Krisztusról beszélünk
Eléggé teljes
Hogyan tudnék pelenkát cserélni, ebédet készíteni, vagy dajkálni a gyermekeimet csupán fél karral?
Tizenhét évesen elveszítettem a bal karomat egy autóbalesetben. Ez az esemény örökre megváltoztatta az életemet. Bár néha nagyon nehéz volt, és sok megpróbáltatás ért, ez az „ötvösök tüze” lehetőséget adott nekem, hogy kivételes módon tapasztaljam meg az engesztelés erejét.
Az életem jelenleg arról szól, hogy feleség és anya vagyok, és én szívből szeretem ezt a két szerepet. Mielőtt a gyermekeim megszülettek volna, azon tűnődtem, vajon képes leszek-e az anyaságra. Hogyan tudnék pelenkát cserélni, ebédet készíteni, vagy dajkálni a gyermekeimet csupán fél karral? Most, tizenöt évvel később, az anyaság kellős közepén vagyok öt drága gyermek édesanyjaként. Egészen jól belejöttem, és a gyerekeimnek szinte fel sem tűnik, hogy más vagyok, mint a többi anyuka. A csonka karom többé nem hátrány, hanem a szeretet jelképe. Amikor sírnak vagy esténként elalszanak, vigaszt nyújt nekik, amikor belekapaszkodhatnak. Ez a kötődés sokmindentől lehet, de én a Szabadító azon képességének bizonyítékaként tekintek rá, hogy a tragikusból is képes valami jót kihozni.
Ki sem tudom fejezni azt az édes érzést, melyet akkor érzek, amikor ez a részem ilyen vigaszt képes nyújtani a gyermekeimnek. Az anyaság értelmet adott a testi korlátozottságomnak, és már érzem, hogy az engesztelés el is kezdett gyógyítani engem.
Néha nehezemre esett teljesíteni azon mindennapi feladatokat, melyeket az anyaság rótt rám. Ám a kemény időszakok okot adtak számomra, hogy emlékezzek a feltámadás valóságára és a Szabadító azon képességére, hogy meggyógyítson engem. Így hát azok a gyógyulásról szóló, hitet tápláló példák, melyek a szentírásokban találhatók, különleges jelentéssel bírnak a számomra. Az egyik kedvencem az, amikor a Szabadító meglátogatta az amerikai földrészen élő népeket, és meggyógyította a betegeiket. Elképzeltem, milyen lehetett azoknak, akiket a Szabadító meggyógyított. A beszámoló az Ő szerető meghívásával kezdődik:
„Van-e köztetek beteg? Hozzátok ide! Van-e béna, vagy vak, vagy sánta, vagy csonka…, vagy bármely más módon nyomorult? Hozzátok ide, és én meggyógyítom őket, mert könyörülettel vagyok irántatok; irgalom tölti el a bensőmet.
…mert látom, hogy elegendő hitetek van ahhoz, hogy meggyógyítsalak benneteket.
…miután így szólt, az egész tömeg együtt odament a betegekkel, és a nyomorultakkal, és a sántákkal, és a vakokkal, és a némákkal, és mindazokkal, akik valamely módon nyomorultak voltak; és ő mindenkit meggyógyított, amint odavitték őket hozzá” (3 Nefi 17:7–9).
Számomra ez a szentírásokban található egyik legmeghatóbb esemény. Ám a látásmódom megváltozott attól, hogy félkarú édesanya vagyok. Egykor azt gondoltam, én vagyok azon emberek egyike, akik a leginkább várják a feltámadást, és azt, hogy teljessé tétessenek. De most már nem sietek annyira. Mostanra erősebben érzem az engesztelés munkálkodását az életemben. Rájöttem, hogy a gyógyító erő nem csupán akkor kezdődhet, amikor a feltámadás végbe megy. A teljesség már azzal elkezdődött, hogy az egyik gyermekem minden este úgy merül álomba, hogy a csonka karomba kapaszkodik gyengéden. Ez a felismerés legalább annyit jelent számomra, mint a testi gyógyulás bármely másik csodája. Úgy döntöttem, hogy jelenleg annyira vagyok teljes, amennyire kell.
Fenti fotó: Robert Casey