Kiesni a szerelemből … aztán visszakúszni

NÉV A SZERKESZTŐSÉGBEN

Házasságom helyrehozatalának kulcsa abban rejlett, hogy megtanuljam úgy látni a férjemet, ahogyan az Üdvözítő látja.

A világi normák szerint igen könnyű szerelembe esni. Sajnos azonban ugyanolyan könnyű lehet ki is esni a szerelemből. Visszaesni azonban a szerelembe, miután az ember kiesett, borzasztóan nehéz. Az ember nem vissza esik a szerelembe, hanem vissza kúszik . Hosszú, nehéz út lehet, de rettentően megéri. Tapasztalatból tudom.

„Mennyei Atyám, fogalmam sincs, mit tegyek!” Ezzel a gondolattal viharzottam ki a házból a férjemmel folytatott különösen csúnya vita után. Novembert írtunk, és nagyon hideg volt. Cipő és kabát nélkül rohantam el, de annyira dühös voltam, hogy szinte észre sem vettem. Házasságunkban nem került sor fizikai bántalmazásra, de úgy tűnt, állandóan veszekedünk – legalábbis akkor, amikor a férjem otthon volt, ami nem fordult elő túlságosan sokat. Szinte minden egyes nap sokáig bent maradt a munkahelyén, idejének fennmaradó részét pedig úgy tűnt, mindig a golfpályán tölti. De nem is okolhattam érte. Otthonunk pont olyan lehangoló volt számára, mint számomra. Ott álltam hát a hidegben, csak egy vékonyka pólóban és farmerban, és Mennyei Atyámra zúdítottam szerencsétlen sorsomat. Ima közben rádöbbentem, hogy már nem szeretem a férjemet. Sőt, igazából mégcsak nem is kedvelem.

Úgy tűnt, két választásom van. Elköltözök és elválok, vagy maradok és boldogtalan leszek. Egyik lehetőség sem tűnt túl vonzónak. Ha elmegyek, házasságom zátonyra fut, és fel kell adnom az örökkévaló családdal kapcsolatos reményeimet. Szenvedést kényszerítek a gyermekeimre a saját döntésem miatt, és gyerekkorukat olyan otthonban kell majd leélniük, ahol csak egy szülő van.

Másrészről azonban ha maradok, csupán figyelmen kívül hagyom azt a tényt, hogy amúgy is kudarcot vallunk. Akkor sem lesz örök családom, mivel egészen biztos, hogy nem a celesztiális királyság felé haladunk. Akkor meg arra kényszerítem gyermekeimet, hogy egy igen boldogtalan otthonban nőjenek fel, mert anya és apa nem kimondottan kedveli egymást, és már ránézni sem tudnak egymásra anélkül, hogy meg ne sértődnének.

„Mennyei Atyám – imádkoztam –, egyik választás sem jó. Kérlek, mondd meg, mit tegyek!”

Ekkor új gondolat ötlött az elmémbe. Az a helyes döntés, amit addig figyelmen kívül hagytam. Maradhatok is, szerethetem Márkot (a nevet megváltoztattuk), és boldog lehetek. Ez már sokkal jobb választásnak tűnt. Bár fogalmam sem volt, hogyan is fogok sikerrel járni, a puszta gondolatra, hogy visszakapom a boldog családomat, úgy éreztem, azonnal haza tudok menni.

A következő pár hét során megpróbáltam visszaszeretni Márkba, de csak frusztrált lettem. Úgy tűnt, legbiztosabb erőfeszítéseim is kudarcot vallanak. Próbáltam kedvesebb lenni hozzá. De amikor ünnepi vacsorát készítettem neki, a kedvenc ételével, későn jött haza. Amikor apróságokat tettem érte, amikről úgy gondoltam, kimutatják a szeretetemet, ő észre sem vette, amitől aztán még dühösebb lettem. Minden erőfeszítésem ellenére nem következett be nála az a csodálatos átváltozás, amiben pedig annyira reménykedtem. Három hét elteltével minden addiginál közelebb éreztem magam ahhoz, hogy feladjam az egészet.

Mennyei Atyámhoz fordultam imában. Szégyellem bevallani, de nem a legalázatosabb imák egyike volt. „Nem jött be – közöltem az Úrral. – Márk egyszerűen egy rakás szerencsétlenség. Nem tudom szeretni, ha nem hajlandó segíteni akár csak egy kicsit is. Megpróbáltam, de nem vált be.

Te nem tudnál segíteni? – kérdeztem. – Nem tudnád egy kicsit kedvesebbé tenni? Nem tudnád ’helyrehozni’, légy szíves?”

Szinte abban a pillanatban érkezett az erős sugalmazás: „ Magadat kellene helyrehoznod!”

„Nem velem van a probléma” – gondoltam. Ebben biztos voltam. Elkezdtem felsorolni Márk minden szörnyű tulajdonságát, ami fölött egyszerűen nem lehetett elsiklani, és amik – bizonyos voltam benne – a probléma velejét jelentik.

De kusza gondolataim közt ismét csak azt éreztem: „Magadat kell helyrehoznod!”

„Rendben – imádkoztam most már egy kicsit alázatosabban –, megteszem, de nem tudom, hogyan. Kérlek, mutass utat! Kérlek, mondd meg, mit tegyek!”

Mindennap imádkoztam, és az Úr útmutatásáért könyörögtem. Sok hosszú imát térdeltem végig, melyekben elmondtam Istennek, milyen fontos ez az egész, és próbáltam meggyőzni arról, hogy segítsen, de úgy tűnt, mihaszna próbálkozás volt.

A megvilágosodás végül egy vasárnapi iskolai tanító által érkezett. Az órán a Moróni 7:47–48-at olvastuk: „A jószívűség az igaz krisztusi szeretet. (…) „Könyörögjetek hát, szeretett testvéreim, szívetek teljes erejével az Atyához, hogy ti is telve legyetek ezzel a szeretettel, amit ő Fia, Jézus Krisztus minden igaz követőjének megad.”

Aztán beszélgettünk arról, mi is a jószívűség. Az a szeretet, amivel Jézus Krisztus mindannyiunk iránt viseltetik. Megtanultam akkor, hogy az Üdvözítő tudja, mi a jó minden egyes emberben. Képes találni valami szeretetre méltót mindenkiben.

A tanár visszairányított minket a szentírásokhoz. „Az áll a 48-as versben, hogy a jószívűség egy ajándék, amit az Atya megadhat nekünk. A jószívűség nem olyasvalami, amit mi magunk ki tudunk alakítani. Meg kell kapnunk azt. Tegyük fel, hogy van egy szomszédotok, aki mindig felidegesít, vagy valaki más, akit nem szerettek. Mi a probléma? Az, hogy nincs meg bennetek iránta a jószívűség, vagyis Krisztus igaz szeretete. És hogyan kaphatjátok meg? Könyörögnötök kell ’szívetek teljes erejével az Atyához’, és kérnetek kell, hogy adjon nektek jószívűséget az adott személy iránt. Kérnetek kell, hogy az Üdvözítő szemével tudjátok látni az adott személyt, hogy jónak és szeretetre méltónak láthassátok.”

Ez volt a válaszom! Ha képes lennék Márkot az Üdvözítő szemszögéből látni, akkor nem tudnám nem szeretni. Olyan könnyűnek tűnt az egész, sokkal könnyebbnek, mint bármi más, amivel addig próbálkoztam. Kérni fogok jószívűséget, amit Isten majd meg is ad, és azzal megoldódik majd a problémám. Tudnom kellett volna azonban, hogy Mennyei Atyám egy kicsit több munkát fog elvárni tőlem.

Ahogy aznap este imában térdeltem, férjem iránti jószívűséget kértem. Azt kértem, hogy hadd érezzem egy kis részét annak a szeretetnek, amit Jézus Krisztus érez Márk iránt, és hadd lássam benne mindazt a jót, amit ő lát. Aztán egy erőteljes gondolatom támadt, ami azt mondta, hogy már tudnom kellene néhány jó dolgot Márkkal kapcsolatban, amiket végig kellene gondolnom. Hosszú-hosszú ideig gondolkodtam. Már jó ideje nem koncentráltam a jó dolgokra. Végül annyit mondtam: „Ma egész jól nézett ki.” Aztán eszembe jutott még egy dolog: „Kiviszi a szemetet, amikor megkérem.” Aztán még egy gondolat: „Keményen dolgozik.” És még egy: „Ügyesen bánik a gyerekekkel.” És még egy? Nem, több nem jutott eszembe.

Másnap este lefekvés előtt megint jószívűségért imádkoztam, és ismét azt a sugalmazást kaptam, hogy mondjak jó dolgokat Márkról. Kemény dió volt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a pozitív dolgokra összpontosítsak. Általában a hibáit katalogizáltam, hogy ki tudjam javíttatni vele.

Hamarosan ráébredtem, hogy egy darabig minden este jó dolgokat kell majd mondanom Márkról, és rájöttem, hogy sokkal könnyebben fog menni, ha napközben jobban odafigyelek. Másnap alaposan odafigyeltem, és 10 jó dolgot szedtem össze – új rekord! Ez lett a célom: 10 jó dolgot mondok lefekvés előtt. A jó napokon könnyen is ment, de a rosszabb napokon a három utolsó már mindig ilyesmi volt: „Ma jól nézett ki a haja” vagy „Tetszett a farmer, amit ma viselt.” De azért minden este megtettem.

Egy idő után szokásommá vált, hogy minden alkalommal, amikor negatív gondolatom támadt, felsoroltam 10 pozitívumot. Ezzel a mérleggel nem túl gyakran engedtem meg magamnak, hogy férjem hibáival foglalkozzak.

Lassacskán valami csodálatos történt. Először is kezdtem felismerni, hogy Márk mégsem az a rakás szerencsétlenség, akinek gondoltam. Sok csodálatos jellemvonása van, ami felett elsiklottam, vagy amit elfelejtettem. Másodszor pedig az állandó nyaggatásom megszűntével Márk sok olyan rossz tulajdonságán kezdett dolgozni, ami miatt korábban állandóan szekáltam. Amint megszűnt az az érzésem, hogy nekem kell felelősséget vállalnom az ő tetteiért, ő maga kezdte felvállalni a felelősséget. Észrevettem, hogy élvezem a Márkkal töltött időt, amiből egyre több jutott, mivel már nem dolgozott olyan sokat.

Már igen messzire jutottunk, de még mindig volt egy probléma: nem éreztem szerelmet Márk iránt. Egyszerűen elpárolgott. Vágytam arra, hogy érezzem, hogy összetartozunk. Addigra már öt hónapja minden egyes nap imádkoztam, azt kérve, hogy érezhessem azt a szeretetet, amit Krisztus érez iránta. Most még alázatosabban könyörögtem, hogy adjon nekem szeretetet Márk iránt. „Boldog vagyok azzal, ahogy haladunk – mondtam Istennek. – Családunk sokkal erősebb, mint bármikor. Ha ez a legtöbb, ami megadatik nekem, már akkor is boldog leszek. De ha csak egy kicsit is tudnám szeretni Márkot, az lenne a legdrágább áldás, amit kaphatnék.”

Igen élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor megadatott ez az áldás. Egy este a szüleimnél voltunk, és társasjátékoztunk. Az asztal fölött Márkra néztem, és hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, a legerőteljesebb, legélénkebb, legintenzívebb szeretet vett erőt rajtam, mintha csak valamiféle természeti erő lett volna. Szemembe könnyek szöktek, és elámultam érzéseim erején. Ott, az asztal túloldalán ült örökkévaló társam, akit jobban szerettem, mint azt szavakkal ki tudnám fejezni. Végtelen értéke annyira ragyogó volt, hogy el sem hittem, hogy valaha is képes voltam elsiklani mellette! Némiképp azt éreztem, amit az Üdvözítő érzett az én Márkom iránt, és gyönyörű volt!

Sok év telt el azóta a különleges este óta, de az emléke még mindig könnyeket csal a szemembe. Ijesztő belegondolni, hogy majdnem feladtam, majdnem kihagytam ezt az élményt.

Most nagyon jó a házasságom – nem tökéletes, de nagyon-nagyon jó. Nem engedem, hogy szeretetem ismét elillanjon. Minden egyes nap tudatosan törekszem arra, hogy tápláljam a Márk iránt érzett szeretetemet. És a legmélyebb hálát érzem türelmes és szerető Mennyei Atyám iránt, amiért segített „megjavítanom magamat”!