1 Igen, el fog távozni, de nem hagyja őket egyedül.2 Elküldi a Lelkét, hogy segítsen nekik emlékezni, meg nem hátrálni és békességre lelni. A Szabadító eleget tesz azon ígéretének, miszerint a tanítványaival lesz, de nekünk folyamatosan Őrá kell tekintenünk, hogy segítsen nekünk felismerni Őt és élvezni a jelenlétét.
Krisztus tanítványai mindig is szembesültek nehéz időszakokkal.
Egy kedves barátom küldött nekem egy régi, 1857. július 9-én megjelent cikket a Nebraska Advertiser című, közép-nyugat egyesült államoki újságból. Ez állt benne: „Ma kora reggel mormonok egy csapatát láttuk elhaladni útban Salt Lake felé. A nők (akik biztosan nem voltak túl kényesek) igásállatokként kézikocsikat húztak. Az egyik asszony elesett a fekete sárban, ami egy időre megakasztotta a menetet. A kisgyermekek [furcsa], külföldi ruháikban battyogva olyan eltökéltnek tűntek, mint anyáik.”3
Sokat gondolkodtam ezen a csupa-sár asszonyon. Miért egyedül húzta a kocsit? Egyedülálló anya volt? Mi adta neki a belső erőt, jelleme szilárdságát, a kitartást ahhoz, hogy felkerekedjen egy ilyen keserves útra a sáron keresztül, minden vagyonát egy kézikocsin húzva maga után egy ismeretlen, sivatagi otthon felé – időnként nézelődők által kigúnyolva?4
Joseph F. Smith elnök e pionír nők belső erejéről beszélve ezt mondta: „Vajon el tudnátok téríteni e nők bármelyikét Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházába vetett meggyőződéseitől? Vajon el tudnátok sötétíteni az elméjüket, ami Joseph Smith próféta küldetését illeti? Vajon el tudnátok vakítani őket Jézus Krisztusnak, Isten Fiának az isteni küldetését illetően? Nem, soha az életben nem tudnátok ezt megtenni. Miért? Mert ők tudták. Isten kinyilatkoztatta nekik, és ők megértették, és nincs erő a földön, ami el tudta volna őket téríteni attól, amiről tudták, hogy igaz.”5
Fivérek és nővérek! Napjaink kihívása az, hogy ilyen férfiak és nők legyünk: tanítványok, akik mélyre ásva megtalálják az ahhoz szükséges erőt, hogy akkor is húzzák a szekeret, amikor a vadonon történő áthaladásra kapnak elhívást; tanítványok, akik olyan meggyőződésekkel rendelkeznek, amelyeket Isten nyilatkoztatott ki nekünk; Jézus olyan követői, akik örömteliek és készségesek a saját tanítványságuk útján. Jézus Krisztus tanítványaiként hiszünk és növekedhetünk három fontos igazságban.
Az első: Megtarthatjuk a szövetségeinket, még akkor is, amikor nem könnyű
Amikor bizonytalanná válik a hitetek, a családotok vagy a jövőtök – amikor azon gondolkodtok, miért olyan nehéz az élet, pedig minden tőletek telhetőt megtesztek, hogy az evangélium szerint éljetek –, emlékezzetek rá, azt mondta nekünk az Úr, hogy számítsunk gondokra. A gondok részét képezik a tervnek, és nem jelentik azt, hogy elhagyattatok; részét képezik annak, hogy mit jelent az Övének lenni.6 Hiszen Ő a „fájdalmak férfia és betegség ismerője”7 volt.
Egyre inkább rájövök, hogy Mennyei Atyát jobban érdekli a fejlődésem Jézus Krisztus tanítványaként, mint a kényelmem. Nem feltétlenül szeretném mindig azt, hogy így legyen, de ez van.
A kényelmes élet nem hoz hatalmat. Az erő, amelyre szükségünk van, hogy kiálljuk napjaink hőségét, az Úr ereje, és az Ő ereje a Vele kötött szövetségeinken keresztül áramlik.8 Hittel nekivágni, amikor erős szembeszéllel találkozunk: vagyis mindennap őszintén törekedni arra, hogy megtegyük azt, aminek a megtételére szövetséget kötöttünk a Szabadítóval, még akkor is, és különösen akkor, amikor fáradtak és gondterheltek vagyunk, vagy nyugtalanító témákkal és kérdésekkel küzdünk – ez vezet el oda, hogy fokozatosan elnyerjük az Ő világosságát, erejét, szeretetét, Lelkét és békességét.
A szövetség ösvényén való járás célja az, hogy a Szabadító elé járuljunk. Ő a cél, nem a saját tökéletes fejlődésünk. Ez nem verseny, és nem szabad másokéhoz hasonlítanunk az utunkat. Még ha meg is botlunk, Ő ott van.
Másodszor: Cselekedhetünk hittel
Jézus Krisztus tanítványaiként tudjuk, hogy az Őbelé vetett hit cselekvést követel – különösen a nehéz időkben.9
Sok évvel ezelőtt a szüleim úgy döntöttek, hogy kicserélik a padlószőnyeget a házunkban. Az új szőnyeg érkezése előtti estén anyukám megkérte a testvéreimet, hogy vigyék ki a bútorokat a hálókból, és szedjék fel a régi szőnyeget, hogy az újat a helyére lehessen tenni. A hétéves húgom, Emily, már aludt. Amíg ő aludt, csendben kivitték a szobájából az összes bútort, kivéve az ágyat, majd felszedték a szőnyeget. Nos, idősebb tesókhoz illően úgy döntöttek, megviccelik. A gardróbból kipakolták a ruháit, a falról pedig leszedték a dolgait, egy teljesen üres szobát hagyva hátra. Azután írtak egy üzenetet, és kirakták a falára: „Drága Emily! Elköltöztünk. Néhány nap múlva írunk, és elmondjuk, hol vagyunk. Szeretettel: a családod.”
Másnap reggel, amikor Emily nem jött le reggelizni, a tesóim felmentek ránézni – ott volt, szomorúan és magányosan, a csukott ajtó mögött. Emily később erre az élményre visszagondolva azt mondta: „Teljesen összetörtem. De mi történt volna, ha egyszerűen kinyitom az ajtót? Mit hallottam volna? Milyen illatokat éreztem volna? Tudtam volna, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam volna, hogy valójában szeretnek. Eszembe sem jutott, hogy akár tehetnék is valamit a helyzetemmel kapcsolatban. Egyszerűen feladtam, és a szobámban maradva sírdogáltam. Pedig egyszerűen csak kinyithattam volna az ajtót.”10
A húgom arra alapozta feltételézését, amit látott, de ez nem tükrözte azt, ahogy a dolgok valójában voltak. Hát nem érdekes, hogy Emilyhez hasonlóan minket is annyira elkeseríthet a szomorúság, a fájdalom, a csüggedés, az aggodalom, a magány, a harag vagy a bosszúság, hogy eszünkbe sem jut egyszerűen csak tenni valamit, kinyitni az ajtót, Jézus Krisztusba vetett hittel cselekedni?
A szentírások tele vannak olyan férfiak és nők – Krisztus tanítványai – példáival, akik a lehetetlennel szembenézve egyszerűen csak cselekedtek – akik hittel felkeltek és jártak.11
A gyógyulásért folyamodó leprásokhoz így szólt Krisztus: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának.”12
Elmentek, hogy megmutassák magukat a papoknak, mintha már meggyógyultak volna, és a cselekvés során meg is gyógyultak.
Azt is el szeretném mondani, hogy ha lehetetlennek tűnik a gondolat, hogy a fájdalom közepette cselekedjetek, kérlek, legyen az első cselekvésetek a segítségkérés: forduljatok egy baráthoz, egy családtaghoz, egy egyházi vezetőhöz vagy egy szakemberhez. Ez lehet az első lépés a remény felé.
Harmadszor: Lehetünk készségesek és örömteliek az odaadásunkban13
Amikor nehéz idők járnak, igyekszem emlékezni arra, hogy Krisztus követése mellett döntöttem, mielőtt a földre jöttem volna, és hogy a hitemet, az egészségemet és a kitartásomat érő kihívások mind részét képezik annak, amiért itt vagyok. És bizonyára soha nem kellene azt gondolnom, hogy a mai nap próbatétele miatt meg kellene kérdőjeleznem Isten irántam való szeretetét, vagy engednem, hogy az kétkedésre váltsa az Őbelé vetett hitemet. A megpróbáltatások nem azt jelentik, hogy a terv kudarcot vallott, hanem részét képezik annak a tervnek, amelyik segít Istent keresnem. Hasonlóbbá válok Őhozzá, amikor türelmesen kitartok, és remélhetőleg Hozzá hasonlóan, a kínok között buzgóbban imádkozom.14
Jézus Krisztus tökéletes példa volt arra, hogyan szeressük az Atyánkat teljes szívünkkel – hogy megtegyük az Ő akaratát, bármi is legyen az ára.15 Szeretném az Ő példáját követni azáltal, hogy én is így teszek.
Megérint annak az özvegyasszonynak a készséges és odaadó tanítványsága, aki bedobta a két fillérjét a templom perselyébe. Mindenét odaadta.16
Jézus Krisztus felismerte az asszony mindenének a nagyságát ott, ahol mások csekélységet láttak. Ez ugyanúgy igaz ránk is. Ő nem kudarcként tekint a hiányosságunkra, hanem inkább a hit gyakorlásának és a növekedésnek a lehetőségeként.
Összegzés
Tanítványtársaim Jézus Krisztusban! Teljes szívemből azt választom, hogy az Úr mellé állok. Azt választom, hogy az Ő kiválasztott szolgái – Russell M. Nelson elnök és apostoltársai – mellett fogok állni, mert ők az Ő nevében szólnak, és azon szertartások és szövetségek sáfárai, amelyek a Szabadítóhoz kötnek engem.
Amikor megbotlom, újra és újra felállok, Jézus Krisztus kegyelmére és képessé tevő hatalmára támaszkodva. Megmaradok a Vele kötött szövetségemben, és átküzdöm magam a kérdéseimen Isten szavának a tanulmányozása, hit, valamint a Szentlélek segítségével, akinek bízom az útmutatásában. Mindennap keresni fogom az Ő Lelkét azáltal, hogy megteszem a kis és egyszerű dolgokat.
Ez az én tanítványságom ösvénye.
És egészen addig a napig, amíg a halandóság mindennapos sebei be nem gyógyulnak, az Úrra fogok várni, és bízni fogok Őbenne – az Ő időzítésében, az Ő bölcsességében, az Ő tervében.17
Veletek karöltve örökre mellette akarok állni. Készségesen. Tudván, hogy amikor teljes szívünkkel szeretjük Jézus Krisztust, Ő viszonzásképp mindent megad nekünk.18 Jézus Krisztus nevében, ámen.