Vegyétek észre az áldásokat!
Mennyei Atyánk ismeri a szükségleteinket, és segíteni fog nekünk, ha a támogatását kérjük.
Szeretett fivéreim és nővéreim! Ezen a konferencián van 49 éve annak, hogy 1963. október 4-én támogattak a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként. Negyvenkilenc év hosszú idő. Sok tekintetben azonban szinte tegnap történt, amikor a Tabernákulum pulpitusa mögött állva elmondtam a legelső általános konferenciai beszédemet.
Sok minden megváltozott 1963. október 4-e óta. Páratlan időket élünk a világ történelmében. Oly sok áldásban van részünk. Mégis néha nehéz úgy tekintenünk a minket körülvevő problémákra és engedékenységre, hogy közben ne keseredjünk el. Rájöttem, hogy ha a negatív körülményeken való rágódás helyett megállunk egy pillanatra és átgondoljuk az életünkben lévő áldásokat, beleértve a látszólag apró, néha észrevétlenül maradt áldásokat is, akkor hatalmas boldogságra lelünk.
Miközben újra végigpörgettem magamban az elmúlt 49 évet, felfedeztem néhány érdekességet. Az egyik az, hogy a számtalan élményt, melyben részem volt, nem feltétlenül találnák mások különlegesnek. Sőt, amikor sor került rájuk, leginkább érdektelen és hétköznapi eseményeknek tűntek. Mégis, visszatekintve, ezek életeket gazdagítottak és áldottak meg – többek között a sajátomat is. Javaslom, hogy ti is ugyanezt tegyétek: készítsetek számvetést az életetekről, és keressétek kifejezetten az áldásokat benne, nagyokat és kicsiket egyaránt.
Saját éveim megvizsgálása folyamatosan megerősítette bennem azt a tudást, hogy az imáinkat hallják és megválaszolják. Ismerősen cseng a 2 Nefiben található igazság a Mormon könyvében: „…az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen.”1 Tanúságomat teszem, hogy eme öröm nagy része abból fakad, hogy felismerjük: imán keresztül kommunikálhatunk Mennyei Atyánkkal, aki hallja és megválaszolja azokat az imákat – talán nem úgy és akkor, ahogyan és amikor várjuk, de fogunk választ kapni rájuk, méghozzá egy Mennyei Atyától, aki tökéletesen ismer és szeret bennünket, és aki vágyik a boldogságunkra. Vajon nem ígérte-e meg nekünk: „Legyél alázatos; és az Úr, a te Istened kezednél fogva vezet majd téged, és választ ad néked az imáidra.”2
A következő néhány percben, ami megadatott nekem, szeretnék megosztani párat azon élmények közül, melyek során az imák figyelő fülekre és válaszra találtak, és amelyek – visszatekintve látom – áldásokat hoztak az életembe és mások életébe is. A naplóm, melyet ezen évek során naponta vezettem, olyan konkrétumokkal szolgál, melyeket nagy valószínűséggel nem tudnék másképp felidézni.
1965 elején megbíztak, hogy a Dél-csendes-óceáni Területen cövekkonferenciákon és egyéb gyűléseken vegyek részt. Először látogattam el a világnak arra a részére, és soha nem fogom elfelejteni az ott töltött időt. A lelki természetű élmények nagy része megbízásom végzése során adódott, amikor vezetőkkel, egyháztagokkal és misszionáriusokkal találkoztam.
A február 20–21-i hétvégén az ausztráliai Brisbane-ben voltunk, hogy megtartsuk a Brisbane Cövek szokásos konferenciai üléseit. A szombati gyűlések alatt bemutattak egy szomszédos terület kerületi elnökének. Amikor kezet fogtunk, erős sugalmazást éreztem arra, hogy beszélnem kell vele és tanácsot kell adnom neki, így hát megkértem, hogy kísérjen el másnap a vasárnap délelőtti ülésre is, hogy ezt meg tudjuk ejteni.
A vasárnapi ülés után lehetőségünk adódott rá, hogy beszélgessünk. Szóba került a kerületi elnökként végzett számos feladata. A beszélgetés során úgy éreztem, konkrét javaslatokat kell adnom neki a misszionáriusi munkára és arra vonatkozóan, hogy ő és az egyháztagok hogyan segíthetnek a teljes idejű misszionáriusoknak a területükön végzett munkában. Később megtudtam, hogy ez a férfi korábban útmutatásért imádkozott ez ügyben. Számára a beszélgetésünk különleges tanúbizonyság volt arról, hogy imáit hallották és megválaszolták. Ez a gyűlés látszólag jelentéktelen volt, de meggyőződésem, hogy a Lélek irányította, és változást hozott annak a kerületi elnöknek az életébe és szolgálatába, az egyháztagjai életébe, valamint az ott szolgáló misszionáriusok munkájának sikerességébe.
Fivéreim és nővéreim, az Úr céljai gyakran akkor valósulnak meg, amikor követjük a Lélek útmutatásait. Hiszem, hogy minél gyakrabban cselekszünk a kapott sugalmazások és benyomások szerint, az Úr annál több küldetést bíz ránk.
Ahogy már a korábbi üzeneteimben is említettem, megtanultam, hogy soha ne halogassam a cselekvést, ha sugalmazás érkezik. Sok évvel ezelőtt éppen a Salt Lake City-i régi Deseret Sportcsarnokban úsztam néhány hosszt, amikor az az érzésem támadt, hogy látogassam meg egy jó barátomat az Egyetemi Kórházban, aki nemrég deréktól lefelé lebénult egy rosszindulatú daganat és az azt követő műtét miatt. Azonnal kimásztam a medencéből, felöltöztem, és már úton is voltam, hogy meglátogassam ezt a jó embert.
Amikor a kórteremhez értem, üresen találtam. Kérdésemre elmondták, hogy barátomat valószínűleg a kórház fizioterápiás részlegének medencéjénél fogom megtalálni. Így is volt. Kerekesszékével elgurította magát az uszodáig, ahol teljesen egyedül volt. A medence távoli szélén ült, ott, ahol a legmélyebb a víz. Odakiáltottam neki, mire ő elindult felém a kerekesszékével, hogy üdvözöljön. Kellemes beszélgetésünk után visszakísértem a kórtermébe, ahol adtam neki egy áldást.
Később megtudtam a barátomtól, hogy aznap szörnyen elkeseredett volt, és az öngyilkosságot fontolgatta. Megnyugvásért imádkozott, de kezdte úgy érezni, imái nem találnak válaszra. Azzal a szándékkal ment a medencéhez, hogy véget vet szenvedésének – belegördíti kerekesszékét a mély vízbe. A döntő pillanatban értem oda, annak köszönhetően, hogy reagáltam arra a sugalmazásra, melyről tudom, hogy fentről érkezett.
A barátom még sok évig élt, méghozzá boldog és hálával teli életet. Mily hálás vagyok, hogy eszköz lehettem az Úr kezében azon a kritikus napon a medencénél!
Egy másik alkalommal Monson nőtestvér és én néhány baráti látogatás után éppen hazafelé tartottunk, amikor úgy éreztem, be kell mennünk a városba – amely jó pár kilométerre volt –, hogy meglátogassunk egy idős özvegyet, aki egykor az egyházközségünkben élt. Zella Thomasnak hívták. Akkoriban egy idősek otthonában lakott. Aznap kora délután, mikor rátaláltunk, oly törékenynek tűnt, ám békésen pihent az ágyában.
Zella már régóta elvesztette a látását, de azonnal felismerte a hangunkat. Megkérdezte, adnék-e neki egy áldást, majd hozzátette, hogy ő készen áll meghalni, ha az Úr azt akarja, hogy hazatérjen Hozzá. Édes, békés érzés töltötte be szobát, és mindannyian tudtuk, hogy Zella halandóságban töltött ideje rövid lesz. Megfogta a kezemet és azt mondta, hogy buzgón imádkozott azért, hogy eljöjjek meglátogatni és áldást adjak neki. Elmondtam, hogy Mennyei Atyánktól érkezett határozott sugalmazás által vezérelve jöttünk. Megcsókoltam a homlokát, tudván, hogy talán most látom őt utoljára a halandóságban. És így is történt, mivel másnap elhunyt. Áldást jelentett számomra és a drága Zella számára is, hogy némi vigaszt és békét nyújthattam neki.
A lehetőség, hogy áldást jelentsünk valaki életében, gyakran váratlanul érkezik. 1983–84 telének egy rendkívül hideg szombat éjszakáján Monson nőtestvér és én jó pár kilométert utaztunk autóval a Midway völgybe Utahban, ahol van egy házunk. Aznap éjjel mínusz 31°C fokot mutatott a hőmérő higanyszála, és meg akartunk győződni róla, hogy minden rendben van a házunk körül. Miután mindent rendben találtunk, visszaindultunk Salt Lake Citybe. Alig tettük meg az autópályáig vezető néhány kilométert, amikor a kocsink lerobbant. Teljesen elakadtunk. Nem hiszem, hogy valaha is fáztam annyira, mint azon az estén.
Vonakodva bár, de elindultunk gyalog a legközelebbi város felé, miközben több autó is elszáguldott mellettünk. Végül egy fiatalember megállt és felajánlotta a segítségét. Kiderült, hogy a gázolaj beledermedt a tankba a hideg miatt, lehetetlenné téve az autó működését. Ez a kedves fiatalember visszavitt minket a midway-i házunkba. Szerettem volna megtéríteni a szolgálatát, de ő nagylelkűen visszautasította. Elmondta, hogy cserkész, és szeretett volna valami jót tenni. Bemutatkoztam neki, mire ő háláját fejezte ki azért a kiváltságért, hogy segítségünkre lehetett. Mivel misszionárius korúnak tűnt, megkérdeztem, hogy tervezi-e, hogy missziót fog szolgálni. Beismerte, hogy nem biztos benne, mit akar tenni.
A következő hétfő reggel írtam egy levelet ennek a fiatalembernek és megköszöntem a kedvességét. A levélben arra biztattam, hogy szolgáljon teljes idejű missziót. Mellékeltem egy példányt az egyik könyvemből, amelyben aláhúztam a misszionáriusi szolgálatról szóló fejezeteket.
Körülbelül egy héttel később telefonhívást kaptam a fiatalember édesanyjától, aki elmondta, hogy a fia kiváló ember, de bizonyos hatások következtében régi vágya, hogy missziót szolgáljon, elhalványodott. Beszámolt róla, hogy ő és a férje böjtöltek és imádkoztak, hogy megváltozzon a fiuk szíve. Felírták a nevét a Utahi Provo templom imalistájára. Remélték, hogy valahogyan, valamilyen módon szíve meglágyul, és visszatér azon vágya, hogy misszióba menjen és hithűen szolgálja az Urat. Az édesanya szerette volna, ha tudom, hogy ő úgy tekint annak a hideg éjszakának az eseményeire mint a fiáért mondott imáira érkező válaszokra. Azt válaszoltam, hogy egyetértek vele.
Pár hónappal később és a fiatalemberrel folytatott további beszélgetések után Monson nőtestvér és én hatalmas örömmel vettünk részt a misszionáriusi búcsúztatóján, mielőtt elindult volna a Kanadai Vancouver Misszióba.
Vajon véletlen volt, hogy azon a hideg decemberi estén útjaink keresztezték egymást? Egy pillanatig sem hiszem. Inkább azt hiszem, hogy találkozásunk egy édesanya és egy édesapa szívből jövő imáira volt válasz, melyeket szeretett fiukért mondtak.
Megismétlem, fivéreim és nővéreim, hogy Mennyei Atyánk ismeri a szükségleteinket, és segíteni fog nekünk, ha a támogatását kérjük. Hiszem, hogy egyetlen aggodalmunk sem túl apró vagy jelentéktelen. Az Úr életünk részleteivel is törődik.
Végezetül egy nemrég történt eseményt szeretnék elmesélni, amely százakra volt hatással. A Kansas City templom kulturális ünnepségén történt, csupán öt hónappal ezelőtt. Életünk oly sok eseményéhez hasonlóan ez is pont olyan élménynek tűnt, ahol minden tökéletesen megoldódott magától. Amikor azonban megismertem a templom felszentelése előtti estén tartott kulturális ünnepség körülményeit, rájöttem, hogy az aznap esti előadás nem volt szokványos. Sőt, nagyon is rendkívüli volt.
A templomfelszentelésekkel járó kulturális eseményekhez híven a Missouri Kansas City templomi kerület fiataljai külön csoportokban gyakorolták az előadást a saját területükön. Az volt a terv, hogy az előadás szombatjának reggelén mindannyian összegyűlnek a kibérelt városcsarnokban, hogy megtanulják, mikor és hol lépjenek színpadra, hová álljanak, mennyi hely legyen köztük és a mellettük álló között, hogyan vonuljanak le a színpadról, stb. Sok részletet kellett a nap során megjegyezniük, miközben a műsor rendezői összerakták a különböző jeleneteket, hogy a végső előadás zökkenőmentes és professzionális legyen.
Csupán egyetlen probléma adódott. Az egész műsor előre felvett filmjelenetekre épült, melyeket egy Jumbotron nevű hatalmas kivetítőn mutattak volna be. E felvett jelenetek létfontosságú részét képezték az előadásnak. Nem csupán ez fogta össze az egészet, hanem az egyes jelenetek mutatták be a soron következő produkciót is. A videoszegmensek jelentették az egész műsor vázát. A Jumbotron azonban nem működött.
A technikusok eszeveszetten próbálták megoldani a problémát, miközben a több száz fiatal csak várt, és értékes időt veszített a próbából. A helyzet már-már megoldhatatlannak tűnt.
Az ünnepség forgatókönyvírója és rendezője, Susan Cooper, később így magyarázta: „Miközben az A tervről áttértünk a B-re, majd a Z-re, tudtuk, hogy nem fog sikerülni. […] Ránéztünk a beosztásra, és tudtuk, hogy nem leszünk képesek tartani az időt, de azt is tudtuk, hogy az alattunk lévő szinten ott van az egyik legnagyobb erő, ami létezik: háromezer fiatal. Le kellett mennünk hozzájuk, hogy elmondjuk, mi történik, és a hitüket kellett kérnünk.”3
Mindössze egy órával azelőtt, hogy a közönség elkezdte volna megtölteni a nézőteret, e 3000 fiatal letérdelt a földre, és együtt imádkozott. Azért imádkoztak, hogy a Jumbotronon dolgozó emberek sugalmazást kapjanak és tudják, hogyan javítsák meg; arra kérték Mennyei Atyjukat, hogy pótolja ki azon hiányosságaikat, melyeket az idő rövidsége miatt szereztek.
Egyikőjük később ezt írta: „Olyan ima volt ez, amit a fiatalok soha nem fognak elfelejteni. Nem azért, mert kemény volt a padló, hanem azért, mert a Lélek a csontjukig hatolt.”4
Nem sokkal ezután az egyik technikus tájékoztatta őket, hogy megtalálták és kijavították a hibát. Ő a szerencsének tulajdonította a sikert, de a fiatalok tudták, hogy másnak köszönhető.
Amikor aznap este beléptünk a városcsarnokba, fogalmunk sem volt a korábbi bonyodalmakról. Csupán később jutott tudomásunkra. A műsor azonban, amelynek tanúi lehettünk, gyönyörű, gördülékeny előadás volt – az egyik legjobb, amit valaha láttam. A fiatalok csodás, erőteljes lelket sugároztak, melyet minden jelenlévő érezhetett. Úgy tűnt, pontosan tudják, mikor lépjenek be, hová álljanak, és hogyan igazodjanak a körülöttük lévő előadókhoz. Amikor megtudtam, hogy a próbájukat rövidre kellett szabniuk, és sok műsorszámot nem is tudott összegyakorolni az egész csoport, nagyon meglepődtem. Senki meg nem mondta volna. Az Úr valóban kárpótolta őket a hiányosságokért.
Mindig elámulok azon, hogy az Úr hogyan képes mozgatni és irányítani királysága minden egyes részét, és közben időt találni arra, hogy sugalmazást adjon egyetlen személy, vagy egyetlen kulturális ünnepség vagy egyetlen Jumbotron érdekében. A tény, hogy Ő erre képes, és meg is teszi, bizonyság számomra.
Fivéreim és nővéreim, az Úr ott van mindannyiunk életében. Szeret bennünket. Meg akar áldani minket. Azt akarja, hogy kérjük a segítségét. Miközben vezet és irányít minket, és miközben meghallgatja és megválaszolja az imáinkat, rátalálunk arra a boldogságra itt és most, melyet szeretne, hogy megtapasztaljunk. Vegyük észre áldásait az életünkben, ezért imádkozom Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk nevében, ámen.