Örökké boldogan
Az igazi, tartós öröm és a szeretteinkkel töltött örökkévalóság Isten boldogságtervének a lényege.
Barátaim, kedves testvéreim! Emlékeztek arra, amikor elhittétek vagy el szerettétek volna hinni, hogy boldogan élünk majd örökkön-örökké?
Aztán az élet közbeszól. „Felnövünk”. Az emberi kapcsolatok bonyolulttá válnak. Ez a világ hangos, zsúfolt, törtető, színleléssel és pózolással teli. Mégis, „mélyszívünk magjában”1 hisszük vagy szeretnénk hinni, hogy valahol, valahogyan valóságos és lehetséges a boldog, örök élet.
Az örök boldogság nem egy mesebeli, elképzelt dolog. Az igazi, tartós öröm és a szeretteinkkel töltött örökkévalóság Isten boldogságtervének a lényege. Az Ő szeretetteljesen előkészített útja az örökkévaló utazásunkat örök boldogsággá teheti.
Sok ünnepelnivalónk van, és sok mindenért lehetünk hálásak. Azonban senki sem tökéletes, ahogyan egyetlen család sem az. A kapcsolataink része a szeretet, a társas lét és az egyéniség, de gyakran a súrlódás, a megbántás, ahogy néha a mély fájdalom is.
„Mert a mi képen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”2 A Jézus Krisztusban való megelevenedés halhatatlanságot foglal magában – a testi feltámadásunk ajándékát Őtőle. Amikor hittel és engedelmesen élünk, a Krisztusban való megelevenedés örömtelien bőséges örök életet is jelent Istennel és a szeretteinkkel.
Lenyűgöző módon az Úr prófétája közelebb von minket a Szabadítónkhoz, aminek az is része, hogy a szent templomi szertartások és szövetségek egyre több helyen kerülnek közelebb hozzánk. Mélyreható lehetőséget és ajándékot kaptunk, hogy új lelki megértést, szeretetet, bűnbánatot és megbocsátást fedezzünk fel egymással és a családunkkal most és az örökkévalóságban.
Engedéllyel két szent, szokatlanul lelkileg közvetlen élményt fogok megosztani barátoktól arról, hogyan egyesített Jézus Krisztus családokat, akár nemzedékeken átívelő konfliktust gyógyítva meg.3 Jézus Krisztus engesztelése, amely „végtelen és örök”4, valamint „erősebb a halál kötelékeinél”5, segíthet békességet hozni a múltunkba és reményt a jövőnkbe.
Amikor csatlakoztak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához, a barátom és a férje örömmel tanultak arról, hogy a családi kapcsolatoknak nem kell csak addig tartaniuk, „míg a halál el nem választ”. Az Úr házában a családok az örökkévalóságra egyesülhetnek (vagyis egymáshoz pecsételtethetnek).
A barátom azonban nem akarta, hogy az apjához pecsételjék. „Nem volt jó férje az anyámnak, sem jó apja a gyermekeinek – mondta. – Apámnak várnia kell. Nem vágyom rá, hogy elvégezzem érte a templomi munkát, és az örökkévalóságra hozzá legyek pecsételve.”
Egy éven át böjtölt, imádkozott és beszélgetett az Úrral az apjáról. Végül készen állt. Az apjáért elvégzésre került a templomi munka. Később ezt mesélte: „Álmomban megjelent nekem az apám, fehér ruhában. Megváltozott. Azt mondta: »Nézz rám! Tiszta vagyok. Köszönöm neked, hogy elvégezted értem a munkát a templomban.«” Az apja hozzátette: „Kelj fel, és menj vissza a templomba! A bátyád a keresztelésére vár.”
A barátom ezt mondta: „Az őseim és a már elhunytak alig várják, hogy el legyen végezve értük a munka.
Számomra a templom a gyógyulás, a tanulás és Jézus Krisztus engesztelése befogadásának a helye.”
Jöjjön a második élmény. Egy másik barátom szorgalmasan kutatta a családja történetét. Meg akarta találni a dédapját.
Egy nap kora reggel a barátom egy férfi lelki jelenlétét érezte a szobájában. A férfi szerette volna, hogy a családja megtalálja és megismerje. Bűntudatot érzett egy hiba miatt, amelyet már megbánt. Ez a férfi segített a barátomnak rájönnie, hogy nem áll genetikai kapcsolatban azzal a férfival, akit a dédapjának hitt. „Másképpen fogalmazva – mondta a barátom –, megtaláltam a dédapámat, és rájöttem, hogy akit a családi feljegyzéseink annak tartottak, nem a dédapánk volt.”
Tisztázva a családi kapcsolatait, a barátom azt mondta: „Szabadnak és békésnek érzem magamat. Nagyon sokat számít, hogy tudom, kik a családtagjaim.” Ez a barátom így elmélkedik erről: „Egy meghajlott ág nem jelenti azt, hogy a fa beteg. Hogy miként jövünk a világra, az kevésbé fontos, mint az, hogy kik vagyunk, amikor elhagyjuk azt.”
A szentírások, valamint és a személyes gyógyulás és béke szent élményei – beleértve a lélekvilágban élőkét is – öt tantételt jelölnek ki.
Először: az Isten megváltás- és boldogságtervének a középpontjában álló Jézus Krisztus az engesztelése által megígéri, hogy egyesíti a lelkünket a testünkkel, „hogy soha többé ne váljon szét, és elnyerhess[ük] az öröm teljességét”6.
Másodszor: az engesztelés (vagyis eggyé válás Krisztussal) akkor jön el, amikor hitet gyakorlunk és bűnbánatra vezető gyümölcsöket termünk.7 Úgy a halandóságban, ahogy a halhatatlanságban is. A templomi szertartások önmagukban nem változtatnak meg minket vagy a lélekvilágban lévőket. Ezek az isteni szertartások azonban megszentelő szövetségekhez segítenek hozzá, amelyek összhangba hozhatnak minket Ővele és egymással.
Az örömünk teljessé válik, amint érezzük Jézus Krisztus irántunk való irgalmát és megbocsátását. Amikor pedig mi felajánljuk egymásnak az Ő irgalmát és megbocsátását, a kapott és felajánlott irgalom igazságossá teheti az élet igazságtalanságait.8
Harmadszor: Isten tökéletesen ismer és szeret minket. „Isten nem csúfoltatik meg”9, ahogy megtéveszteni sem lehet. Tökéletes irgalommal és igazságossággal Ő a karjába biztonságba vonja az alázatosakat és töredelmeseket.
A Kirtland templomban Joseph Smith próféta látomásban látta a bátyját, Alvint a celesztiális királyságban. Ez Joseph prófétát ámulattal töltötte el, hiszen Alvin meghalt, mielőtt részesült volna a keresztelés szabadító szertartásában.10 Az Úr vigaszként elmagyarázta, miért: az Úr „minden embert cselekedetei szerint ítél… majd meg, szívük vágya szerint”11. A lelkünk tanúskodik a munkálkodásunkról és a vágyainkról.
Hálával telve tudjuk, hogy az élők és „a halottak, akik bűnbánatot tartanak, meg lesznek váltva, Isten házának szertartásai iránti engedelmesség”12 és Krisztus engesztelése által. A lélekvilágban még a bűnt vagy vétket elkövetőknek is lehetőségük van a bűnbánatra.13
Ezzel szemben azokat, akik szándékosan a gonoszságot választják, tudatosan halogatják a bűnbánatot, vagy előre megfontoltan és tervezetten megszegik a parancsolatokat, könnyű bűnbánatot tervezve, Isten megítéli, és „minden bűnü[kre] világosan fog[nak] emlékezni”14. Nem követhetünk el bűnt tudatosan szombaton, automatikus megbocsátást várva az úrvacsoravétel által vasárnap. Azok a misszionáriusok, akik szerint a Lélek követése azt jelenti, hogy nem szükséges engedelmeskedni a missziós normáknak vagy a parancsolatoknak, kérem, emlékezzenek arra, hogy a missziós normák és a parancsolatok betartása meghívja a Lelket. Egyikünknek sem lenne szabad halogatnia a bűnbánatot. A bűnbánat áldásai akkor kezdődnek, amikor elkezdünk bűnbánatot tartani.
Negyedszer: az Úr isteni lehetőséget ad nekünk arra, hogy hasonlóbbá váljunk Őhozzá, amikor szabadító templomi szertartásokat ajánlunk fel másoknak, akiknek szükségük van rájuk, de ők nem tudják elvégezni azokat önmagukért. Teljesebbé és tökéletesebbé válunk,15 amint szabadítókká válunk Sion hegyén.16 Amikor másokat szolgálunk, az Ígéret Szent Lelke megerősítheti a szertartásokat, és megszentelheti mind azt, aki felajánlja, mind pedig azt, aki részesül benne. A felajánló és a kedvezményezett egyaránt olyan szövetségeket köthetnek és mélyíthetnek el, amelyek átformálják őket, idővel részesülve az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak megígért áldásokban.
Végül pedig ötödször: ahogy az aranyszabály17 kimondja, a bűnbánat és a megbocsátás megszentelő szimmetriája mindenkit arra hív, hogy ajánljuk fel másoknak azt, amire mi vágyunk vagy szükségünk van.
Néha a készségünk a másnak való megbocsátásra lehetővé teszi az ő és a mi számunkra, hogy elhiggyük, képesek vagyunk bűnbánatot tartani és bocsánatot nyerni. Időnként a készségünk a bűnbánatra és a képességünk a megbocsátásra különböző időkben jön el. A Szabadítónk a Közbenjárónk Istennél, de abban is segít, hogy magunkhoz és egymáshoz jöjjünk, amint Őhozzá jövünk. Különösképpen akkor, amikor a sérülés és a fájdalom mély, a kapcsolataink megjavítása és a szívünk meggyógyítása egyedül nehéz, talán még lehetetlen is. Ám a menny a sajátunkat meghaladó erőt és bölcsességet adhat nekünk, hogy tudjuk, mikor ragaszkodjunk valamihez, és mikor engedjük el.
Kevésbé érezzük magunkat egyedül, amikor rádöbbenünk, hogy nem vagyunk egyedül. A Szabadító mindig megért minket.18 A Szabadítónk segítségével átadhatjuk a kevélységünket, a fájdalmainkat és a bűneinket Istennek. Bárhogy is érezzük magunkat a kezdetkor, teljesebbé válunk, amint Őbelé helyezzük a bizalmunkat, hogy tegye teljessé a kapcsolatainkat.
Az Úr, aki mindent tökéletesen lát és ért, annak bocsát meg, akinek megbocsát; mi, tökéletlen lények azonban kötelesek vagyunk mindenkinek megbocsátani. Miközben a Szabadítóhoz jövünk, kevésbé összpontosítunk magunkra. Kevesebbet ítélkezünk és többször bocsátunk meg. Az Ő érdemeiben, irgalmában és kegyelmében való bizalom19 megszabadíthat minket a viszálykodástól, a haragtól, a bántalmazástól, az elhagyatottságtól, az igazságtalanságtól, valamint a testi és mentális kihívásoktól, amelyek néha a halandó világban lévő fizikai test velejárói. Az örökké tartó boldogság nem jelenti azt, hogy minden kapcsolat boldog lesz és örökké tart majd. Azonban az ezer millenniumi év, amikor Sátán meg lesz kötözve,20 elegendő időt és meglepő módokat biztosíthat nekünk, hogy szeressünk, megértsünk és megoldást találjunk, miközben felkészülünk az örökkévalóságra.
A menny társas létét találjuk meg egymásban.21 Isten munkájának és dicsőségének a része, hogy lehetővé tegye az örök boldogságot.22 Az örök élet és a felmagasztosulás azt jelenti, hogy úgy ismerjük Istent és Jézus Krisztust, hogy ahol Ők vannak, isteni hatalom által ott leszünk mi is.23
Drága testvérek! Isten, a mi Mennyei Atyánk és az Ő szeretett Fia élnek. Békességet, örömöt és gyógyulást nyújtanak minden nemzetségnek és nyelvnek, mindegyikünknek. Az Úr prófétája mutatja az utat. Az utolsó napi kinyilatkoztatás folytatódik. Kerüljünk közelebb a Szabadítónkhoz az Úr szent házában, és vonzzon Ő minket közelebb Istenhez és egymáshoz, amint a szívünket összefonjuk a Krisztustól származó könyörülettel, igazsággal és irgalommal minden nemzedékünkben – az időben és az örökkévalóságban, örök boldogságban. Jézus Krisztusban mindez lehetséges; Őbenne mindez igaz. Erről teszek tanúbizonyságot az Ő, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.