Bőven volt mit megosztanom

Brent Fisher, USA, Kalifornia

Korábban mindig a családomról és önmagamról való gondoskodással összefüggésben gondoltam a vészhelyzeti felkészülésre. Egy 1992-es, dél-floridai vasárnap reggelen azonban megtanultam másként tekinteni a felkészülésre. Az Andrew hurrikán – az egyik legpusztítóbb és legnagyobb anyagi kárt okozó hurrikán, amely valaha is lecsapott az Egyesült Államokra – egy gyönyörű nyarat szakított meg a floridai Miamiban.

Akkoriban ideiglenesen egyedül éltem egy part menti lakásban, mert egy három hónapos munkahelyi alapképzésen vettem részt. Amikor elhangzott a figyelmeztetés, és megtudtuk, hogy délig ki kell ürítenünk az egész bérleményt, az egyik munkatársunk szállodai szobákat foglalt a kollégáimnak és nekem a parttól távolabb. Bedeszkáztam az ablakaimat, és eltároltam a személyes tárgyaimat.

Mivel úgy volt, hogy a feleségem és a gyermekeim meglátogatnak egy hétre, így már korábban vásároltam élelmiszert és vizet hat főre. Megnyugtatott a tudat, hogy biztonságos helyre megyek, és több hétre elegendő élelmem lesz.

Jó érzéseim voltak, amikor délelőtt fél tizenegykor indulni készültem: minden rendben volt. Letérdeltem imádkozni, megköszönve Mennyei Atyámnak az áldásaimat, és a segítségét kérve a ránk váró vihar során. Az imám végén a Lélek arra késztetett, hogy hozzátegyem: „Ha van bárki, akinek segítségre van szüksége, kérlek, segíts rátalálnom.”

Pár perc múlva egy 80-as éveiben járó özvegyasszony kopogtatott az ajtómon. „Elnézést kérek – mondta. – Eltévesztettem a lakást. Az egyik ismerősömet keresem.”

Kimerültnek tűnt. Amikor megkérdeztem, segíthetek-e, kétségbe esett és azt mondta, hogy nem tudja, mit tegyen vagy hová menjen. Megkérdeztem, hogy hol lakik, majd átmentünk az ő lakásához. Átgondoltuk a helyzetét, és megbeszéltük a lehetőségeit.

Elmondtam neki, hogy a cégem feltehetőleg tud még helyet találni az egyik szállodai szobánkban, és meghívtam, hogy csatlakozzon a csoportunkhoz. Erre fellélegzett. Gyorsan becsomagoltunk, lezártuk a lakását és az ingóságait, majd pedig elintéztem, hogy az egyik munkatársam elvigye őt kocsin a szállodába.

Amikor indultam volna, két újabb özvegy kérte a segítségemet. Megnyugtattam őket, hogy tiszta fejjel tudjanak gondolkozni, és ki tudják ötleni, hogy hol találhatnának menedéket. Amikor az egyik kollégámtól vittem volna le egy bőröndöt, egy újabb idős özvegyasszony kért segítséget. Biztonságos helyekre tettük a törékenyebb használati tárgyait, majd segítettünk neki elkészülni.

Eközben más munkatársaim két olyan egyetemistát hívtak magukkal a parttól távolabb lévő szállodánkba, akik egy szigeten laktak. Az egyetlen élelmük egy marék rágcsálnivaló és nem egészen egy liter ásványvíz volt. Nekem szerencsére bőven volt mit megosztanom, nemcsak velük, hanem mindenki mással is.

Milyen nagy áldást jelentett, hogy az Úr felkészített és vezetett! Ez tette lehetővé számomra, hogy nyugtató hatással legyek a riadalom idején, és hogy az időmet szinte teljesen mások megsegítésével tölthessem, nem aggódva saját magam miatt. Megtanultam nagyságrendekkel jobban értékelni papsági vezetőink azon tanácsát, hogy legyünk felkészültek.