Isten gyermeke vagyok

Donald L. Hallstrom elder

a Hetvenek Elnökségéből

Mennyei örökségünk pontos ismerete elengedhetetlen a felmagasztosulásunkhoz.

Legalapvetőbb tanunk részét képezi az a tudás, hogy egy élő Isten gyermekei vagyunk. Ezért van az, hogy az Ő egyik legszentebb neve az, hogy Atya – azaz Mennyei Atyánk. Ezt a tant világosan tanították a próféták az évek során:

Mózes, amikor Sátán megkísértette, így vágott vissza: „Ki vagy te? Mert íme, én Isten fia vagyok”.¹
Az izráelitákhoz szólva a zsoltáríró kijelentette: „[A] Felségesnek fiai [vagytok] ti mindnyájan”.²
Pál az athéniaknak azt tanította a Mars-dombon, hogy ők bizony „Istennek nemzetsége ”.³
Joseph Smithnek és Sidney Rigdonnak egy látomásban volt része, mely során látták az Atyát és a Fiút, egy mennyei hang pedig kijelentette, hogy a világok lakói „Istennek született fiak és leányok”.⁴
1995-ben a 15 élő apostol és próféta megerősítette: „Minden emberi lény… Isten képmására teremtetett. Mindegyikük mennyei szülők szeretett lélekfia vagy lélekleánya”.⁵
Thomas S. Monson elnök azt tanította: „Egy élő Isten fiai és leányai vagyunk… Nem hihetünk ebben teljes meggyőződéssel, míg meg nem tapasztaljuk az erő és [a] hatalom érzését egy teljesen új megvilágításból.”⁶

Ez a tan annyira alapvető, oly sokszor említett és ösztönösen egyszerű, hogy szinte már hétköznapinak tűnik, holott igazából ez az egyik legrendkívülibb tudás, melyre valaha is szert tehetünk. Mennyei örökségünk pontos ismerete elengedhetetlen a felmagasztosulásunkhoz. Elengedhetetlen ahhoz, hogy felfoghassuk a szabadítás dicsőséges tervét, valamint hogy táplálhassuk az Atya Elsőszülöttjébe, Jézus Krisztusba, és az Ő irgalmas engesztelésébe vetett hitünket.⁷ Ezenkívül pedig állandó motiváló erőként szolgál számunkra, hogy megkössük és betartsuk nélkülözhetetlen, örökkévaló szövetségeinket.

Néhány kivételtől eltekintve az ezen a gyűlésen részt vevők közül szinte mindenki képes lenne szöveg vagy kotta nélkül itt és most elénekelni az „Isten gyermeke vagyok” című himnuszt.⁸ Ez a hőn szeretett himnusz egyike a leggyakrabban énekelteknek az egyházban. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy valóban tudjuk-e? Tudjuk-e az elménkben, a szívünkben és a lelkünkben? Vajon mennyei származásunk jelenti-e az elsődleges és legbensőbb személyazonosságunkat?

Itt a földön számos különféle módon azonosítjuk magunkat, beleértve ebbe a születési helyünket, a nemzetiségünket és az anyanyelvünket. Sőt, néhányan még a foglalkozásukat vagy a hobbijukat is ide sorolják. E földi azonosító jegyek nem is rosszak, hacsak fölé nem helyezkednek vagy nem összeférhetetlenek az örökkévaló azonosságunkkal – az Isten fiaként vagy lányaként való mivoltunkkal.

Amikor a legkisebb gyermekünk még csak hatéves volt, és elsős az iskolában, a tanító néni egy fogalmazási feladatot adott nekik az egyik órán. Október volt, a halloween hónapja, melyet a világ számos részén ünnepelnek. Habár nekem nem az egyik kedvenc ünnepem, úgy vélem, lehet néhány ártatlan és mentségére szolgáló vonatkozása.

A tanító néni minden kisdiáknak kiosztott egy papírlapot. A lap tetejére egy képzeletbeli boszorkány volt felskiccelve (ugye mondtam, hogy ez az ünnep nem tartozik a kedvenceim közé?), ahogy éppen egy forrongó üst mellett áll. A lapon szereplő kérdés pedig – hogy beindítsa a gyerekek képzeletét és próbára tegye fogalmazási készségeiket – a következő volt: „Éppen most ittál meg egy pohárral a boszorkány főzetéből. Mi történt veled?” Szeretném leszögezni, hogy e történet megosztásával nem tippeket szeretnék adni a tanítóknak.

„Éppen most ittál meg egy pohárral a boszorkány főzetéből. Mi történt veled?” Legjobb írói készségeit elővéve kislányunk a következőket írta: „Meg fogok halni, és a mennyben leszek. Tetszeni fog nekem. Szeretni fogom, mert ott a legjobb lenni, mivel együtt lehetünk Mennyei Atyánkkal.” Ez a válasz valószínűleg meglepte a tanító nénijét; amikor azonban a lányunk hazatérvén megmutatta nekünk a dolgozatát, feltűnt, hogy egy csillagot kapott rá, mely a legmagasabb osztályzat volt.

A valós életben valódi, nem pedig képzeletbeli nehézségekkel nézünk szembe. Létezik fájdalom – fizikai, érzelmi és lelki. Szívfájdalommal tölthet el, amikor a körülmények másképp alakulnak, mint ahogy azt elképzeltük. Igazságtalanságok érhetnek minket, amikor látszólag nem szolgáltunk rá a helyzetünkre; csalódások, amikor valaki, akiben megbíztunk, cserben hagy bennünket. Vannak egészségügyi és anyagi nehézségek, melyek eltéríthetnek. Lehetnek olyan kétkedő időszakaink, amikor az egyházi tanok vagy történelem dolgai meghaladják jelenlegi tudásunkat.

Amikor nehézségeket tapasztalunk az életünkben, mi az azonnali válaszunk? Zavar, kétkedés vagy lelki visszahúzódás? A hitünk gyengülése? Istent vagy másokat hibáztatunk a körülményeinkért? Vagy az az első reakciónk, hogy felidézzük, kik is vagyunk: egy szerető Isten gyermekei? Vajon társul-e ehhez abszolút bizalom abban, hogy Ő azért engedi, hogy földi szenvedésekben legyen részünk, mert tudja, hogy azok meg fognak áldani bennünket, és hogy általuk – amolyan tisztító tűzként – Hozzá hasonlóvá válhatunk és szert tehetünk mennyei örökségünkre?⁹

Nemrégiben Jeffrey R. Holland elderrel voltam egy gyűlésen. Egy arról a tantételről szóló tanításban, hogy a halandó élet kínzó lehet, a nehézségeinknek viszont örökkévaló céljuk van – még akkor is, ha éppen akkor ezt nem értjük –, Holland elder a következőt mondta: „Tiéd lehet, amit csak akarsz, vagy tiéd lehet valami sokkal jobb is.”

Öt hónappal ezelőtt feleségemmel, Diane-nel, David A. Bednar elder és felesége társaságában Afrikába látogattunk. A hatodik és egyben utolsó ország, ahova ellátogattunk, Libéria volt. Libéria gyönyörű ország, nagyszerű emberekkel és igen gazdag történelemmel – az élet azonban soha nem volt könnyű ott. A borzasztó szegénységet több évtizednyi labilis politikai helyzet és polgárháborúk súlyosbították. Mindezeken felül pedig a rettegett Ebolának is közel 5000 ember esett áldozatául annak legutóbbi kitörésekor. Miután az Egészségügyi Világszervezet az Ebola-krízis után biztonságosnak nyilvánította, mi voltunk az egyházi vezetők első olyan csoportja, akik a területen kívülről érkeztek a fővárosba, Monroviába.

Egy nagyon forró és párás vasárnap délelőtt a városközpontban lévő egyik bérelt konferenciaterembe látogattunk el. Minden rendelkezésre álló széket felállítottak, összesen 3500-at. A résztvevők száma összesen 4100 volt. A jelenlévők közül szinte mindenkinek gyalog vagy valamilyen kényelmetlen közlekedési eszközön kellett odautaznia. A szenteknek nem volt egyszerű összegyűlniük. Mégis eljöttek. A legtöbben a kezdési időpontnál már jóval korábban odaértek. Amikor beléptünk, a csarnokban szinte szikrázott a lelkiség. A szentek készen álltak arra, hogy tanítsák őket.

Amikor a beszélő egy szentírásverset idézett, az egyháztagok hangosan mondák vele együtt a szöveget. Mindegy, hogy rövid vagy hosszú rész volt-e, a teljes gyülekezet egyetlen hangként szólalt meg. Habár ezt nem nagyon javasoljuk, mindenesetre igazán lenyűgöző volt, hogy tudták. És a kórus! Bámulatos volt. Egy lelkes kórusvezetővel az élen, valamint egy 14 éves fiatal férfival a zongoránál, az egyháztagok lelkesen és erőt sugározva énekeltek.

Aztán Bednar elder beszéde következett. Természetesen ez volt az összejövetel leginkább várt mozzanata – hogy hallhassák, amint egy apostol tanít és bizonyságot tesz. Beszéde közben egyszer csak – nyilvánvalóan valamilyen lelki utasítás hatására – Bednar elder megállt, és azt mondta: „Ismeritek a »Mily szilárd alap az Isten igéje« című himnuszt?”

Úgy tűnt, mintha a 4100 főt számláló tömeg egyszerre kiáltotta volna, hogy „IGEN!”

Aztán megkérdezte, hogy tudják-e a 7. versszakot is.

A tömeg újra csak egybehangzó igennel válaszolt.

A „Mily szilárd alap az Isten igéje” című himnusz Mormon Tabernákulum Kórus által az elmúlt 10 évben gyakran énekelt feldolgozása tartalmazza a 7. versszakot is, mely korábban nem túl gyakran csendült fel. Bednar elder így szólt: „Akkor énekeljük el az 1., 2., 3. és 7. versszakot!”

A kórusvezető habozás nélkül felpattant, az áronipapság-viselő zongorista pedig rögvest lelkesen elkezdte játszani a bevezető dallamot. Az 1., 2. és 3. versszakokat olyan meggyőződéssel énekeltük, amilyet azelőtt közösen felhangzó gyülekezeti himnusz során még soha nem tapasztaltam. A hang- és lelki erő foka aztán újabb szintre lépett, amikor a 4100 hang a hetedik versszakot kezdte énekelni, mely kijelentette:

„A lelket, melynek Jézus volt reménye,
Nem engedem Én át az ellenségnek!
Bár a pokol kérje e drága lelket,
Soha el nem hagyom, soha el nem hagyom,
Soha el nem hagyom, nem hagyom őt el!”10

Életem egyik legjelentősebb lelki élménye során aznap egy igen mélyreható leckét tanultam meg. Olyan világban élünk, amelyben megfeledkezhetünk arról, kik is vagyunk valójában. Minél több zavaró tényező vesz bennünket körül, annál könnyebb hétköznapiként kezelnünk, majd figyelmen kívül hagynunk, végül pedig elfelejtenünk az Istennel való kapcsolatunkat. A libériai szentek az anyagi dolgok terén nem bővelkedtek, lelkileg azonban látszólag mindenük megvolt. Monroviában aznap Isten fiainak és leányainak egy olyan csoportját láthattuk, akik tisztában voltak ennek igazával.

Napjainkban – függetlenül attól, hol élünk vagy milyenek a körülményeink – létfontosságú, hogy mindenekelőtt Isten gyermekeként tekintsünk önmagunkra. Ennek tudata lehetővé teszi, hogy hitünk gyarapodjon, folyamatos bűnbánatra fog indítani, és megadja nekünk az erőt, hogy „állhatatosak és rendíthetetlenek” legyünk a halandó utazásunk során.¹¹ Jézus Krisztus nevében, ámen.