ELSŐ ELNÖKSÉGI ÜZENET

Járjatok egyenes úton!

ÍRTA: GORDON B. HINCKLEY ELNÖK

A napok, melyekről elődeink szóltak, itt állnak előttünk, akik most, a 21. század elején élünk. Ezek a beteljesedett jövendölések napjai; és veletek együtt én is hálás vagyok, hogy része lehetek ennek az életteli, csodálatos munkának, mely a világ oly sok részén élő oly sok emberre van jóravaló hatással!

Ez a növekedés nem az emberek diadala – ez Isten erejének a megnyilvánulása! Remélem, soha nem válunk gőgössé vagy hivalkodóvá ennek kapcsán. Imádkozom azért, hogy mindig alázatosak és hálásak legyünk.

Az első látomás gyümölcsei

Ez a munka egy igen figyelemre méltó megnyilatkozással kezdődött, amikor az Atya és a Fiú megjelent az ifjú Joseph Smith-nek, az 1820. esztendő egyik tavaszi reggelén. Mindaz a jó, amit ma az egyházban tapasztalunk, annak a figyelemre méltó látogatásnak a gyümölcse, melynek bizonysága milliók szívét érintette meg sok-sok földön. Hozzájuk kapcsolom saját tanúságomat, melyet a Szentlélektől kaptam, hogy a prófétának erről a csodálatos eseményről való beszámolója igaz, hogy Isten, az Örökkévaló Atya és a feltámadt Úr Jézus Krisztus szóltak hozzá akkor, méghozzá olyan valóságos, személyes és meghitt módon, ahogyan azt ő jellemezte. Hangomat felemelem bizonyságommal, miszerint Joseph próféta volt, és az általa, az ő eszközként való szolgálatával létrehozott mű Isten műve.

Nagyon megszerettem Joseph Smith egyik társának az összefoglalóját a próféta munkájáról, mely egyben kijelenti azt a kötelességünket is, hogy előre kell mozdítanunk azt. E költői szépségű szavakat elder Parley P. Pratt, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja írta 1845-ben, nem egészen egy évvel Joseph halála után:

„Ő megszervezte Isten királyságát. – Mi ki fogjuk terjeszteni határait.

Ő visszaállította az evangélium teljességét. – Mi hirdetni fogjuk azt minden földön. (…)

Ő felhozta a dicsőség napjának hajnalát. – Mi egészen a déli ragyogásig emeljük.

Ő csak ’egy kis’ ember volt, de ezerré vált. – Mi is kicsik vagyunk, de erős nemzetté leszünk.

Egy szóval: ő kifejtette a követ …, mi pedig nagy heggyé tesszük, ami betölti az egész földet.”¹

Látjuk ennek az álomnak a beteljesülését. Remélem, igazak és hűek leszünk a nekünk adott szent megbízáshoz, hogy építsük ezt a királyságot. Erőfeszítésünk nem lesz mentes a bánattól és a kudarcoktól. Ellenállásra számíthatunk, erősre és kifinomultra.

Legjobb védelmünk

A munka terjedésével számíthatunk arra, hogy az ellenség ellene irányuló erőfeszítései is egyre erősödni fognak. Legjobb védelmünket az azokhoz a tanításokhoz való csendes hűség jelenti, melyeket azoktól kaptunk, akiket Isten prófétáiként támogattunk.

Joseph Smith próféta útmutatást adott nekünk azzal a helyzettel kapcsolatban, melyben ma találjuk magunkat. Ezt mondta: „Menjetek teljes szelídséggel és józansággal, és hirdessétek Jézus Krisztust, a keresztre feszítettet; ne bocsátkozzatok vitába másokkal hitük vagy vallási rendszerük miatt, hanem járjatok egyenes úton! Ezt parancsolat gyanánt adtam; és mindazok, akik nem tartják be, üldöztetést vonnak saját magukra, míg azok, akik viszont betartják, mindig telve lesznek a Szentlélekkel; ezt pedig jövendölésként jelentem ki.”²

Szeretném kiemelni e kijelentés néhány szavát mintegy mottóként számunkra, akik Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai vagyunk.

Imádkozom azért, hogy az Úr sugalmazzon minket, hogy megérthessük a próféta e tanácsában rejlő bölcsességet: Ne vitázzunk másokkal, hanem járjunk egyenes úton!

Az egyenes úton járni

A változó értékek, a változó normák, a csalfa reményeket keltő programok világában élünk, melyek reggel virágba borulnak, ám estére elhervadnak. Látjuk ezt a kormányzásban, látjuk a közerkölcsben és a magánemberek erkölcsében, látjuk az emberek otthonaiban, látjuk az egyházakban, sőt még saját tagjaink némelyikében is látjuk, akiket félrevezetnek az emberek bölcselkedései.

Úgy tűnik, az emberek mindenütt sötétben tapogatóznak, félretaszítván a hagyományokat, melyek egykor társadalmunk erejét jelentették, de nem tudnak rálelni a csillagra, mely utat mutatna nekik.

Felidézem, milyen erkölcsi erőről tett tanúságot egy japán kormányhivatalnok, aki a Japánban megrendezett Expo ’70 nevű világvásáron az egyház pavilonjának felszentelésén beszélt. Melegen üdvözölte az egyház részvételét a kiállításon, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a vallás egyre kisebb szerepet játszik nemzete népének életében, mellyel együtt jár a normák és eszmék hanyatlása is.

Úgy tűnik, ez így van mindenütt. Nemrégiben elolvastam egy gondolatébresztő cikket, melyet Barbara W. Tuchman, egy Pulitzer díjas történész írt. Ez áll benne: „A vezetőkről szólva elmondhatjuk, hogy meglehetősen bővelkedünk bennük – sok száz ’hamelni patkányfogónk’ akad –, akik mind készek és áhítoznak a nép vezetésére. Ide-oda szaladgálnak, aláírásokat gyűjtenek, és a lehető legszéleskörűbb elfogadottságra törekszenek. Amit azonban nem tesznek, mégpedig eléggé szembeszökően, az, hogy megálljanak, és azt mondják: ’ Ez az, amiben én hiszek. Ezt meg fogom tenni, azt pedig nem fogom megtenni. Ez a viselkedéskódex a számomra, amaz pedig kívül áll azon. Ez a dolog kiváló, az azonban szemét.’ Az erkölcsi vezetés leköszön, olyan értelemben, hogy általános kelletlenség tapasztalható az értékek kijelentésére.”

Így folytatta: „Minden baj közül, melyet szerencsétlen társadalmunk örökölt, véleményem szerint a legfőbb, melyből oly sok kényelmetlenségünk és zavarunk fakad, nem más, mint a normák hiánya. Túlságosan bizonytalanok vagyunk önmagunkban ahhoz, hogy kijelentsük ezeket, hogy ragaszkodjunk hozzájuk, ha szükséges, a hatalmi pozíciót betöltő személyek esetében, hogy érvényben tartsák őket. Úgy tűnik, széles körben elharapózott és egyre mélyebbre ható vonakodás hatása alatt vagyunk, melynek köszönhetően nem állunk ki semmilyen érték mellett, legyen szó erkölcsiről, viselkedésbeliről vagy esztétikairól.”³

Míg a normák általában meginoghatnak, nekünk, az egyház tagjainak, semmilyen mentségünk nincsen arra, ha mi is hasonlóképp ingadozunk. Megvannak a normáink: ezek biztosak, kipróbáltak és hatékonyak. Amilyen mértékben figyelembe vesszük őket, olyan mértékben fogunk előre haladni. Amilyen mértékben elhanyagoljuk őket, olyan mértékben hátráltatjuk előrehaladásunkat, és szégyent hozunk az Úr munkájára. Ezek a normák mind Tőle adattak. Néhányuk talán egy kicsit divatjamúltnak tűnhet társadalmunkban, ez azonban semmit sem vesz el az érvényességükből, és nem csökkenti vonatkozásuk erejét. Az emberek szövevényes észjárása, nem számít, milyen okosnak, milyen megnyerőnek hangzik is, nem rövidíti meg Isten kinyilatkoztatott bölcsességét.

Egyszer hallottam, amikor Hans Kindt, a Wisconsin Milwaukee Északi Cövek bölcs cövekpátriárkája ezt mondta: „Isten nem egy celesztiális politikus, aki szavazatunk elnyerésére törekszik. Ellenkezőleg: Istent meg kell találni, és engedelmeskedni kell neki.”

Az hoz igaz megelégedést, hogy az engedelmesség boldogsággal jár. Békességet ad, növekedést nyújt – mindezeket az egyén számára –, az ő jó példája pedig tiszteletet eredményez az iránt az intézmény iránt, melynek ő is részét képezi.

Nincs szükség a vitára

Az Istentől kapott e normák iránti ragaszkodásunknak soha nem kell bántónak lennie a körülöttünk lévők számára. Nem kell vitáznunk velük. Ha azonban az egyenes úton fogunk haladni, maga a példánk lesz a leghatékonyabb érv, amit valaha is felsorakoztathatunk annak az ügynek az erényeiért, melyben munkálkodunk.

Az Úr oly sok dologgal kapcsolatban adott tanácsot és parancsolatot, hogy az egyház egyetlen tagjának sem kell soha meginognia. Megadta az irányelveket a személyes erény, a jó szomszédság, a törvény iránti engedelmesség, a kormány iránti hűség, a sabbat nap betartása, a józanság és az alkoholtól és dohánytermékektől való tartózkodás, a tized és felajánlások fizetése, a szegényekről való gondoskodás, a család és az otthon ápolása, az evangélium megosztása kapcsán – hogy csak néhány dolgot említsek.

Egyikükkel kapcsolatban sincs semmi vitatható vagy vitára bocsátható. Ha egyenes úton járunk a vallásunknak a saját életünkbe való átültetésében, sokkal hatékonyabban fogjuk előremozdítani Isten ügyét, mint bármi más módon.

Lehetnek olyanok, akik arra törekszenek, hogy elcsábítsanak minket. Lehetnek olyanok, akik megpróbálnak eltéríteni minket. Becsmérelhetnek minket. Lekicsinyelhetnek. Szidalmazhatnak minket. Kifigurázhatnak a világ előtt.

Vannak olyanok, mind az egyházban, mind azon kívül, akik arra akarnak kényszeríteni minket, hogy néhány dologban változtassuk meg az álláspontunkat, mintha meglenne az előjogunk annak a felhatalmazásnak a bitorlására, mely egyedül Istené.

Nem él bennünk vágy arra, hogy vitázzunk másokkal. A békesség evangéliumát tanítjuk. Nem hagyhatjuk azonban cserben az Úr igéjét, mely olyan férfiakon keresztül adatott meg nekünk, akiket prófétákként támogattunk. Ki kell állnunk és elmondanunk, hogy ismét Barbara Tuchman fentebb idézett szavait kölcsönözzem: „ Ez az, amiben én hiszek. Ezt meg fogom tenni, azt pedig nem fogom megtenni. Ez a viselkedéskódex a számomra, amaz pedig kívül áll azon.”

Adódhatnak csüggedést és aggodalmat jelentő időszakok. Bizonyos, hogy mindannyiunk életében lesznek napok, amikor döntenünk kell. Ez mindig is így volt.

Pionír példák

Ebben az egyházban minden férfi és nő tud valamicskét arról, milyen árat kellett elődeinknek fizetniük a hitükért. Mindig emlékeztetve vagyok erre, amikor elolvasom Mary Goble Pay, feleségem nagymamájának elbeszélését. Szeretnék megosztani néhány gondolatot annak a 13 éves lánynak a történetéből. Mesél gyermekkoráról Brightonban, abban a kedves kisvárosban Anglia déli partvonalán, ahol Sussex lágy, zöld dombjai hullámoznak egészen a tengerig.

Ott került sor családja keresztelőjére. Megtérésük természetesen történt, mivel a Szentlélek megsúgta szívüknek, hogy amit hallanak, igaz. Voltak azonban kritikus rokonok és szomszédok, sőt, még szervezett bandák is, akik kigúnyolták őket, és másokat is ellenük tüzeltek. Bátorságra, arra az erkölcsi bátorságként nevezett ritka erényre volt szükség, hogy kiálljanak, oda számláltassanak, megkeresztelkedjenek és mormonként legyenek ismertek.

A család elutazott Liverpoolba, ahol mintegy 900 másik emberrel együtt felszálltak a Horizon nevű vitorlásra.

Amikor a szél belekapaszkodott a vitorlákba, dalra fakadtak: „Ég veled, szülőhazám, ég veled!” A tengeren töltött hat hét után – ennyi idő alatt tették meg azt a távolságot, ami ma repülővel hat órába telik – Bostonban szálltak partra, majd onnan gőzössel tették meg az utat Iowa Citybe, hogy felkészüljenek a puszta átszelésére.

Ott vettek két igára való ökröt, egy igára való tehenet, egy kocsit és egy sátrat. Kijelölték nekik, hogy az egyik kézikocsis társasággal utazzanak, és segítsék őket.

Itt, Iowa Cityben következett be első tragédiájuk is. Legfiatalabb gyermekük, aki kevesebb, mint két éves volt, az elszenvedett megterheléstől meghalt, és olyan sírba temették, amelyet soha többé nem látogatott meg a család egy tagja sem.

Most pedig hadd idézzem nektek magának ennek a 13 éves lánynak a szavait, megosztva néhány sort a történetéből:

„Naponta átlag 15-25 mérföldet [25–40 kilométert] tettünk meg, … míg elértük a Platte-folyót. (…) Aznap beértük a kézikocsis társaságokat. Néztük, amint átkelnek a folyón. Nagy jégdarabok úsztak lefelé a folyón. Iszonyatosan hideg volt. (…) Visszamentünk a táborba, elmondtuk imáinkat, és … azt énekeltük: ’Fel, szentek, fel, most jó munkára fel!’ Eltűnődtem, miért sírdogál anya [aznap este]. (…) A következő reggel megszületett a kishúgom. Szeptember huszonharmadika volt. Edith-nek neveztük el. Hat hetet élt, és meghalt. (…) A Sweetwater-folyó utolsó átkelésénél lett eltemetve.

[Aztán sűrű hóviharba kerültünk. Én el is vesztem a havazásban.] Lábam teljesen összefagyott. [A férfiak] hóval dörzsölgették testemet. Lábamat egy vödör vízbe lógatták. Szörnyű volt a fájdalom. (…)

Iszonyatosan hideg volt, amikor elértük a Devil’s Gate-et (Ördögkaput). Sok holminkat otthagytuk. (…) Fivérem, James, … a megszokott egészségben ment aludni [aznap este]. Reggelre halott volt. (…)

Lábaim lefagytak; fivéremnek, Edwinnek, és nővéremnek, Caroline-nak is lefagyott a lába. Nem volt semmi más, mint hó [hó mindenütt, és a süvítő wyomingi szél]. Nem tudtuk felverni a sátrainkat. (…) Nem tudtuk, mi lesz velünk. [Aztán] egyik este egy férfi érkezett a táborba, és azt mondta, hogy … Brigham Young embereket és fogatokat küldött a segítségünkre. (…) Énekelni kezdtünk; néhányan táncoltak, mások sírtak. (…)

Édesanyám soha nem épült fel. (…) A Little és a Big Mountain (Kis- és Nagy-hegy) között halt meg. (…) 43 éves volt. (…)

1856. december 11-én este kilenc órakor érkeztünk meg Salt Lake Citybe. A négy élőből hárman összefagytak. Édesanyám holtan feküdt a szekéren. (…)

Másnap korán reggel … eljött … Brigham Young. (…) Amikor látta állapotunkat, lefagyott lábainkat és halott édesanyánkat, könnyek csordultak végig az arcán. (…)

Az orvos levágta a lábujjaimat, … [míg] a nőtestvérek felöltöztették édesanyámat a temetésére. (…) Amikor lábamat helyrehozták, [elvittek] … minket, hogy még utoljára lássuk édesanyánkat. Ó, hogy is tudtuk elviselni! Aznap délután eltemették…

[Gyakran eszembe jutottak édesanyám szavai, amelyeket azelőtt mondott, hogy elhagytuk Angliát.] ’Polly, el akarok menni Sionba, míg a gyermekeim kicsinyek, hogy Jézus Krisztus evangéliumában nevelkedhessenek, mert tudom, hogy ez az igaz egyház.’”⁴

Ezzel a kérdéssel zárom: Jogos-e meglepődnünk, ha arra hívatunk el, hogy elviseljünk egy kis kritikát, vagy hogy valamilyen kicsi áldozatot hozzunk hitünkért, amikor elődeink olyan hatalmas árat fizettek az ő hitükért?

Viszálykodás nélkül, vitatkozás nélkül, megbántás és megbántódás nélkül járjunk az egyenes úton, előre haladván Isten királyságának építése során! Ha gondok támadnak, higgadtan tekintsünk szembe velük! Jóval győzzük le a gonoszt! Ez Isten munkája. Tovább fog erősödni a földön, jóravaló hatásával megérintve megszámlálhatatlan ezrek életét, akiknek a szíve válaszolni fog az igazság üzenetére. Nincs olyan erő a menny alatt, mely megállíthatná.

Ez az én hitem, és ez az én bizonyságom.

ÖTLETEK HÁZITANÍTÓK SZÁMÁRA

Miután imádságos szívvel tanulmányozod ezt az üzenetet, egy olyan módszer felhasználásával oszd meg másokkal, mely a családtagokat részvételre ösztönzi! Itt áll néhány példa.

Segíts a családtagoknak kívülről megtanulni Joseph Smith próféta jövendölésének első mondatát (lásd a „Legjobb védelmünk” alcím alatti második bekezdést)! Megdicsérheted őket vagy adhatsz valamiféle kis jutalmat, amikor el tudják mondani fejből. Soroljátok fel és beszéljétek meg, milyen gondolatokat említett Hinckley elnök azzal kapcsolatban, hogy mit jelent egyenes úton járni!
Mit mond Hinckley elnök az erkölcsi erőről, amikor Barbara W. Tuchman szavait idézi (lásd „Az egyenes úton járni” alcím alatti negyedik bekezdést)? Kérd meg a családtagokat, játsszanak el egy olyan helyzetet, mely erkölcsi erőt kívánhat! A kisebb gyerekeknek talán el kell magyaráznod, hogy ez azt jelenti, hogy nem félünk megtenni azt, amiről tudjuk, hogy helyes. Beszéljétek meg, hogyan lehetnek a családtagok szelídek úgy, hogy közben tanúságot tesznek erkölcsi bátorságukról is!
Szerintetek miként vált valóra a Joseph próféta jövendölésében az igazlelkűekre vonatkozó ígéret Mary Goble Pay életében? Beszéljétek meg Hinckley elnök zárókérdését! Hogyan élhetünk hithűbben Joseph próféta tanácsa szerint?