Első elnökségi üzenet
A megmentés felelőssége
Annak szükségessége, hogy megmentsük azon fivéreinket és nővéreinket, akik ilyen vagy olyan okból letértek az egyházi aktivitás ösvényéről, örökkévaló jelentőséggel bír az utolsó napi szentek számára. Ismerünk olyan embereket, akik egykor még teljes szívükkel az evangélium szerint éltek? Ha igen, milyen felelősségünk van a megmentésükben?
Gondoljatok az idősek, az özvegyek és a betegek közötti elveszettekre. Ők gyakran kerülnek az elszigeteltség sivár és kietlen pusztaságába, melyet magánynak hívunk. Amikor elmúlik az ifjúság, amikor hanyatlik az egészség, amikor a remény pislákoló lángja egyre halványul, akkor segítő kezekkel és irgalmas szívvel támaszt lehet nyújtani nekik.
Vannak természetesen mások, akiknek megmentésre van szükségük. Néhányan bűnnel küszködnek, mások félelemben vagy érdektelenségben vagy tudatlanságban kóborolnak. Bármi is legyen az ok, elszigetelték magukat a tevékeny egyházi élettől. És szinte biztos, hogy elveszettek is maradnak, hacsak vágy nem ébred bennünk – az egyház tevékeny tagjaiban – arra, hogy megmentsük és megszabadítsuk őket.
Valaki mutassa az utat!
Egyszer levelet kaptam egy férfitól, aki – túl sok tagunkhoz hasonlóan – eltávolodott az egyháztól. Miután elmesélte, hogyan vált kevésbé tevékennyé, ezt írta:
„Oly sok mindenem volt akkor, most pedig oly kevéssel rendelkezem. Boldogtalan vagyok, és úgy érzem, mintha mindenben kudarcot vallanék. Az evangélium máig a szívemben van, még ha az életemben már nincs is jelen. Kérem, imádkozzon értem!
Kérem, ne feledkezzenek meg rólunk itt kinn – az elveszett utolsó napi szentekről! Tudom, hol találom a gyülekezeti házat, de néha szükségem van valakire, aki mutatja az utat, bátorít, elűzi a félelmemet, és bizonyságot tesz nekem.”
Miközben a levelet olvastam, eszembe jutott a világ egyik legnagyszerűbb művészeti galériájába, a híres londoni Viktória és Albert Múzeumba tett látogatásom. Ott található egy elegánsan bekeretezett mestermű, melyet Joseph Mallord William Turner festett 1831-ben. A festményen megjelenített gondterhes fekete felhők és a háborgó tenger dühe veszélyt és halált jósolnak. A távolban egy zátonyra futott hajó fénye pislákol, az előtérben pedig egy nagy mentőcsónakot dobálnak a tajtékzó hullámok. A férfiak teljes erőbedobással húzzák az evezőt, miközben a csónakot a vihar dobálja a vízen. A parton egy feleség és két gyermek áll, esőtől áztatva és széltől ostorozva. Aggódva kémlelik a tengert. Gondolatban lerövidítettem a festmény címét, és számomra azóta is ezt a gondolatot közvetíti: Mentésre fel!1
Az élet viharai veszélyt rejtenek. Férfiak és nők, fiúk és lányok futnak körülöttünk zátonyra és néznek szembe a pusztulással. Ki fogja a mentőcsónakokat irányítani, az otthon és a család kényelmét hátrahagyva, hogy megmentésükre siessen?
A feladatunk nem leküzdhetetlen. Az Úr megbízását végezzük; jogosultak vagyunk a segítségére.
Szolgálata során a Mester halászokat hívott el Galileában, azt kérvén tőlük, hogy hagyják ott hálóikat és kövessék Őt, kijelentve: „…azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”2 Csatlakozzunk hát a férfiak és nők halászainak sorához, hogy abban segíthessünk, amiben csak tudunk!
A mi kötelességünk, hogy kinyújtsuk karunkat azok megmentésére, akik elhagyták a tevékeny egyházi lét biztonságát, hogy őket is az Úr asztalához vezessük, ahol lakmározhatnak a szaván; hogy élvezzék a Szent Lélek társaságát, és többé ne legyenek „jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek”3.
A szeretet tantétele
Úgy tapasztaltam, hogy többnyire két alapvető ok vezethet vissza valakit a tevékenység ösvényére, illetve változtathatja meg valakinek a hozzáállását, szokásait és tetteit. Első: azért tér valaki vissza, mert egy másik ember megmutatta neki örökkévaló lehetőségeit, és segített neki meghozni azt az elhatározást, hogy el fogja érni azokat. A kevésbé tevékenyek nem elégszenek meg többé a középszerűséggel, ha látják, hogy a kiválóság karnyújtásnyira van tőlük.
Második: azért tér valaki vissza, mert szerettei vagy „a szentek polgártársai” követték a Szabadító intését, és úgy szerették felebarátaikat, mint saját magukat,4 és segítettek neki beteljesíteni az álmait, és megvalósítani a törekvéseit.
E folyamat katalizátora a szeretet tantétele volt, és mindig is az lesz.
A Turner festményén látható viharos tengeren rekedt emberek nagyon is olyanok, mint sok kevésbé tevékeny egyháztagunk, aki várja, hogy a mentőcsónakban ülők megmentsék. Szívük segítségért sóvárog. Anyák és apák imádkoznak a fiaikért és a lányaikért. Feleségek könyörögnek a mennyhez, hogy férjükhöz elérjenek. Olykor a gyermekek imádkoznak a szüleikért.
Én azért imádkozom, hogy meglegyen bennünk a vágy arra, hogy megmentsük a kevésbé tevékenyeket és visszahozzuk őket Jézus Krisztus evangéliumának örömébe, hogy velünk együtt részesülhessenek mindabban, amit a teljes egyháztagság nyújtani tud.
Mentsük meg a körülöttünk lévő elveszetteket: az időseket; az özvegyeket; a betegeket; a fogyatékkal élőket; a kevésbé tevékenyeket; és azokat, akik nem tartják be a parancsolatokat! Nyújtsunk feléjük segítő kezet és könyörületes szívet! Ha ezt tesszük, örömet hozunk a szívükbe, és megtapasztaljuk azt a hatalmas megelégedést, mely abból fakad, hogy segítünk egy másik embernek az örök élet felé vezető ösvényen járni.
Tanítás ebből az üzenetből
Megkérdezheted az általad látogatottaktól, hogy ismernek-e valakit, akinek nehézséget okoz, hogy rendszeresen eljárjon az egyházba. Kiválaszthattok egy embert, és megbeszélhetitek, hogyan mutathatjátok ki a szereteteteket iránta például azzal, hogy meghívjátok egy családi estre vagy vacsorára.
Mentőcsónak és Manby-szerkezet siet egy zátonyra futott hajóhoz, amely vészjelzést (kék fény) ad le. Készítette: Joseph Mallord William Turner © Viktória és Albert Múzeum, London, www.vandaimages.com