A szeretet és a szolgálat öröksége
Thomas S. Monson elnök nyilvános felravatalozására 2018. január 11-én került sor a Konferencia-központban. A temetési szertartást másnap tartották a Konferencia-központban, melyet aznap délután zárt körben megtartott temetés követett a Salt Lake City-i temetőben.
Áldás számomra, hogy elétek állhatok ezen a napon, és megemlékezhetek édesapámról, Thomas Spencer Monson elnökről, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza 16. elnökéről. Ma ezt a Konferencia--központot betölti a szeretetetek és az imáitok. Köszönöm, hogy itt vagytok és támogattok.
Családunk szeretne köszönetet mondani azok sokaságának, akik megáldották édesapámat a szolgálatukkal és a gondoskodásukkal. Szívből jövő köszönetünket fejezzük ki Henry B. Eyring elnöknek és Dieter F. Uchtdorf elnöknek. Köszönetet mondunk a Tizenkét Apostol Kvóruma minden egyes tagjának. Az egyház többi általános felhatalmazottjának és tisztségviselőjének is köszönetünket fejezzük ki. Monson elnök irodai személyzete és a többi alkalmazott egyszerűen felülmúlhatatlan. Rendkívüli szolgálatot nyújtott édesapám biztonsági csapata, nevezetesen a hozzáértő és gondoskodó Tracy Monson és Dan Stephens. Külön köszönettel tartozunk az ápolói személyzetnek, különösen Aleese Walker nőtestvérnek. Hálásak vagyunk édesapám odaadó gyógytornászaiért, fogorvosaiért és szakorvosaiért, ide értve a belgyógyászát, Dr. Russell Maxwellt is. Figyelemre méltó volt mindannyiótok kitartó könyörülete és szolgálata.
Szeretnék köszönetet mondani a férjemnek, Rogernek, és a gyermekeinknek azért, hogy támogattak engem, miközben az édesapámat, az ő nagyapjukat szolgáltam.
Drága édesapám, szent áldás és megtiszteltetés volt számomra az, hogy odaadó édesanyám kérése szerint törődhettem veled! Tudom, hogy angyalok voltak körülöttünk, hogy hordozzanak.1
Végezetül szeretnék köszönetet mondani nektek, az egyház tagságának. 54 évnyi mindennapos imáitok, melyeket apámért mondtatok, midőn apostolként, majd pedig az egyház elnökeként szolgált, valóban fontosak voltak.
Ma mély hálát érzek édesapámért és az általa létrehozott örökségért, mely a szeretet és a szolgálat öröksége. Bár próféta volt, édesapám tudta, hogy nem tökéletes. Teljes szívéből, alázatosan támaszkodott Urunkra és Szabadítónkra, Jézus Krisztusra, és megpróbált olyan lenni, mint Ő. Úgy egy évvel ezelőtt épp az irodájában dolgozott. Az Ensign folyóirat egyik példánya nyitva volt előtte, pont az ő képénél. Édesapám rámutatott a képre, és azt mondta: „Ismerem ezt a fickót. Megpróbálta, ami tőle telt.”
A szeretet öröksége
Monson elnök csupán azzal, hogy „megpróbálta, ami tőle telt”, a szeretet felejthetetlen örökségét hagyta hátra. Szerette az Urat és szerette az embereket. Látta a bennünk rejlő lehetőségeket, és őszintén hitt abban, hogy Jézus Krisztus engesztelése által képesek vagyunk a változásra és a fejlődésre.
Szerette a szüleit, a testvéreit és a tágabb családját. Szerette drága örökkévaló társát – csoda szép, csendes, hű támaszát, Francest, aki mellett azzá válhatott, aki lett. Szerette a családját és minden egyes kelet-kanadai misszionáriusát. Különösen szerette az unokáit. Szoros időbeosztása ellenére számtalan közös emlékre tettek szert. Őszintén érdekelte mindegyikük élete.
A vadidegenek is érezték Monson elnök szeretetét. Egyszer éppen egy helyi idősek otthonába látogatott, és ott kezet fogott egy kerekesszékben ülő férfival. A férfi szégyenlősen felnézett rá, és azt mondta: „Monson elnök, kezet fogtál velem, de nekem egy ölelésre lenne szükségem.” Apa habozás nélkül lehajolt, és gyengéden megölelte ezt a kedves embert.
Édesapám gyakran emlegette a Szabadító nagy parancsolatát:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”2
Ő is nap mint nap úgy döntött, hogy ezen parancsolat szerint él.
A szolgálat öröksége
A két veronai nemes című színdarabban William Shakespeare bölcsen azt írta: „Nem is szerelmes, aki nem mutatja.”3 Édesapám jól tudta ezt, és a Szabadító példájának követésével mutatta ki a mások iránti szeretetét: „…széjjeljárt jót tévén…; mert az Isten vala ő vele”4. Édesapám egész életét mások szolgálatával töltötte.
Sok személyes látogatása alkalmával az én kiváltságom volt az, hogy elkísérhettem. Rendszeresen meglátogattuk egy gyermekkori barátját, a 98 éves Glen Rudd eldert. Egyszer kissé túl sok idő telt el két látogatás között. Valamelyik nap az egyik titkárnő fogadta Rudd elder telefonhívását apám irodájában. A férfi ezt kérdezte tőle: „Monson elnök épp a betegeket, a nyomorultakat és az öregeket látogatja? Mert én is az vagyok!” Aztán hamar el is látogattunk hozzá. A látogatás után Apa mosolyogva hozzám fordult, és azt mondta: „Ann, úgy érzem, hogy ma tettünk valami jót.”
Édesapám mások szolgálatára irányuló vágya gyakran meghaladta azt, amire képes volt a rengeteg feladata miatt. Eltökéltsége azonban megoldást is szült: Másokat is bevont, hogy a nevében elvégezzék a szükséges szolgálatot. Felhívta a gondosan kiválasztott személyeket, és azt kérdezte: „A barátommal, Mac-kel beszélek? Tom vagyok. Szeretnél ma lelki piros pontot szerezni?” Ez azt jelentette, hogy Monson elnöknek szüksége van egy „szolgálat-szívességre”. „Mac” nagyon is szívesen tett ennek eleget.
Nem kell az egyház elnökének lennünk ahhoz, hogy észrevegyük a másik ember szükségletét és „lelki piros pontot szerezzünk”. Apám azon gyakran előforduló érzésére reagálva cselekedett, hogy „ez kedves lenne tőlem”, majd rájött, hogy megválaszolta vele valakinek az imáját. A Lélek késztetéseit követve szolgálatunk egyszerű cselekedetei is imára érkező válaszok lehetnek, és másokat szolgálva továbbvihetjük ezt az örökséget.
Kicsit több mint egy évvel ezelőtt édesapámmal meglátogattuk egy másik régi barátját, aki 94 éves volt, és súlyos beteg. Édesapám harsányan így kiáltott: „Ez itt az én jó barátom, Brent Goates?” Goates testvér kinyitotta a szemét, és nagy nehezen, elérzékenyülve annyit mondott: „Tom, hát eljöttél. Csodálatos. Csodálatos.”
Édesapám így folytatta: „Brent, sehol máshol nem lennék most szívesebben, mint éppen itt, veled. Ott vagyok, ahol az Úr akarja, hogy legyek.” Édesapám úgy beszélgetett vele, mintha mindketten újra fiatalok lennének, és Brent életerős férfi lenne, majd adott neki egy papsági áldást. Ahogy elindultunk, és sétáltunk a járdán az autónk felé, apám így szólt: „Az Úr azért adta nekünk a papságot, hogy szolgáljunk és megáldjunk másokat. Nagyszerű áldás, hogy meglátogathatom a barátomat, ő pedig tudhatja, hogy nem feledkeztek meg róla. Úgy érzem, hogy ma tettünk valami jót, Ann.” Azon a napon édesapám abba sem tudta hagyni a mosolygást. Fütyörészett. Boldog volt.
Őt figyelve rádöbbentem, hogy az apám tudja, miből ered az igazi öröm. Odaadó szolgálatán keresztül megtanulta, hogy az öröm az Úr szeretetéből és felebarátaink szolgálatából ered. Ez az öröm mindannyiunk rendelkezésére áll. Édesapám, a próféta, valamint Szabadítónk, Jézus Krisztus iránt úgy mutathatjuk ki leginkább a tiszteletünket, ha mindennap úgy élünk, hogy a nap végén tényleg azt mondhassuk: „Úgy érzem, ma tettem valami jót.”
A bizonyságom ez: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza igaz. Tudom, hogy Isten él és szereti a gyermekeit. Köszönetet mondok mindannyiótoknak, akik szerették és tisztelték édesapámat, Thomas Spencer Monson elnököt. Kövessük mindannyian továbbra is az Úr prófétáját! Tekintsünk Krisztusra, a mi tökéletes Urunkra és Megváltónkra, mint örök példánkra. Őszintén azért imádkozom, hogy drága édesapám, és egy nap mi is mindannyian halljuk ezeket a szavakat: „Jól vagyon jó és hű szolgám, …menj be a te uradnak örömébe”5.
Mindezeket Jézus Krisztus nevében mondom, ámen.