A békesség mintája
W. Christopher Waddell püspök
második tanácsos az Elnöklő Püspökségben
A mindannyiunk által keresett békesség cselekvést kíván tőlünk – hogy tanuljunk Jézus Krisztustól, hallgassunk a szavaira, és járjunk Ővele.
Néhány évvel ezelőtt a lányunk és a vejünk felkérést kapott egy elemis osztály tanítására, melyben öt virgonc négyéves kisfiú volt. A lányunk tanítónak lett kinevezve, a vejünk pedig rendfenntartónak, és minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy az időnkénti káosz ellenére viszonylagos nyugalmat biztosítva evangéliumi tantételeket tudjanak tanítani a gyerekeknek.
Az egyik különösen zűrös óra alatt, miután már többször is figyelmeztették az egyik eleven kisfiút, a vejünk kivezette az osztályból ezt a négyévest. Amikor már kint voltak, és épp arra készült, hogy beszél a kisfiúval a viselkedéséről és szülei felkereséséről, még mielőtt akár egy szót is szólhatott volna, a kisfiú eléállt, és élénken gesztikulálva, érzelemtől fűtött hangon kibökte: „Néha egyszerűen csak nehezemre esik Jézusra gondolni!”
A halandóságon átvezető utunk során, legyen bármily dicső a jövendőbeli végcélunk, és bizonyuljon még oly üdítőnek is az utazás, mindannyian ki vagyunk téve útközben próbatételeknek és bánatnak. Joseph B. Wirthlin elder azt tanította: „A szomorúság …egyszer mindannyiunkra rátalál. Előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell tapasztalnia a bánatot. Ez alól senki sem kivétel.”1 „Az Úr az Ő bölcsességében senkit sem véd meg a gyásztól vagy bánattól.”2 Azonban az, hogy tudunk-e békében járni ezen az úton, vagy sem, nagyrészt attól függ, hogy nekünk is nehezünkre esik-e Jézusra gondolni.
A lelki nyugalom, a tiszta lelkiismeret és a lelki béke nem annak függvénye, hogy el tudjuk-e kerülni a próbabételeket, a szomorúságot és a szívfájdalmat. Hű fohászaink ellenére nem minden vihar vált irányt, nem minden betegség gyógyul meg, és talán nem fogunk teljes mértékben megérteni minden olyan tant, tantételt és eljárást, melyet a próféták, látnokok és kinyilatkoztatók tanítanak. A békesség ígérete azonban a miénk – egy feltétellel.
János evangéliumában a Szabadító azt tanította, hogy az élet nyomorúságai dacára mi bízhatunk, reménykedhetünk és nem kell félnünk, mert Ő benne békességünk lehet.3 A Jézus Krisztusba és az Ő engesztelő áldozatába vetett hit mindig is az evangélium első tantétele lesz, és annak alapja, hogy reményeink szerint elnyerhetjük a „békességet ebben a világban és örök életet az eljövendő világban”.4
A békesség megleléséhez életünk mindennapos kihívásai közepette egy mintát kaptunk, mely a gondolatainkat a Szabadítóra összpontosítja, aki azt mondta: „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra; járj Lelkem szelídségében, és békességed lesz énbennem! Én vagyok Jézus Krisztus…”5
Tanuljunk Tőle, hallgassunk Rá és járjunk Ővele – három, ígérettel járó lépés.
Az első lépés: „Tanulj tőlem”
Ésaiásban azt olvassuk: „És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira…”6
Egyre nagyobb számban tarkítják templomok a földet, melyekben tanulunk Jézus Krisztusról és az Ő szerepéről az Atya tervében e világ Teremtőjeként, a mi Szabadítónkként és Megváltónkként, békességünk forrásaként.
Thomas S. Monson elnök azt tanította: „A világ, melyben élünk, kihívásokkal és nehézségekkel teli helynek tűnhet. […] Amikor elmegyünk Isten e szent házaiba és emlékezünk a …szövetségekre, melyeket ott kötünk, képesek leszünk minden megpróbáltatást jobban elviselni, és minden kísértést legyőzni. E szent menedékben békére lelünk…”7
Amikor néhány évvel ezelőtt Dél-Amerikában szolgáltam, egy cövekkonferenciai megbízásom során találkoztam egy házaspárral, akik nemrég elhunyt csecsemőjüket gyászolták.
A konferenciához kapcsolódó interjúk alatt találkoztam először Tumiri testvérrel és hallottam a veszteségéről. Beszélgetésünk során nemcsak azt mondta el nekem, hogy mélységesen elszomorítja a fiacskája halála, hanem azt is, hogy elkeseríti a gondolat, hogy soha nem fogja viszontlátni. Elmagyarázta, hogy viszonylag új egyháztagként még a kisfiuk születése előtt összegyűjtöttek ahhoz éppen elegendő pénzt, hogy egyszer elmenjenek a templomba, ahol házaspárként egymáshoz pecsételték őket, a két leányukat pedig őhozzájuk. Aztán elmondta, hogyan gyűjtöttek ismét, hogy vissza tudjanak térni a templomba, de a kisfiúval már nem jutottak el oda, hogy magukhoz pecsételjék.
Felismerve a lehetséges félreértést, elmagyaráztam, hogy igenis újra látni fogják a fiukat, amennyiben hithűek maradnak, mert az őt a feleségéhez és a leányaikat őhozzájuk kötő pecsételő szertartás a szövetségben született fiukat is hozzájuk köti.
Meghökkenve visszakérdezett, hogy vajon ez tényleg így van-e. Megerősítettem, hogy igen. Erre megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e beszélni a feleségével, aki a fiuk halála óta eltelt két hétben vigasztalhatatlan volt.
Vasárnap délután, a konferenciát követően találkoztam Tumiri nőtestvérrel, és neki is elmagyaráztam ezt a dicső tant. Friss veszteségének fájdalmával, de most már pislákoló reménnyel könnyek közt azt kérdezte: „Tényleg újra karomban tarthatom majd a kisfiamat? Tényleg örökre az enyém?” Biztosítottam róla, hogy ha betartja a szövetségeit, akkor a templomban található pecsételő hatalom, mely Jézus Krisztus felhatalmazása révén van érvényben, bizony lehetővé fogja tenni számára, hogy újra a fiával legyen és a karjában tartsa.
Bár Tumiri nőtestvér szívét összetörte a fia halála, a hála könnyeivel és békével telve távozott, a mi Szabadítónk és Megváltónk által lehetővé tett szent templomi szertartások miatt.
Amikor csak elmegyünk a templomba – minden, amit ott hallunk, teszünk és mondunk; minden szertartás, melyben részt veszünk; és minden szövetség, melyet megkötünk –, minden Jézus Krisztusra irányítja a figyelmünket. Szavait hallva és példájából tanulva békességet érzünk. Gordon B. Hinckley elnök azt tanította: „Menjetek el az Úr házába, érezzétek ott az Ő Lelkét és beszélgessetek Vele, és akkor olyan békességet ismertek meg, melyre sehol máshol nem leltek rá.”8
A második lépés: „Hallgass a szavaimra”
A Tan és a szövetségekben ezt olvashatjuk: „Akár saját hangom, akár szolgáim hangja által, az ugyanaz.”9 Ádám napjaitól kezdve egészen jelenlegi prófétánkig, Thomas Spencer Monsonig az Úr mindig is felhatalmazott képviselőin keresztül szólt. Akik úgy döntenek, hogy meghallgatják és megszívlelik az Úrnak az Ő prófétái közvetítésében érkező szavait, azok biztonságra és békére lelnek.
A Mormon könyvében sok példát látunk arra, milyen fontos követni a prófétai tanácsot és a próféta mellé állni, többek között Lehinek az élet fájáról szóló látomása egyik tanulságát, mely 1 Nefi 8. fejezetében található. Soha nem volt még zsúfoltabb a nagy és tágas épület, vagy félrevezetőbb, gúnyosabb és zavaróbb az ablakain kiszűrődő zaj, mint napjainkban. Ebben a részben két embercsoportról olvasunk, és arról, hogyan reagáltak az épületből érkező kiabálásokra.
A 26. verstől kezdve azt olvassuk:
„És én is körbejártattam a szemeimet, és a vízzel telt folyó másik oldalán egy nagy és tágas épületet láttam meg…
És tele volt emberekkel, …és éppen gúnyolódtak és ujjukkal mutogattak azokra, akik odajöttek és vettek a gyümölcsből.
És miután a gyümölcsöt megízlelték, elszégyellték magukat, azok miatt, akik csúfolták őket; és letértek tiltott ösvényekre, és elvesztek.”10
A 33. versben pedig azokról olvasunk, akik másképp reagáltak az épületből érkező csúfolódásra és gúnyolódásra. Lehi próféta elmagyarázza, hogy az épületben lévők „gúnyolódó ujjal mutogattak énrám és azokra, akik szintén vettek a gyümölcsből; mi azonban nem törődtünk velük”.11
A fontos különbség azok között, akik elszégyellték magukat, letértek és elvesztek, valamint azok között, akik nem törődtek az épületből érkező csúfolódással, és a próféta mellett maradtak, két kifejezésben rejlik. Az első csoportról azt olvassuk, hogy „megízlelték” a gyümölcsöt, a másodikról pedig azt, hogy „vettek” belőle.
Az első csoport megérkezett a fához, és egy darabig ott maradt a prófétával, de éppen csak megízlelte a gyümölcsöt. Mivel nem folytatták az evést, kitették magukat az épületből érkező kötekedés hatásainak, melyek elvonták őket a prófétától, tiltott ösvényekre, ahol elvesztek.
A gyümölcsöt megízlelő és aztán eltévelyedő emberekkel szemben pedig ott voltak azok, akik folyamatosan vettek a gyümölcsből. Ők figyelmen kívül hagyták az épületből érkező zűrzavart, a próféta mellé álltak, és élvezték az ebből fakadó biztonságot és békét. Az Úr és az Ő szolgái melletti elkötelezettségünk nem lehet részidős elköteleződés, mert ha az, akkor sérülékenyek maradunk azokkal szemben, akik a békességünk elpusztítására törekednek. Ha felhatalmazott szolgáin keresztül hallgatunk az Úrra, akkor szent helyeken állunk és nem lehet minket elmozdítani.
Az ellenség hamis megoldásokat kínál, melyekről talán úgy tűnik, hogy válaszokat adnak, de valójában még távolabb visznek minket az áhított békétől. Egy olyan káprázatot tár elénk, mely valósnak és biztonságosnak tűnik, de végül – a nagy és tágas épülethez hasonlóan – összeomlik, elpusztítva mindazokat, akik falai között keresnek békességet.
Igazat szól az egyszerű elemis ének: „Prófétánk mondta: Tartsd meg a törvényt, Békét és nyugalmat ez ad.”12
A harmadik lépés: „Járj Lelkem szelídségében”
Nem számít, mennyire tévelyedtünk el az ösvénytől, a Szabadító hív minket, hogy térjünk vissza és járjunk Ővele. A meghívás, mely szerint járjunk Jézus Krisztussal, arra is szólít, hogy kísérjük el Őt a Gecsemánéba, majd a Gecsemánéból a Kálváriára, aztán pedig a Kálváriáról a kerti sírbolthoz. Arra hív, hogy figyeljük meg és alkalmazzuk az Ő nagyszerű engesztelő áldozatát, melynek hatóköre éppoly személyes, mint amennyire végtelen. Arra hív, hogy tartsunk bűnbánatot, merítsünk az Ő megtisztító hatalmából, és ragadjuk meg felénk nyújtott szerető karját. Arra hív, hogy legyen békességünk.
Életünk valamely pontján mindannyian éreztük már a bűnhöz és a vétekhez kapcsolódó gyötrelmet és szívfájdalmat, mert „ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk”.13 Azonban legyenek bár „skarlátpirosak” a bűneink, ha alkalmazzuk Jézus Krisztus engesztelését és őszinte bűnbánat által Ővele járunk, akkor „hófehérek lesznek”.14 Bár korábban lehúzott minket a bűn súlya, békességre lelhetünk.
Az ifjabb Alma rákényszerült a bűneivel való szembenézésre, amikor az Úr egy angyala meglátogatta őt. E szavakkal írta le, mit tapasztalt:
„…lelkem a legnagyobb mértékben fel lett szaggatva, és gyötört minden bűnöm.
…igen, láttam, hogy fellázadtam Istenem ellen, és hogy nem tartottam be az ő szent parancsolatait.”15
Bár bűnei súlyosak voltak, e próbatétel közepette, megint csak szavait idézve:
„…emlékeztem, hogy hallottam atyámat a népnek prófétálni egy Jézus Krisztusnak, Isten Fiának az eljövetelét illetően, hogy engesztelést hozzon a világ bűneiért.
…így kiáltottam fel a szívemben: Ó Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem”.16
„…és amíg nem fohászkodtam az Úr Jézus Krisztushoz irgalomért, addig nem kaptam bocsánatot a bűneimre. De íme, hozzá fohászkodtam, és békét találtam a lelkemnek.”17
Almához hasonlóan mi is békét fogunk találni a lelkünknek, ha Jézus Krisztussal járunk, megbánjuk a bűneinket, és alkalmazzuk életünkben az Ő gyógyító hatalmát.
A mindannyiunk által áhított békességhez többre van szükség puszta vágyakozásnál. Cselekvést kíván tőlünk – hogy tanuljunk Tőle, hallgassunk a szavaira, és járjunk Ővele. Talán nem tudjuk irányításunk alatt tartani mindazt, ami körülöttünk történik, de azt hatásunk alatt tudjuk tartani, hogy mi módon alkalmazzuk a békességnek az Úr által megadott mintáját – azt a mintát, mely megkönnyíti, hogy gyakran gondoljunk Jézusra.
Bizonyságot teszek arról, hogy Jézus Krisztus „az út, az igazság és az élet”,18 és hogy csakis Őáltala nyerhetünk valódi békességet ebben az életben és örök életet az eljövendő világban. Jézus Krisztus nevében, ámen.