Tartós tanítványság
Lelki magabiztosságra és békességre lelhetünk, miközben szent szokásokat táplálunk és ismétlődő igazlelkű tevékenységeket végzünk, amelyek képesek fenntartani és tovább szítani hitünk tüzét.
Idén nyáron világszerte több mint 200 000 fiatalunk növekedett a hitben a több száz egyhetes A fiatalság erősségéért – vagyis FSY – konferenciák valamelyikén. A világjárvány elszigeteltségéből kilépve sokak számára már maga a részvétel is az Úrba vetett hit ösztönözte tett volt. Úgy tűnik, a fiatal résztvevők közül sokan hasonló felfelé mutató ívet követnek a mélyebb megtérés felé. A hetük végén szívesen kérdezgettem őket: „Na, milyen volt?”
Néha valami ehhez hasonlót válaszoltak: „Hát, hétfőn még nagyon bosszantott, hogy az anyukám idekényszerített. Én meg nem ismertem senkit. Úgy gondoltam, ez nem is nekem való. Meg hogy nem lesznek barátaim. […] Most viszont péntek van, és nagyon maradnék még. Szeretném érezni a Lelket az életemben. Szeretnék így élni.”
Mindegyiküknek megvannak a saját történetei a tisztánlátás pillanatairól, valamint a lelki ajándékokról, amelyek átsuhantak rajtuk, magukkal hordozva őket a növekedés ezen ívén. Az FSY e nyara engem is megváltoztatott, hiszen láttam, amint Isten Lelke fáradhatatlanul reagál e fiatal sokaság szívének az igazlelkű vágyaira, akik mind bátorságra leltek ahhoz, hogy egy hétre az Ő gondjaira bízzák magukat.
A ragyogó acéltestű tengerjáró hajókhoz hasonlóan mi is egy lelkileg maró hatású környezetben élünk, ahol még a legfényesebb meggyőződésünket is tudatosan karban kell tartanunk, különben felkarcolódik, majd elrozsdásodik, míg végül az enyészeté lesz.
Mi mindent tehetünk azért, hogy tápláljuk meggyőződésünk tüzét?
Az olyan élmények, mint az FSY-konferenciák, a táborok, az úrvacsorai gyűlések és a missziók segíthetnek a bizonyságunk fényesítésében, átsegítve minket a növekedés és a lelki felfedezés ívein a viszonylag békés helyekig. De mit kell tennünk azért, hogy ott is maradjunk, és továbbra is „Krisztusba vetett állhatatossággal” (2 Nefi 31:20) törekedjünk előre ahelyett, hogy hátracsúsznánk? Továbbra is meg kell tennünk mindazt, aminek a segítségével idáig eljutottunk, például gyakran imádkoznunk, elmerülnünk a szentírásokban és őszintén szolgálnunk.
Néhányunk számára akár még az úrvacsorai gyűlésen való részvételhez is az Úrba vetett bizalom gyakorlására lehet szükség. Amikor azonban ott vagyunk, az úrvacsora gyógyító hatása, az evangéliumi tantételek áradása, valamint az egyházi közösség gondoskodása új magaslatokra juttathat minket.
Honnan ered a személyes egybegyűlésben rejlő erő?
Az FSY-on 200 000-nél is több fiatalunk ismerte meg jobban a Szabadítót azáltal, hogy egy egyszerű mintát használva egybegyűltek ketten vagy többen az Ő nevében (lásd Máté 18:20), elmerültek az evangéliumban és a szentírásokban, együtt énekeltek, együtt imádkoztak, és békére leltek Krisztusban. Ez egy erőteljes recept a lelki ébredésre.
A fivérek és nővérek e kiterjedt serege most hazatért, hogy eldöntse, mit jelent még mindig „bízni az Úrban” (Példabeszédek 3:5; a fiatalok 2022-es mottója), amikor elragad a zavaros világ ricsajának a sodra. Egy dolog csendes helyen elmélkedve, szélesre tárt szentírásokkal „Őt hallga[tni]” (Joseph Smith története 1:17). Egészen más dolog azonban a tanítványságunkat magunkkal vinni a figyelemelterelés e halandó orkánjába, ahol igyekeznünk kell „Őt hallga[tni]” még az aggodalmak és a megingó magabiztosság homályában is. Kétség sem fér hozzá, hogy fiataljaink bizony hősiességről tesznek bizonyságot, amikor szívükkel és elméjükkel egyenesen állnak a napjaink változó erkölcsei okozta rétegmozgások ellenében.
Mit tehetnek otthon a családok azért, hogy az egyházi tevékenységeken megszerzett lendületre építsenek?
Egy időben a cöveki Fiatal Nők elnökének a férjeként szolgáltam. Az egyik este azzal bíztak meg, hogy rendezzem el a sütiket az előtérben, miközben a feleségem egy esti beszélgetést vezetett a kápolnában azon szülők és lányaik számára, akik a következő héten a Fiatal Nők táborába készültek. Miután elmagyarázta, hova kell menniük és mit kell hozniuk, ezt mondta: „Kedd reggel, amikor elhozzátok drága lányaitokat a buszhoz, szorosan öleljétek meg őket. Majd búcsúzzatok el tőlük – mert nem térnek vissza.”
Hallottam, amint valaki levegőért kapkod, aztán rájöttem, hogy én vagyok az. Nem térnek vissza?
De aztán így folytatta: „Amikor leteszitek e kedd reggeli lányokat, ők maguk mögött hagyják a figyelmüket elterelő jelentéktelen dolgokat, és egy hetet töltenek el együtt tanulással, növekedéssel, és az Úrban bízva. Együtt imádkozunk majd, énekelünk és főzünk, együtt szolgálunk, bizonyságokat osztunk meg, és olyan dolgokat teszünk, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy érezzük Mennyei Atya Lelkét egész héten át, mígnem az egészen a csontjaikig átitatja őket. Szombaton pedig azok a lányok, akiket láttok majd leszállni a buszról, nem azok lesznek, akiknek kedden búcsút intettetek. Új teremtmények lesznek. Ha pedig segítetek nekik továbblépni arról a magasabb szintről, akkor meg fogtok döbbeni rajtuk. Továbbra is változni és növekedni fognak. Ahogyan a családotok is.”
Azon a szombaton minden pontosan úgy történt, ahogy azt előre megmondta. Miközben a sátrakat pakoltam, a feleségem hangját hallottam a kis erdős amfiteátrumban, ahol a lányok összegyűltek, mielőtt elindultak volna hazafelé. Hallottam, amint ezt mondja: „Hát itt vagytok! Egész héten titeket vártunk. A szombati lányaink.”
Sion derék ifjai elképesztő időket élnek át. Különleges feladatuk, hogy örömre leljenek ebben a megjövendölt zavaró tényezőkkel teli világban anélkül, hogy e szentség iránt vak világból valókká válnának. Úgy száz éve G. K. Chesterton szinte úgy beszélt az otthonközpontú és egyház által támogatott kezdeményezésről, mintha előre látta volna ezt a törekvést, amikor ezt mondta: „Egyszerre kell úgy éreznünk a körülöttünk lévő világegyetemet, mint egy ogre várát, amelyet hamarosan megrohamoznak, és egyúttal úgy is, mint a saját házikónkat, ahová esténként hazatérhetünk” (Orthodoxy [1909], 130).
Szerencsére nem kell egyedül csatába indulniuk. Ott vannak egymásnak. És ti is ott vagytok nekik. Továbbá egy élő prófétát, Russell M. Nelson elnököt követik, aki a látnok tájékozott derűlátásával vezeti őket, azt hirdetve, hogy ezen idők nagy törekvése – Izráel egybegyűjtése – egyszerre lesz hatalmas és fenséges (lásd Izráel nagy reménysége [világméretű áhítat fiataloknak, 2018. június 3.], HopeofIsrael.ChurchofJesusChrist.org).
Idén nyáron egy út során a feleségemmel, Kalleennel, Amszterdamban szálltunk át, ahol sok évvel korábban új misszionárius voltam. Annak idején éppen a holland nyelv elsajátításával töltött több hónapnyi küszködésen voltunk túl, a KLM-járatunk leszálláshoz készülődött, a kapitány pedig érthetetlen bejelentést tett a hangosbemondóban. Egy pillanatnyi csend után a társam így mormogott: „Szerintem ez hollandul volt.” A másik gondolatait olvasva meredtünk egymásra: „Reménytelen…”
De mégis volt remény. Miközben azon ámuldoztam, hogy micsoda hitbéli halálugrást vittünk véghez, amikor ezen a reptéren sétáltunk a misszionáriusokként idővel ránk zúduló csodák felé, hirtelen egy hús-vér misszionárius hozott vissza a jelenbe, aki éppen egy hazafelé tartó gépre készült felszállni. Bemutatkozott, majd azt kérdezte: „Lund elnök! Mit tegyek most? Mit tegyek, hogy erős maradjak?”
Ugyanez a kérdés foglalkoztatja a fiataljainkat, amikor hazaindulnak az FSY-konferenciákról, az ifjúsági táborokból, a templomi utakról és minden olyan helyről, ahol érzik a menny hatalmait: Hogyan válhat az Isten iránti szeretet tartós tanítványsággá?
Elsöprő szeretetet éreztem e missziója utolsó óráit szolgáló misszionárius iránt, és a Lélek e pillanatnyi mozdulatlanságában a saját elcsukló hangomat hallottam, amint egyszerűen csak annyit mondok: „Nem kell névtáblát hordanod ahhoz, hogy magadon hordozd az Ő nevét.”
A vállára akartam tenni a kezemet, és azt mondani: „A következőt kell tenned. Hazamész, és csak maradj ilyen. Annyira jó vagy, hogy szinte ragyogsz a sötétben. Missziós fegyelmed és áldozataid Isten pompás fiává tettek. Folytasd otthon mindazt, ami oly erőteljesen működött itt. Megtanultál imádkozni, megtanultad, kihez imádkozol, és elsajátítottad az ima nyelvezetét. Tanulmányoztad az Ő szavait, és megszeretted a Szabadítót, amikor igyekeztél olyan lenni, mint Ő. Úgy szeretted Mennyei Atyát, ahogyan Ő szerette, úgy szolgáltál másokat, ahogyan Ő tette, és úgy éltél a parancsolatok szerint, ahogyan Ő élt – amikor pedig nem így tettél, bűnbánatot tartottál. A tanítványságod nem csupán jelmondat egy pólón – a céltudatosan másokért élt életeddé lett. Így hát menj haza, és ezt tedd. Legyél ilyen! Vidd tovább ezt a lelki lendületet az életed hátralevő részébe!”
Tudom, hogy ha bízunk az Úr Jézus Krisztusban és az Ő szövetséges ösvényében, akkor lelki magabiztosságra és békességre lelhetünk, miközben szent szokásokat táplálunk és ismétlődő igazlelkű tevékenységeket végzünk, amelyek képesek fenntartani és tovább szítani hitünk tüzét. Húzódjunk egyre közelebb a meleget adó tüzekhez, és jöjjön bármi, maradjunk is közel! Jézus Krisztus nevében, ámen.