Hősiesen a Szabadítóról való bizonyságunkban
Christoffel Golden elder
a Hetvenektől
Elhangzott a Being Valiant [Hősiesnek lenni] című beszéd részeként, 2014. június 17-én az UNSZ Üzleti Főiskolán. A teljes angol nyelvű szöveg megtalálható az ldsbc.edu oldalon.
Mindegyikünknek lesznek olyan nehéz, de meghatározó pillanatai, melyek során kénytelenek leszünk cselekedni. Ezek a pillanatok fogják meghatározni, hogy kik vagyunk és mivé váltunk.
Illusztrációk: Dan Burr
Fiatalemberként sok évvel ezelőtt behívtak – vagy ahogy mi akkoriban mondtuk: „besoroztak” – a dél-afrikai hadseregbe. Olyan katonákkal osztottak be egy rajba, akik jó emberek voltak, de durván beszéltek és viselkedtek, ami néha előfordul a katonaságban szolgáló férfiak között.
Rájöttem, hogy ilyen hatásokkal körülvéve nem mindig könnyű az evangéliumi mércék szerint élni, de már szolgálatom elejétől kezdve örömmel álltam ki a hitelveim mellett. Világossá tettem, hogy nem fogok olyan viselkedést tanúsítani, amelyről tudom, hogy helytelen. Örömmel mondhatom, hogy a rajban lévő többi férfi – bár néhányan eleinte vonakodva – egy idő után elkezdte tisztelni a mércéimet.
Egy alkalommal a kiképzőtáborban néhányan a tábortűz körül álltunk egy gyönyörű, sötét, felhőtlen, csillagos éjjelen. A rajomból néhány srác sörözött, miközben én üdítőt kortyolgattam. Kellemesen beszélgettünk, nem volt szó helytelen témákról.
Eközben egy másik egységből átsétált néhány férfi a jókedvű csoportunkhoz. Az egyikük felém fordult, és amikor meglátta a kezemben az üdítőt, elkezdett gúnyolódni, amiért nem sörözök együtt a többiekkel. Mielőtt bármit is mondhattam volna, meglepetésemre az egyik barátom rászólt a férfira.
„Azt javasoljuk, hogy most távozzon, uram – mondta. – Nem tűrjük, hogy bárki is így beszéljen Chrisszel! Mi több, ő az egyetlen közöttünk, aki igazi keresztényként éli az életét!”
A rendreutasított férfi ezután csendben eloldalgott a sötét éjszakába. Bár abban a pillanatban kissé zavarban voltam a váratlan dicséret miatt, magamban hálás voltam, amiért úgy döntöttem, hogy Pál tanácsát követve „példa leszek a hívőknek” (lásd 1 Timótheus 4:12).
Ti is kerültök választások elé, különösen az életetek e szakaszában, amikor a lelketek egyedi módon van ráhangolva a rátok váró nagyszerű lehetőségek befogadására. A kérdés az, hogy mit szeretnétek magatokról leírni majd 5, 10 vagy 20 év múlva – vagy akár az életetek végén.
Mit jelent hősiesnek lenni?
A szent írásokban feljegyzett egyik leginkább figyelemreméltó látomásban Joseph Smith próféta leírta azoknak az állapotát, akik a celesztiális királyságot fogják örökölni a feltámadásuk és megítéltetésük után. Ugyanez a szakasz a Tan és a szövetségekben (76. szakasz) kinyilatkoztatja azoknak az állapotát és körülményeit is, akik nem valók a celesztiális királyságba, hanem ehelyett a terresztriális vagy a telesztiális királyság felé tartanak.
A terresztriális királyságot öröklőkről azt tanítja a kinyilatkoztatás, hogy ők „a föld tiszteletreméltó emberei, akiket elvakított az emberek csalárdsága… [Ők azok,] akik kapnak [Isten] dicsőségéből, de nem a teljességéből” (T&Sz 76:75–76). Majd a következő megdöbbentő tantételt olvassuk: „Ők azok, akik nem hősiesek Jézus tanúbizonyságában; nem kapják meg tehát az Istenünk királysága feletti koronát” (T&Sz 76:79; kiemelés hozzáadva).
Gondoljatok bele egy pillanatra. Feladnánk a celesztiális királyság dicsőségét, minden mélyreható és örökkévaló áldásával együtt, csak azért, mert nem vagyunk hősiesek Jézus tanúbizonyságában a földön, ebben a rövid, halandó, próbatételi állapotunkban?
Mit jelent hősiesnek lenni Jézus tanúbizonyságában? Az Úr egyik újkori apostola így fogalmazott:
„Azt jelenti, hogy bátrak vagyunk és merészek; hogy minden erőnket, energiánkat és képességünket felhasználjuk a világgal folytatott háborúban; hogy megharcoljuk a hit nemes harcát. […] Az igazlelkűség ügyében való hősiesség fő sarokköve a teljes evangélium összes törvénye iránti engedelmesség.
Jézus bizonyságában hősiesnek lenni azt jelenti, hogy Krisztushoz jövünk és tökéletessé válunk Őbenne; hogy megtartóztatjuk magunkat minden istentelenségtől; és teljes lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel szeretjük Istent. (Lásd Moróni 10:32.)
Jézus bizonyságában hősiesnek lenni azt jelenti, hogy megingathatatlan meggyőződéssel hiszünk Krisztusban és az Ő evangéliumában. Azt jelenti, hogy ismerjük az Úr földön végzett munkájának igaz és isteni mivoltát. […]
Jézus bizonyságában hősiesnek lenni azt jelenti, hogy Krisztusba vetett állhatatossággal törekszünk előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Azt jelenti, hogy mindvégig kitartunk. (Lásd 2 Nefi 31:20.) Azt jelenti, hogy a vallásunk szerint élünk, hogy azt tesszük, amit prédikálunk, és betartjuk a parancsolatokat. Ez a »tiszta istentisztelet« megnyilvánulása az emberek életében; ez az árvák és özvegyek meglátogatása az ő nyomorúságukban, és az, hogy »szeplő nélkül« megtartjuk magunkat a világtól (lásd Jakab 1:27).
Jézus bizonyságában hősiesnek lenni azt jelenti, hogy megzabolázzuk szenvedélyeinket, ellenőrzés alatt tartjuk a vágyainkat, valamint felülemelkedünk a testi és gonosz dolgokon. Azt jelenti, hogy legyőzzük a világot, ahogyan azt Ő is tette, aki a mintaképünk, és aki maga volt Atyánk összes gyermeke közül a leghősiesebb. Azt jelenti, hogy erkölcsileg tiszták vagyunk, hogy befizetjük a tizedünket és felajánlásainkat, hogy megtiszteljük a sabbatot, hogy a szív minden szándékával imádkozunk, és hogy mindenünket az oltárra fektetjük, ha arra kérnek.
Jézus bizonyságában hősiesnek lenni azt jelenti, hogy mindenben az Úr pártját fogjuk. Azt jelenti, hogy úgy szavazunk, ahogy Ő szavazna. Azt jelenti, hogy azt gondoljuk, amit Ő gondol; hogy abban hiszünk, amiben Ő hisz; hogy azt mondjuk, amit Ő mondana; és hogy azt tesszük, amit Ő tenne ugyanabban a helyzetben. Azt jelenti, hogy bennünk van Krisztus értelme, és egyek vagyunk vele, amiképpen Ő is egy az Ő Atyjával.”1
Itt hozzá kell tennem valamit, amit a mi Szabadítónk, az Úr Jézus Krisztus az Ő földi, halandó szolgálattétele során tanított:
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.
Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt;
És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.
A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám;
És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.
A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 10:34–39).
Célunk a halandóságban semmivel sem több vagy kevesebb annál, mint hogy felkészüljünk arra, hogy ismét szeretett Mennyei Atyánk társaságában élhessünk, egyenjogú örökösökként Jézus Krisztussal. Ez az örökkévaló családokban való dicsőséges lét – feleségünkkel vagy férjünkkel, valamint gyermekeinkkel és tágabb családunkkal együtt – mindenki számára elérhető, bár néhányan csak a halandóság fátylán túl fogják tapasztalni ezeket az áldásokat.
Ezek az áldások megkövetelik, hogy felvegyük a keresztünket, és a végsőkig maradjunk hősiesek Urunk és Szabadítónk bizonyságában és szolgálatában.
Készüljünk a cselekvésre!
Az út, melyet mindegyikünknek fel kell térképeznie, számtalan lehetőséggel van tele, és számos kihívással terhes. Kénytelenek vagyunk nap mint nap döntéseket hozni. Némelyek aprók, és látszólag lényegtelenek, mások viszont mélyreható és tartós következményekkel járnak.
Szembetűnő tény, hogy mindegyikünknek lesznek olyan nehéz, de meghatározó pillanatai, melyek során kénytelenek leszünk cselekedni. Ezek a pillanatok fogják meghatározni, hogy kik vagyunk és mivé váltunk. Az ilyen pillanatok sokszor olyankor jönnek, amikor kellemetlen és népszerűtlen dolog helyesen és hősiesen cselekedni. Életetek történetének lejegyzése közben rá fogtok jönni, hogy a legmeghatározóbb pillanatok, melyeket valaha is átéltek, akkor fognak érni, amikor egyedül álltok.
Felidézek egy beszámolót a nagy ellenállás közepette tanúsított magányos kiállásról. Valamikor 1838 novemberében Joseph Smith prófétát és másokat, többek között Parley P. Pratt eldert (1807–1857) is láncra verték és bebörtönözték a Missouri állambeli Richmondban.
Pratt elder a következő eseményt jegyezte fel a fogságuk idejéből:
„Eme kimerítő éjszakák egyikén alvást színlelve feküdtünk, mígnem elmúlt már éjfél is, de fülünket és szívünket sértette, hogy órákon keresztül hallgattuk a Price ezredes által vezetett őreink trágár tréfáit, szörnyűséges esküdözéseit, irtózatos káromlásait és szennyes beszédét, miközben elbeszélték egymásnak fosztogatásaik, gyilkosságaik, rablásaik stb. cselekedeteit, melyeket még Far Westben [Missouriban] és környékén a »mormonok« között követtek el. Még azzal is kérkedtek, miképpen becstelenítettek meg erővel asszonyokat, leányokat és szüzeket, és hogyan lőtték vagy loccsantották ki férfiak, nők és gyermekek agyvelejét.
Addig hallgattam, míg olyannyira felháborodtam, megütköztem, elborzadtam és elteltem a haragvó igazságosság lelkével, hogy alig tudtam türtőztetni magam, hogy fel ne álljak és meg ne feddjem az őröket; de egy szót sem szóltam Josephnek vagy bárki másnak, noha mellette feküdtem, és tudtam, hogy ébren van. Hirtelen talpra állt, és a mennydörgés hangján, avagy üvöltő oroszlánként szólalt meg, emlékezetem szerint a következő szavakat szólva:
»CSEND LEGYEN, pokol bugyrának ördögei! Jézus Krisztus nevében rendreutasítom magukat, és azt parancsolom, hogy nyughassanak; nem fogok tovább élni egy percet sem, hogy ilyen beszédet hallgassak! Hagyják abba az ilyen beszédet, máskülönben vagy maguk, vagy én meghalunk EBBEN A PILLANATBAN!«
Aztán nem szólt többet. Rettenetes méltósággal magasodott elénk. Láncra verve és fegyvertelenül; nyugodtan, higgadtan és méltóságteljes angyalként tekintett le a meghunyászkodott őrökre, akik leengedték vagy a földre ejtették fegyvereiket; akiknek remegett a lába, és akik a sarokba húzódva vagy a lábai elé kuporodva esedeztek a bocsánatáért, majd az őrségváltásig csendben maradtak.”2
A Joseph Smith próféta által tanúsított bátorság nem csak a próféták vagy az idősebb egyháztagok kiváltsága. Joseph F. Smith elnök (1838–1918) életének egyik eseménye is ezt igazolja. 1857 őszén, amikor a 19 éves Joseph visszatért a Hawaiin szolgált missziójából, csatlakozott egy kaliforniai szekérsorhoz. Ez egy meglehetősen bizonytalan időszak volt a szentek számára. Johnston hadserege Utah felé masírozott, és sokan keserű érzésekkel tekintettek az egyházra.
Egy este több bandita lovagolt be a szekérsor táborába, és átkozódva azzal fenyegetőztek, hogy minden mormonnak ellátják a baját, akit megtalálnak. A szekérsorból a legtöbben elbújtak a bozótosban, de Joseph azt kérdezte magában: „Fussak el ezek elől az alakok elől? Miért kellene félnem tőlük?”
Azzal odament az egyik betolakodóhoz, aki pisztollyal a kezében faggatta: „»Mormon« vagy?”
Joseph így válaszolt: „De még mennyire! Mégpedig a velőmig, kívül-belül, teljes szívemből.”
Erre a bandita megragadta a kezét, és azt mondta: „Hát te, te ——— ———, a legrokonszenvesebb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Kezet rá, fiatal barátom. Öröm egy olyan férfit látnom, aki kiáll a meggyőződése mellett.”3
Most élitek át életetek néhány legjelentősebb pillanatát! Most írjátok, és még írni fogjátok pillanatról pillanatra és napról napra a személyes történeteteket. Lesznek olyan időszakok, amikor cselekednetek kell, míg más alkalmakkor bölcsen hallgatni fogtok. Bővelkedni fogtok a lehetőségekben, döntéseket kell majd hoznotok, és szembe kell majd néznetek kihívásokkal!
Mindig emlékezzetek rá, hogy soha nem vagytok egyedül Mennyei Atyánk nagyszerű boldogságtervében! Ebben az életben sokan, és a halandóság fátylán túl még többen emelnek szót az ügyetekben az Úr előtt, még a mai napon is. Nagy hatalmat ruháztak rátok a szertartásokon keresztül, melyeket elnyertetek, és a szövetségeken keresztül, melyeket megkötöttetek. Mindenekfelett pedig a ti szerető Mennyei Atyátok és az Ő Fia, Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk és Szószólónk, mindig jelen vannak, hogy segítsenek benneteket az életben. A Szabadító halandó szolgálattétele alatt egy mélyen megindító tanításban hívott minden élő lelket, köztük tehát minket is:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Máté 11:28–30).
Ünnepélyes tanúbizonyságomat teszem a mi Örökkévaló Mennyei Atyánk és az Ő Fia, az Úr Jézus Krisztus élő valóságáról. Arról is bizonyságomat teszem, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden elképzelhető módon az Úr visszaállított egyháza, és Isten királysága a földön.
Kívánom, hogy mindannyian, akik osztozunk ebben a bizonyságban, örökre hősiesek maradjunk ebben a nagyszerű ügyben.