Otthonaink, családjaink
Örökké veletek akarok élni!
A szerző a Dominikai Köztársaságban, Santo Domingóban él.
Egy hatéves gyermek hite segített ismét megtalálni a saját hitemet.
22 évesen az életem váratlan fordulatot vett: elhunyt az édesanyám. Neki és az édesapámnak nagy hitük volt, és engem is az evangélium szerint neveltek. Édesanyám halálát követően édesapám elköltözött az Amerikai Egyesült Államokba. Mivel egyke vagyok, kezdtem nagyon magányosnak érezni magam, ahogy telt-múlt az idő. Az édesanyám nem volt velem itt a földön, édesapám pedig messze lakott; évente csak három hétre találkoztunk.
Ilyen érzéseim voltak, ahogy elkezdtem egyre inkább a főiskolai és a munkahelyi „barátaimban” menedéket találni. Apránként elkezdtem hamis boldogságot találni az időleges, fizikai dolgokban. Nem jártam már az egyházba, és fokozatosan teljesen inaktívvá váltam. Később hozzámentem egy csodálatos fiatalemberhez, aki – bár nagyon jó elveket vallott – nem ismerte az evangéliumot. Három gyermekünk született: Leah, Isaac és Ismael.
Illusztráció: Kelley McMorris
Egyszer édesapám meglátogatott bennünket októberben, hogy lássa az újszülöttet. A látogatása alatt Leah megkérdezte a nagyapjától, hogy miért nem hozza soha magával a nagymamát. Édesapám ekkor elmagyarázta neki, hogy Nagymama egy különleges helyen van, Mennyei Atya közelében. Amint édesapám távozott, Leah erőteljesen így szólt hozzám: „Anya, találkozni akarok Nagyival! Tudom, hogy a mennyben van, de azt akarom, hogy egy nap mi is ott legyünk együtt: Nagyi, Nagyapa, Apa, Isaac, Ismael és te. Örökké veletek akarok élni! Azt akarom, hogy ugyanaz a család legyünk ott fent, akik itt lent, hogy játszhassunk Nagyival.”
Nem tudtam, mit mondjak. Megsimogattam gyönyörű, ártatlan arcát, majd átmentem a hálószobámba. Térdre estem és addig zokogtam, amíg nem maradtak könnyeim. Arra kértem Mennyei Atyámat, hogy bocsásson meg. Tudtam, hogy elhagytam azt az ösvényt, amely ahhoz vezetne, hogy örökkévaló családként élhessünk együtt. Kudarcot vallottam azon feladatomban, hogy a helyes ösvényen vezessem őket, és elmulasztottam beszélni a férjemmel az evangéliumról.
Amikor fel tudtam állni, megkerestem az egyik egyházi vezető elérhetőségét, ő pedig összehozott engem az egyházközségünk misszionáriusaival. Másnap este eljöttek és tanították a férjemet. Attól az estétől fogva az életünk örökre megváltozott. Most már az egész családunk jár istentiszteletre minden vasárnap. Olyan elhívásom van, amelyben segíthetek a kevésbé tevékeny nőtestvéreknek. Arra is készülünk, hogy elmenjünk a templomba.
Isten Lelke olykor azokon keresztül mutat irányt számunkra, akiktől a legkevésbé várnánk. Ezúttal a hatéves lányomon keresztül. Már tudom, hogy ha összepecsételnek minket a templomban, örökké a családommal élhetek.