Az érdemességből fakadó önbizalom
A 2006. december 31-én tartott fiataloknak szóló áhítatból.
Arról kívánok egészen konkrétan beszélni, hogyan tehetünk szert egy különleges fajta önbizalomra.
Az üzenetemmel reményt és biztatást szeretnék nyújtani nektek most és életetek hátralévő részében. Rengeteg baj van a világban, de minden korszakban voltak gondok. Ne foglalkozzatok túl sokat velük, és ne engedjétek, hogy ezek elcsüggesszenek. Az elkövetkező évek csodás lehetőségeket és hatalmas áldásokat tartogatnak számotokra! További eredményeket láthatunk majd a természettudományokban, a technikai vívmányokban, az orvostudományban és a kommunikációban – mely területek oly sokat tesznek azért, hogy gazdagítsák életünket. A legnagyszerűbb korban éltek, melyet a világ valaha ismert, és napjaink áldásaiban több ember részesül, mint a világtörténelem bármely korszakában. Ne feledjétek, nagyanyáitok a ti korotokban még nem is álmodhattak digitális táblagépről, nagyapáitoknak pedig még most sincs fogalma arról, hogyan kell szöveges üzenetet küldeni. Szóval ti csak legyetek vidámak, egészségesek és optimisták!
Ezt részben amiatt mondom, amit nemrégiben egy cikkben olvastam, mely szerint a fiatalok körében manapság nem a diabétesz vagy a szívbetegség vagy a rák a leggyakoribb betegség. (Ezek a problémák általában az én korosztályomnak jutnak, nem a tiéteknek.) Nem! A betegség, mely a tizenéveseket és a huszonéveseket a beszámolók szerint leginkább sújtja, az önmagukkal szembeni kétkedés, a jövőtől való félelem, az alacsony önértékelés, és úgy általában az önmagukba és a körülöttük lévő világba vetett bizalom hiánya.
Bár sokkal idősebb vagyok nálatok, megértem ezeket az aggodalmakat, mert fiatal koromban szinte végig úgy tűnt, hogy olyan helyzetekkel kell megbirkóznom, melyekben nem voltam túl magabiztos. Emlékszem, igyekeztem jó jegyeket szerezni, remélve, hogy ösztöndíjat nyerhetek, és azon tűnődtem, miért van az, hogy mások tehetségesebbnek tűnnek ebben. Emlékszem, évről évre hogyan igyekeztem a sportversenyeken a sikerhez elengedhetetlen magabiztossággal játszani a középiskolai és főiskolai sportokban, kétségbeesetten vágyva arra, hogy megnyerjünk egy-egy fontos meccset vagy hőn áhított bajnokságot. Különösen emlékszem, mennyire kevés önbizalmam volt a lányokkal való kapcsolatom terén, mely oly gyakran a fiatal férfiak szorongásának legfőbb előidézője. Annyira hálás vagyok, hogy Holland nőtestvér vállalta a velem járó kockázatot. Igen, emlékszem mindarra, amire ti emlékeztek – mikor az ember bizonytalan a kinézetében, vagy hogy elfogadják-e, vagy hogy mit tartogat számára a jövő.
Most nem az a célom, hogy kitérjek minden olyasmire, amivel egy fiatal szembesül, és ami önbizalomhiányt és kételyt ébreszt benne, hanem arról kívánok egészen konkrétan beszélni, hogyan tehetünk szert egy különleges fajta önbizalomra: egy olyan önbizalomra, amely – ha igazul teszünk rá szert –, csodákat művel az élet más területein is, különösen az önértékelésünkben, és abban, ahogyan a jövőre tekintünk. Hogy ezt jobban kifejthessem, el kell mesélnem egy történetet.
A személyes érdemesség értéke
Sok évvel korábban, jóval azelőtt, hogy elhívtak általános felhatalmazottnak, egy fiatal felnőtteknek tartott konferencián vettem részt beszélőként. A konferencia egy bizonyságtételi gyűléssel zárult, melyen egy jóképű, fiatal visszatért misszionárius felállt, hogy megossza a bizonyságát. Jónak, tisztának és magabiztosnak látszott: pont, ahogy egy visszatért misszionáriusnak kell kinéznie.
Ahogy beszélni kezdett, könnybe lábadt a szeme. Azt mondta, nagyon hálás, hogy egy ilyen nagyszerű fiatal utolsó napi szentekből álló csoportban lehet, és hogy jó érzései lehetnek az életéről, melyet élni igyekszik. De csak azért érezhet így – mondta –, mert évekkel ezelőtt egy olyan élményben volt része, mely örökre átformálta az életét.
Ezután elmesélte, hogyan tért haza egy randiról, nem sokkal azután, hogy 18 évesen elderré rendelték. Történt valami azon a találkán, amire nem volt büszke. Nem részletezte, és a nyilvánosság előtt nem is kellett, hogy ezt tegye. A mai napig nem tudom pontosan, mi történt, de számára elég jelentőségteljes volt ahhoz, hogy hatással legyen a lelkére és az önértékelésére.
Míg az autójában ücsörgött az otthona előtti kocsibehajtón, átgondolva a dolgokat és őszintén megbánva azt, ami történt, a nem egyháztag édesanyja kétségbeesetten rohant ki a házból az autójához. Azonnal tudomására hozta, hogy a fiú öccse épp most esett el a házban, erősen beverte a fejét, és valamiféle roham vagy rángatózás fogta el. A nem egyháztag édesapa azonnal kihívta a mentőket, de még a legjobb esetben is eltart egy kis ideig, míg megérkezik a segítség.
„Gyere, csinálj valamit! – kiáltotta az anya. – Nincs valami, amit az egyházban ilyenkor tenni szoktatok? Viseled a papságukat. Gyere, csinálj valamit!”
Az édesanyja ekkor nem sokat tudott az egyházról, de a papsági áldásokról tudott valamennyit. Mindenesetre ezen az estén valakinek, akit nagyon szeretett, szüksége volt az ő hitére és erejére, de a fiatalember nem tehetett semmit. Az érzései miatt, melyekkel az imént próbált megbirkózni, és amiatt, amit előtte tett – bármi is volt az –, nem tudta rávenni magát, hogy az Úr elé járuljon, és az áldását kérje, melyre szükség volt.
Kiugrott az autóból, és rohanni kezdett az utcán egy idősebb, érdemes férfi otthonához, akivel két-három évvel azelőtt, a megtérése során barátkozott össze az egyházközségben. Elmagyarázta a helyzetet, és még a mentő kiérkezése előtt visszaértek a fiú otthonába. A bizonyságtételi gyűlésen elmondottak szerint a történet szerencsésen végződött, mert ez az idősebb férfi azonnal adott egy kedves, erőteljes papsági áldást, mely után a sérült gyermek állapota stabilizálódott és a fiú megnyugodott, mire megérkezett az orvosi segítség. Gyorsan beértek a kórházba, ahol az alapos vizsgálat nem mutatott ki semmilyen maradandó károsodást. Családja túl volt egy nagyon félelmetes pillanaton.
Ezután a szóban forgó visszatért misszionárius ezt mondta: „Az, aki nem tapasztalta meg, amit nekem kellett azon az éjszakán, soha nem ismeri meg azt a szégyent, melyben részem volt, és azt a bánatot, melyet éreztem amiatt, hogy nem tartottam érdemesnek magam a papságra, melyet viseltem. Még fájdalmasabbá teszi számomra az emléket az, hogy a saját kisöcsémnek lett volna rám szüksége, és a drága nem egyháztag szüleimnek, akik rettegtek, és akiknek joguk volt többet várni tőlem. De amint ma itt állok előttetek, egyvalamiről biztosíthatlak benneteket – mondta. – Nem vagyok tökéletes, de attól az éjszakától fogva soha nem tettem semmi olyat, ami megakadályozhatna, hogy magabiztosan járuljak az Úr elé, és kérjem a segítségét, mikor arra szükség van. A személyes érdemesség csatáját vívjuk ebben a világban, melyben élünk – ismerte el –, de olyan csata ez, melyben nyerésre állok. Életemben egyszer éreztem, amint rám mutat a kárhozat ujja, és soha többé nem akarom érezni azt, ha rajtam múlik. És persze minden rajtam múlik” – tette hozzá.
Azzal befejezte a bizonyságát, és helyet foglalt. Még mindig magam előtt látom őt. Még mindig emlékszem a környezetre, melyben voltunk. És még mindig vissza tudom idézni azt az átható, megindító csendet, mely a szavai után borult ránk, mikor mindenkinek lehetősége nyílt kicsit mélyebben megvizsgálni a saját lelkét, és kicsit komolyabban megfogadni, hogy az Úrnak a következő erőteljes szavai szerint éljen:
„[G]ondolataidat pedig díszítse szüntelenül az erény; akkor majd megerősödik önbizalmad Isten színe előtt; és a papság tana úgy csapódik majd le lelkeden, mint az égből érkező harmat.
A Szentlélek állandó társad lesz, jogarod pedig az igazlelkűség és az igazság változatlan jogara” (T&Sz 121:45–46; kiemelés hozzáadva).
Élvezni Isten Lelkét
Drága fiatal barátaim, legyen csodás életetek! Gondoljátok a legjobbakat, reméljétek a legjobbakat, és higgyetek a jövőben! Nagyszerű élet vár rátok. Mennyei Atyátok szeret benneteket. Bármilyen hibát is vétettetek, meg lehet bánni azt, és ugyanúgy bocsánatot nyerhettek rá, mint ez a fiatalember. Megvan mindenetek, amiért élhettek, amire számíthattok, és amiben hihettek. Ha tiszta a lelkiismeretetek, amikor egyedül vagytok az emlékeitekkel, az lehetővé teszi, hogy nagyon személyes módon érezzétek Isten Lelkét. Azt szeretném, hogy élvezzétek azt a Lelket, hogy az Úr jelenlétében mindig érezhessétek ezt a fajta önbizalmat. Kívánom, hogy erényes gondolataink tisztán tartsák a cselekedeteinket ma, holnap és mindörökre.