Hogy mindig emlékezzünk Őrá
A Brigham Young Egyetem–Idahón 2009. január 27-én elhangzott beszédből. A beszéd angol nyelven történő meghallgatásához látogasson el a következő oldalra: web.byui.edu/devotionalsandspeeches/default.aspx.
Amikor mindig emlékezünk a Szabadítóra, akkor „jókedvvel [meg tudjuk tenni] mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik”, és biztosak lehetünk abban, hogy az Ő hatalma és irántunk érzett szeretete átsegít bennünket a nehéz időszakokon.
Az úrvacsorai imák megerősítik, hogy az Úr Jézus Krisztus által bevezetett úrvacsora egyik központi célja, hogy „őrá mindenkor emlékez[zünk]” (T&Sz 20:77, 79). A Szabadítóra való emlékezés nyilvánvalóan magába foglalja az Ő engesztelésére való emlékezést is, amelyet a kenyér és a víz képvisel jelképesen, melyek szenvedésének és halálának szimbólumai. Soha nem szabad elfelejtenünk, amit értünk tett, mert engesztelése és feltámadása nélkül az életnek nem lenne értelme. Az Ő engesztelése és feltámadása által azonban életünkben örökkévaló, isteni lehetőségek rejlenek.
Három szemszögből szeretném kifejteni, mit jelent „őrá mindenkor emlékezni”: először is, törekedni arra, hogy tudjuk és kövessük az Ő akaratát; másodszor, felismerni és elfogadni azon kötelezettségünket, hogy elszámoljunk Krisztusnak minden gondolatunkkal, szavunkkal és cselekedetünkkel; és harmadszor: hittel és félelem nélkül élni, tudván, hogy mindig a Szabadítóhoz fordulhatunk segítségért.
1. Törekedjünk arra, hogy ismerjük és kövessük Krisztus akaratát, ahogyan Ő is törekedett Atyja akaratát megtenni!
Az úrvacsorai kenyér áldás arra kötelez bennünket, hogy készek legyünk magunkra venni a Fiú nevét, és „őrá mindenkor emlékezni és parancsolatait betartani, melyeket [nekünk] adott” (T&Sz 20:77). Ezt a szövetséget így is lehetne olvasni: „rá mindenkor emlékezni, hogy parancsolatait betart[suk]”. Ő pontosan így emlékezett mindig az Atyára. A saját szavaival: „Én semmit sem cselekedhetek magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét” (János 5:30).
Jézus tökéletes egységet valósított meg az Atyával azáltal, hogy alávetette önmagát, testileg és lelkileg is, az Atya akaratának. Jézus ezt mondta Atyjára utalva: „Én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek” (János 8:29). Mivel az volt az Atya akarata, ezért Jézus alávetette magát még a halálnak is: „És a fiú akarata eggyé lesz az Atya akaratával” (Móziás 15:7). Az Atyára való összpontosítása az elsődleges oka annak, hogy Jézus szolgálata ilyen világos és erőtelejes volt.
Pontosan így mi is életünk középpontjává tehetjük Krisztust, és eggyé válhatunk Vele, ahogyan Ő és az Atya egyek (lásd János 17:20–23). Kezdhetjük azzal, hogy mindent kiürítünk az életünkből, majd fontossági sorrend szerint egyenként visszahelyezzük azokat úgy, hogy a Szabadító kerüljön a középpontba. Először azokat a dolgokat tegyük a helyükre, melyek lehetővé teszik, hogy mindig emlékezzünk Őrá: a gyakori imádkozást és szentírás-tanulmányozást; az apostoli tanítások alapos tanulmányozását; a felkészülést arra, hogy hetente érdemesen vegyünk az úrvacsorából; a vasárnapi hódolatot; valamint azon dolgok feljegyzését és emlékezetben tartását, melyeket a Lélek és a tapasztalat tanítanak nekünk a tanítványságról.
Itt olyan dolgok is eszetekbe juthatnak, amelyek az életetek e szakaszában kifejezetten rátok vonatkoznak. Amint elegendő időt szánunk e dolgokra és mindent megteszünk azért, hogy Krisztusra összpontosíthassuk életünket, elkezdhetünk felvállalni más kötelezettségeket és értékes dolgokat, mint például a tanulást és a családi felelősségeket. Így a létszükséges dolgokat nem fogják kiszorítani életünkből a csupán jó dolgok, az értéktelenebb dolgok pedig hátrébb kerülnek a ranglistán, vagy teljesen kiszorulnak az életünkből.
Elismerem, hogy nem egyszerű dolog akaratunkat úgy összehangolni Jézus Krisztuséval, ahogyan Ő tette az Atyáéval. Brigham Young elnök (1801–1877) megértően beszélt ezen kihívásunkról, amikor azt mondta:
„Mindazok után, amit [Jézus] mondott és tett, miután oly sokáig vezette ezt a népet, nem érzitek, hogy elveszítettétek Istenben való bizalmatokat? Érzitek magatokban? Megkérdezhetitek: »Brigham testvér! Érzed ezt magadban?« Igen. Tudom, hogy valamilyen szinten elvesztettem bizalmamat Őbenne, akiben bízhatnék. Miért? Mert a bukás következményeképp nem rendelkezem a hatalommal. […]
…Néha valami [feltámad] a bensőmben, ami bizonyos mértékben elválasztja akaratomat Mennyei Atyám akaratától – valami, ami miatt akaratom és Mennyei Atyám akarata nem teljesen egy. […]
Amennyire lehetséges, amennyire bukott természetünkből telik, amennyiben hitet és tudást szerezhetünk önmagunk megismeréséhez, éreznünk és tudnunk kell, hogy annak az Istennek az akarata, akit szolgálunk, a mi akaratunk is, és semmi más akaratunk nincs, sem most, sem pedig az örökkévalóságban.”1
Talán nem könnyű, mégis állhatatosan törekedhetünk előre az Úrba vetett hittel. Tanúsíthatom, hogy idővel egyre nagyobb lesz azon vágyunk és képességünk, hogy mindig emlékezzünk a Szabadítóra és kövessük Őt. Türelemmel igyekezzünk e cél felé, és mindig imádkozzunk, hogy tisztán láthassunk, és megkapjuk a szükséges isteni segítséget. Nefi azt tanácsolta: „…azt mondom nektek, hogy mindig imádkozzatok, és ne bátortalanodjatok el, hogy semmit ne tegyetek az Úrnak anélkül, hogy először Krisztus nevében az Atyához ne imádkoznátok, hogy cselekedeteteket nektek szentelje, hogy cselekedetetek lelketek jólétét szolgálhassa” (2 Nefi 32:9).
Én akkor láttam egy egyszerű példát az ilyen imára, amikor Dallin H. Oaks eldert a Tizenkét Apostol Kvórumából és engem felkértek, hogy készítsünk interjút egy másik országban élő házaspárral videokonferencia segítségével. Nem sokkal azelőtt, hogy beléptünk a stúdióba, még utoljára átfutottam a házaspárról begyűjtött információkat, és úgy éreztem, készen állok az interjúra. Néhány perccel a kezdés előtt megláttam Oaks eldert, amint egyedül ült, lehajtott fejjel. Pár pillanat múlva felnézett, és azt mondta: „Csak befejeztem az imámat, hogy felkészüljek erre az interjúra. Szükségünk lesz a tisztánlátás ajándékára.” Nem mulasztotta el a felkészülés legfontosabb módját: az imádkozást, hogy teljesítményünket a javunkra és az Úr dicsőségére szentelje.
2. Készüljünk fel arra, hogy elszámoljunk Krisztusnak minden gondolatunkkal, szavunkkal és tettünkkel!
A szentírások világossá teszik, hogy lesz egy nagy ítéletnap, amikor az Úr kiáll, hogy ítélkezzen a nemzetek felett (lásd 3 Nefi 27:16), és amikor minden térd meghajlik, és minden nyelv megvallja, hogy Ő a Krisztus (lásd Rómabeliek 14:11; Móziás 27:31; T&Sz 76:110). Ennek az ítéletnek a különleges természetét és mértékét Alma írta le a Mormon könyvében:
„Mert szavaink kárhoztatni fognak bennünket, igen, minden cselekedetünk kárhoztatni fog minket; nem találtatunk szeplőtelennek; és gondolataink is kárhoztatni fognak minket; és ebben a rettenetes helyzetben nem merünk majd felnézni az Istenünkre; és igencsak örülnénk, ha megparancsolhatnánk a szikláknak és a hegyeknek, hogy omoljanak ránk és rejtsenek el a ő színe elől.
De ez nem történhet meg; elő kell jönnünk és ott kell előtte, az ő dicsősége, és hatalma, és ereje, fensége és uralma előtt állnunk, és örök szégyenükre el kell ismernünk, hogy minden ítélete igazságos; hogy minden cselekedetében igazságos, és hogy irgalmas az emberek gyermekeihez, és hogy minden hatalma megvan arra, hogy minden embert megszabadítson, aki hisz az ő nevében és bűnbánathoz illő gyümölcsöt hoz” (Alma 12:14–15).
Amikor a Szabadító meghatározta evangéliumát, ez az ítélet központi szerepet játszott benne. Azt mondta:
„Íme megadtam nektek az evangéliumomat, és ez az evangélium, amit megadtam nektek – hogy eljöttem a világra, hogy Atyám akaratát tegyem, mert az én Atyám küldött engem.
És Atyám azért küldött el engem, hogy felemeltethessem a keresztre; és miután felemeltettem a keresztre, hogy minden embert magamhoz vonzhassak, hogy amint engem felemeltek az emberek, éppen úgy emelje fel az Atya az embereket, hogy előttem álljanak, hogy cselekedeteik szerint megítéltessenek, vajon jók vagy gonoszak voltak-e.
És ezen okból emeltettem fel; tehát az Atya hatalma szerint minden embert magamhoz vonzok majd, hogy cselekedeteik szerint megítéltethessenek” (3 Nefi 27:13–15).
A keresztre való felemeltetés természetesen jelképesen Jézus Krisztus engesztelésére utal, amely által eleget tett az igazságosság velünk szemben támasztott követelményeinek. Más szavakkal: a Gecsemáné kertjében és a Golgotán való szenvedése és halála által megfizette az árat, melyet az igazságosság követelt meg a bűneinkért. Ezért ő áll az igazságosság helyén, és ő személyesíti azt meg. Ahogyan Isten a szeretet, éppen úgy Isten az igazságosság is. Most már Jézus Krisztusnak vagyunk adósai és Neki vagyunk lekötelezettjei. Következésképpen joga van megítélni bennünket.
Ez az ítélet, elmondása szerint, a cselekedeteinken alapszik. Evangéliumának „örömhíre” legfőképpen az, hogy bűnbánatunk függvényében a megbocsájtás ajándékát kínálja nekünk. Ezért ha cselekedeteink között szerepel a bűnbánat is, akkor megbocsátja vétkeinket és hibáinkat. Amennyiben nem vagyunk hajlandók bűnbánatot tartani, elutasítva ezzel a bűnbocsánat ajándékát, akkor számolnunk kell az igazságosság büntetésével, melyet most már Ő képvisel. Azt mondta: „Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek; de ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem” (T&Sz 19:16–17).
Emiatt az „őrá mindenkor emlékezni” azt jelenti, hogy mindig emlékezünk rá, hogy előtte semmi nem marad titokban. Az életünknek egyetlen olyan része sincs – se cselekedet, se szó, se gondolat –, amelyről az Atyának és a Fiúnak ne lenne tudomása. Egyetlen csalás a dolgozatíráskor, egyetlen bolti lopás, egyetlen buja fantáziálgatás vagy élvezet, egyetlen hazugság sem marad észrevétlen. Nem fognak szemet hunyni felette, nem lehet elrejteni előlük és nem lesz elfelejtve. Egyszer mindennel, amit „megúszunk” az életben, vagy amit sikerül elrejtenünk mások elől, szembesülnünk kell, amikor eljön az az elmaradhatatlan nap, amikor Jézus Krisztus, a tiszta és tökéletes igazság Istene elé emeltetünk.
Ennek valósága ösztönzött több ízben arra, hogy bűnbánatot tartsak, vagy teljes egészében elkerüljem a bűnt. Egyszer egy házeladás alkalmával a dokumentumba hiba került, és ezzel olyan helyzetbe kerültem, hogy teljesen törvényesen több pénzt szerezhettem volna a vásárlótól. Az ingatlanügynököm megkérdezte, hogy szeretném-e megtartani a pénzt, hiszen ez jogomban áll. Elképzeltem, ahogy odaállok az Úr, az igazság megtestesítője elé, és megpróbálom elmagyarázni neki, hogy törvényes jogomban állt kihasználni a vevőt és a tévedését. Úgy éreztem, nem lennék túl meggyőző, különösen azért, mert ezzel egyidejűleg valószínűleg éppen irgalomért könyörögnék saját magam számára is. Tudtam, hogy nem lennék képes együtt élni magammal, ha tisztességtelenül megtartanám a pénzt. Azt válaszoltam az ügynöknek, hogy maradunk az eredeti megállapodás szerinti összegnél. A tudat, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban semmi megbánni valóm nincsen, sokkal többet ér nekem bármely pénzösszegnél.
Fiatal koromban egyszer az én figyelmetlenségem miatt az egyik fiútestvérem könnyebb sérülést szenvedett. Akkoriban nem vallottam be, hogy az én butaságom miatt történt, és azóta sem tudta senki, hogy közöm volt a történtekhez. Évekkel később egyszer azért imádkoztam, hogy Isten nyilatkoztassa ki nekem, van-e bármi olyan az életemben, amit helyre kell hoznom, hogy még elfogadhatóbb legyek Őelőtte. Ekkor jutott eszembe ez az eset. Már el is feledkeztem róla, de a Lélek azt suttogta, hogy ez egy megoldatlan vétek, melyet be kell vallanom. Felhívtam a testvéremet, és a bocsánatát kértem, amelyről ő azonnal és nagylelkűen biztosított engem. A szégyenkezésem és sajnálkozásom valószínűleg kisebb lett volna, ha rögtön a történtek után bocsánatot kérek.
Érdekes és fontos volt számomra, hogy az Úr nem feledkezett el arról a régmúlt eseményről, pedig én már igen. A bűnök nem oldódnak meg maguktól, nem halványulnak csak úgy el. A bűnöket nem lehet a szőnyeg alá seperni a dolgok örökkévaló rendszerében. Foglalkozni kell velük, és az a csodálatos, hogy a Szabadító engesztelő kegyelmének köszönhetően a bűnöket sokkal boldogabban és kevésbé fájdalmas módon lehet kezelni, mintha közvetlenül próbálnánk meg kielégíteni az igazságosság követelményeit.
Ezért bátorságot kell merítenünk abból, amikor egy olyan ítéletre gondolunk, mely során semmi fölött nem siklik el a figyelem, mert ez azt is jelenti, hogy egyetlen engedelmes tett, kedvesség és jócselekedet – legyen az bármilyen apró – nem merül soha feledésbe, és nem vonják meg tőlünk az azért járó áldásokat.
3. Ne féljünk, és forduljunk a Szabadítóhoz segítségért!
A visszaállítás hajnalán Jézus tanácsokat adott és vigaszt nyújtott Joseph Smithnek és Oliver Cowderynek, akik a Mormon könyve fordításán dolgoztak, és akikre nem sokkal ezután ráruházták a papságot. Joseph ezidőtájt 23 éves volt, Oliver pedig 22. Az üldöztetések és az akadályok gyakoriak, ha nem mindennaposak voltak. 1829 áprilisában az Úr e körülmények között a következőképpen szólt hozzájuk:
„Ne félj tehát kicsi nyáj; tegyél jót; hadd szövetkezzen ellened föld és pokol, mert ha a sziklámra lettél felépítve, akkor ők nem győzedelmeskedhetnek.
Íme, én nem kárhoztatlak titeket; menjetek utatokra, és többé ne kövessetek el bűnt; józansággal végezzétek el a munkát, amit megparancsoltam nektek!
Minden gondolatban reám tekintsetek; ne kételkedjetek, ne féljetek!
Lássátok a sebeket, melyek oldalamba hatoltak, valamint a szögek nyomait a kezemen és a lábamon; legyetek hűségesek, tartsátok be a parancsolataimat, és örökölni fogjátok a menny királyságát! Ámen” (T&Sz 6:34–37).
Minden gondolatban a Szabadítóra tekinteni természetesen egy másik módja annak, hogy Őrá mindenkor emlékezzünk. Miközben ezt tesszük, se kételkednünk, se pedig félnünk nem kell. A Szabadító emlékeztette Josephet és Olivert, ahogyan minket is, hogy engesztelése által minden hatalmat Ő kapott meg a mennyben és a földön (lásd Máté 28:18), és hogy megvan a képessége és az akarata ahhoz, hogy megvédelmezzen bennünket és kiszolgálja szükségleteinket. Csak hithűnek kell lennünk és akkor értelemszerűen Őrá bízhatjuk magunkat.
A Josephnek és Olivernek adott vigasztaló kinyilatkoztatás előtt a prófétának egy szívszaggató, fájdalmas élményt kellett átélnie, mely megtanította neki, hogy a Szabadítóra tekintsen, ne pedig az emberek véleményétől, nyomásától és fenyegetéseitől tartson.
1828. júniusában Joseph megengedte Martin Harrisnek, hogy magával vigye a Mormon könyve kéziratának első 116 oldalát a pennsylvaniai Harmonyből a New York állambeli Palmyrába, hogy ott megmutassa azt a családtagjainak. Mivel Martin nem tért vissza a megígért időpontra, a nyugtalan Joseph postakocsival elutazott szülei otthonába a New York-i Manchester községbe. Megérkezése után a próféta azonnal hívatta Martint. Amikor Martin megjött, bevallotta, hogy nincsen nála a kézirat, és azt sem tudja, hová lett.
Joseph így kiáltott fel: „Ó! Istenem, Istenem… Minden elveszett! Minden elveszett! Mit tegyek? Bűnt követtem el. Én voltam az, aki megkísértettem Isten haragját azáltal, hogy olyat kértem tőle, amihez nem volt jogom… Micsoda dorgálást érdemlek a Magasságos angyalától?”
A következő napon a próféta visszatért Harmonyba, ahol elmondása szerint a következő történt: „Elkezdtem őszinte imával megalázkodni az Úr előtt…, hogy amennyiben lehetséges, könyörüljön meg rajtam, és bocsásson meg mindazért, [amit] az akarata ellenére tettem”2
Az Úr, miután megdorgálta Josephet, mert jobban félt az emberektől, mint Istentől, ezt mondta neki:
„…kiválasztattál az Úr munkájának végzésére, ám vétek miatt, ha nem vigyázol, el fogsz bukni.
De emlékezzél arra, hogy Isten irgalmas; bánd hát meg azt, amit tettél, ami ellenkezett az általam neked adott parancsolattal, és akkor még mindig választva vagy, és ismét el vagy hívva a munkára!” (T&Sz 3:9–10).
„Az Úr egy időre elvette Josephtől az Urimot és Tummimot, valamint a lemezeket. Ezek azonban hamarosan újra visszaadattak neki. »Az angyal örvendezett, amikor visszaadta nekem az Urimot és Tummimot – emlékezett vissza a próféta –, és azt mondta, hogy Isten elégedett a hithűségemmel és alázatosságommal, és szeret engem a bűnbánatomért és az imádságban mutatott szorgalmamért, amelyeket olyan jól végeztem…, hogy újra képes leszek nekilátni a fordításnak«. Ahogy Joseph előrehaladt az előtte álló nagyszerű munkában, az Úr bocsánatának édes érzése és akarata teljesítése iránti megújult eltökéltsége erőt adott neki.”3
Ennek az élménynek a következtében megszilárdult a próféta azon elhatározása, hogy Istenre támaszkodjon és ne féljen attól, amit az emberek tehetnek vele. Ezt követő élete fényes példája annak, hogy mit jelent Krisztus hatalmára és irgalmára támaszkodva Őrá emlékezni. Joseph, az ezzel kapcsolatos tudását a Missouri állambeli Libertyben való bebörtönzése nehéz és megpróbáltatásokkal teli időszakában e szavakkal fejezte ki:
„Tudjátok, testvéreim, hogy az óriási hajónak is nagyon hasznára van egy apró kormányrúd vihar idején, ami tartja az irányt a szélben és a hullámokban.
Ezért, szeretett testvéreim, tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik; aztán pedig hadd álljunk mozdulatlanul, a legteljesebb bizonyossággal, hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését” (T&Sz 123:16–17).
Röviden szólva, „mindenkor őrá emlékezni” azt jelenti, hogy életünket nem félelemben éljük le. Tisztában vagyunk vele, hogy kihívásokat, csalódásokat és bánatot kell átélnünk ilyen vagy olyan módokon, de azt is tudjuk, hogy a végén a mi isteni Szószólónknak köszönhetően „minden dolog összefog a jav[unkért]” (T&Sz 90:24; 98:3). Ez az a hit, melyet Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) oly egyszerűen fejezett ki mindig, mikor azt mondta, „a dolgok majd megoldódnak”4. Ha mindig emlékezünk a Szabadítóra, akkor „jókedvvel [meg tudjuk tenni] mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik”, és biztosak lehetünk abban, hogy az Ő hatalma és irántunk való szeretete átsegít bennünket a nehéz időszakokon.
Mindig emlékezzünk Őrá, „hogy Lelke mindig vel[ünk] legyen” (T&Sz 20:77). Tanúbizonyságot teszek Jézus Krisztus kiengesztelésének hatalmáról. Bizonyságot teszek az élő, feltámadt Úr valóságáról. Bizonyságot teszek arról a végtelen és személyes szeretetről, melyet az Atya és a Fiú érez mindannyiunk iránt, és imádkozom, hogy életünk során állandóan emlékezzünk erre a szeretetre, és annak minden megnyilvánulására.
Békességet hagyok néktek. Készítette: Walter Rane. Az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából. Megtört kenyér. Készítette: Walter Rane
KRISZTUS A GECSEMÁNÉBAN. KÉSZÍTETTE: Heinrich Hofmann, Courtesy of C. Harrison Conroy Co.
A második eljövetel. Készítette: Harry Anderson. © IRI
Ő megkente a vak ember szemeit. Készítette: Walter Rane. Az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából.