Míg újra találkozunk
Töviskoszorú – a győzelem koszorúja
Számomra a töviskoszorú annak a jelképévé vált, hogy a Szabadító ismeri minden rejtett fájdalmunkat, és képes meggyógyítani azokat.
Augusztus a Szentföldön. Körülöttünk mindenhol Kapernaum romjai csillannak meg a délutáni hőségben. Lenyűgöző volt a hely, de az idegenvezető monoton hangja és egy kabóca ciripelése egy idő után elterelték a figyelmemet.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy az idegenvezető a fára mutatott, melynek az árnyékában álltunk, és mellékesen megjegyezte, hogy ezt „töviskoszorú fának” is nevezik. Felnéztem a lombos ágakra. De hol vannak a tüskék? Kinyújtottam a kezem, és óvatosan magam felé húztam egy kisebb ágat.
És akkor ott, a finom levelek között megpillantottam a tüskéket. Vékony, zöld és kegyetlenül szúrós, hüvelykujj hosszúságú tüskék voltak. Néhány méternél messzebbről nem is lehetett látni őket. Ám ha valakihez hozzáért egy ilyen lombos gally, egész biztosan megérzi a fájdalmat.
Eszembe jutott az a rengeteg festmény, melyet a Szabadítóról láttam, ahogy a gúnyolódó törvényszék előtt lila köntösbe öltöztetve, összesodort, száraz töviskoszorút visel. Az a gondolatom támadt, hogy az a szolga vagy katona, aki a koronát készítette, biztos inkább olyan hajlékony, zöld ágakkal dolgozhatott, mint a fölénk hajló fa ágai, nem pedig törékeny, száraz gallyakkal. Hogy még pontosabb legyek, a korona nem csak fájdalom okozására szolgált, hanem a gúnyolás célját is szolgálta.
Az ókorban a zöld, leveles koszorú vagy füzér, melyet általában illatos babérlevelekből készítettek, gyakran a versenyek vagy csaták győzteseinek jártak. Babérkoszorú díszítette a királyok vagy uralkodók képmását is. Az a kegyetlen korona, melyet a Szabadító homlokába nyomtak, leveles és zöld volt, ezzel is cinikusan utalva arra az ősi tiszteletre. Ez csak feltételezés, nem tan. De számomra, amikor így képzelem el, az engesztelés egyik szempontja még világosabb lesz: a Szabadító tud a fájdalmainkról, és Ő képes meggyógyítani bennünket.
A ráadott palást a királyság megcsúfoló szimbóluma volt. Elfedte az előbbi ostorcsapás okozta sebeket és vágásokat. Ugyanígy, egy leveles töviskoszorú győzelmi füzérnek tűnhet, de elfedi az okozott fájdalmat.
Oly sokan cipeljük nem látható fájdalmainkat. A himnusz arra tanít bennünket, hogy a „csendes szívben bánat rejlik, mit talán nem láthatok” (“Lord, I Would Follow Thee,” Hymns, no. 220). A Szabadító viszont látja. Ő nagyon is ismeri a titkos gyötrelmet. Egész szolgálata során tudta, hogy sor kerül majd az engesztelésre és a feltámadásra. Azok viszont, akiket tanított, megáldott és meggyógyított, nem tudták. Még a saját tanítványai sem voltak tudatában.
A Szabadító képes túltekinteni „palástunkon” és „koronánkon”, melyek álarcként takarják fájdalmunkat mások elől. Mivel Ő „mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést” elszenvedett, telve van irgalommal, és tudja, hogyan segítsen nekünk, amikor terheinket a lába elé helyezzük (lásd Alma 7:11–12). Az Ő balzsama képes begyógyítani még a mély és rejtett sebeket is. A korona pedig, melyet felénk nyújt, valóban a győzelem koronája.
Krisztus töviskoszorúban. Készítette: Carl Heinrich Bloch. A Frederiksborgi Nemzeti Történeti Múzeum engedélyével, Hillerød, Dánia. Másolatok készítése tilos!