In memoriam:
Thomas S. Monson elnök: Próféta és barát
„Ne féljetek! Legyetek jó reménységben! A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek.”1
CÍMOLDALT FÉNYKÉPEZTE: SCOTT G. WINTERTON, Deseret News
Úgy tűnt, hogy a sürgősségi osztály betegét már haza lehet engedni, de a Salt Lake City-i orvos és a segédszemélyzet mégis habozott. Habár a férfi kezelése és gyógyulása befejezettnek látszott, gondozatlan kinézete és bizonytalan lakhatási körülményei aggodalomra adtak okot. „Van olyan családtagja, barátja, akik segíteni tudnának önnek az utókezelés során?” – kérdezte az orvos. „Nem igazán – felelte a beteg, majd eszébe jutott valami. – Tulajdonképpen van egy barátom, aki időnként gondoskodik rólam. Tom Monsonnak hívják.”2
Egy régi barátja szerint Thomas Spencer Monson elnök „a lecsúszottak” és „a hátrányos helyzetűek különleges barátja” volt.3 Egész életében – beleértve az Első Elnökség tagjaként kiváltképp felelősségteljes feladatkörben eltöltött három évtizedet is – óriási jelentőséget tulajdonított annak, hogy személyesen látogasson meg hajlott korú barátokat és idegeneket; amikor pedig a Lélek arra késztette, gyakran szakított időt a fontos megbeszélésekből is arra, hogy papsági áldást adjon beteg gyermekeknek. Amikor elment egy-egy nagyobb sporteseményre, nem vezető munkatársakat vagy állami tisztviselőket hívott el magával, hanem azokat a barátait, akiket fiatalkorának hivalkodástól mentes helyszínein ismert meg. A West Középiskola összes osztálytalálkozóján a „Tom Monson” névtáblát viselte. Az egyik fia elmondása szerint ugyanez a Thomas Monson „egyáltalán nem tett különbséget egy illető társadalmi helyzete, közéleti nagysága vagy egyéb megkülönböztető teljesítménye alapján: egy 50 évvel korábban megismert alázatos barát ugyanakkora – vagy még nagyobb – figyelemben részesült, mint egy kormányzó, egy szenátor vagy egy kiemelkedő üzletember.”4
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza 16. elnökének elhunytával magas és alacsony állású emberek, valamint az egyházon belüli és kívüli barátok és támogatók milliói veszítettek el egy hű barátot. „Mindig szükségem volt az Úr segítségére, és mindig kértem is azt”5 – hangoztatta Monson elnök, aki olyan egyházkormányzást hagy hátra, melyet az egész világ felé fordulás fémjelzett az emberbaráti segélyezés révén; olyan egyházi weboldalak révén, melyek nagyobb átláthatóságot teremtettek, és segítettek az egyháztagoknak megérteni egyes összetett kérdéseket; olyan közönségkapcsolati kampányok révén, melyek célja az volt, hogy segítsenek a világnak megérteni az egyházat; valamint az újítások azon sokasága révén, mely a szabadítás munkájának előmozdítását célozta. Ez utóbbiak közé tartozott annak a korhatárnak a leszállítása, amikortól a fiatal férfiak és a fiatal nők teljes idejű missziót szolgálhatnak; azoknak a csatornáknak a kiterjesztése, amelyeken keresztül a misszionáriusok mások felé fordulhatnak (ide értve a technika használatát is); valamint azok az online fórumok, amelyek közös virtuális beszélgetésre hozták össze az egyház vezetőit és tagjait világszerte. Hivatali ideje alatt új egyházi kézikönyv készült, amely a keresztényi tanítványságot hangsúlyozta. A családtörténeti munka egyszerűbbé vált, megkönnyítve a nevek felkutatását és templomi benyújtását helyettes általi keresztelésre és egyéb szabadító szertartásokra.
Monson elnök gratulál kedves barátjának, Thelma Fetzernek a 100. születésnapja alkalmából (2010). Monson elnök gyakran meglátogatta idősödő barátait, és idegeneket is
Kevesen vitatnák ugyanakkor, hogy számos jelentős eredménye ellenére Monson elnök legfontosabb öröksége az erőteljes személyes példamutatás. Egyik kedvenc szentírásverse, az Apostolok cselekedetei 10:38, úgy írja le Jézust, mint aki „széjjeljárt jót tévén”. Monson elnök mindig ott volt, ahol a Szabadító nekünk szóló intésének megfelelő módokon lehetett jót tenni: enni adott az éhezőnek, befogadta a jövevényt, felruházta a mezítelent, meglátogatta a beteget, valamint belépett a magány és csüggedés börtöneibe, melyek oly gyakran ejtik foglyul a vigasztalan embereket (lásd Máté 25:34–40). Emberbarátisága, a programok helyett az emberre irányuló figyelme, továbbá a Lélek követése iránti elkötelezettsége arra indított egy újságírót, aki évtizedeken át tudósított Monson elnökről, hogy a következő sorokat vesse papírra: „Kevés olyan emberrel találkoztam, akik ilyen nagy erőfeszítést tesznek azért, hogy másokat felemeljenek, megnyugvást hozzanak nekik, vigasztalják és felvidítsák őket.”6 Thomas S. Monson élete, melyet a családja, a nehézségek, a lehetőségek és – természetesen – a szolgálat töltött be, segített létrehozni személyes szolgálattételének példaértékű krisztusi örökségét.
Egy nagylelkű otthon
Salt Lake Cityben, az 500 South és a 200 West sarkán – nem messze onnan, ahol a vasút keresztülhalad a városon – nevelte gyermekeit a nagy gazdasági világválság közepette George Spencer Monson és Gladys Condie Monson, körülvéve Gladys rokonaival, akik Skóciából érkezett úttörők leszármazottai voltak. George nagyszülei Svédországban és Angliában csatlakoztak az egyházhoz, majd kivándoroltak Amerikába, és Salt Lake Cityben telepedtek le. 1927. augusztus 21-én megszületett George és Gladys második gyermeke és egyben első fia, Thomas Spencer Monson, aki az anyai nagyapja – Thomas Sharp Condie – és az apja után kapta nevét.
Monsonék a rokonaikon kívül is sokakkal osztották meg szeretetüket. A környéken nem volt ritka az átutazóban lévő éhes vándorok látogatása, Gladys Monson pedig úgy fogadta és etette őket, „mintha mindegyikük meghívott vendég lett volna”, idézte fel később Monson elnök.7 Ezenkívül vasárnaponként vacsorát küldött az utcájukban lakó „Vén Bob” részére, aki rendszeresen felajánlott Tomnak tíz centet a kiszállításért. „Nem fogadhatom el a pénzt – felelte Tom megfontoltan. – Édesanyám megnyúzna.”8 Vasárnaponként Tom édesapja a saját, köszvénytől rokkant testvérét, Elias bácsit cipelte Tom kíséretében az 1928-as Oldsmobiljukig, majd körbeautózott vele a városban.
„Életemnek ebben a szakaszában nagy benyomást tettek rám édesanyám és édesapám cselekedetei – emlékezett vissza Monson elnök. – Nem is tűnt fel nekem, hogy ritkán járnak istentiszteletre.”9 Felidézte a türelem és jó szándék légkörét is: „Soha nem hallottam, hogy édesapám egyetlen rossz szót is szólt volna egy másik emberhez. Mi több, a szobában sem volt hajlandó megmaradni, ha bárki tiszteletlenül vagy csúnyán beszélt egy másik emberről.”10
Nem meglepő, hogy ez a hozzáállás és ezek a cselekedetek Tomra is elkezdték kifejteni hatásukat. Az egyik karácsonyon, miközben repesett az örömtől, mert kapott egy villanyvasutat, kikönyörögte az édesanyjától, hogy övé lehessen az egyik vasúti kocsi egy másik, olcsóbb készletből, amelyet az utcájukban lakó özvegyasszony fiának szántak. Később, amikor Tom és az édesanyja elvitték az ajándékot, és Tom látta, hogy a fiú mekkora örömmel fogadja a szegényes készletet, bűntudat fogta el. Hazaszaladt, és nemcsak azt a vasúti kocsit hozta el, amelyet kivett a készletből, hanem egyet a sajátjai közül is.11 Tom később felajánlotta két, házikedvencként tartott nyulát karácsonyi vacsora gyanánt az egyik barátja családjának, akik soha nem ehettek még pulykát vagy csirkét.12 Amikor pedig ellenséges viszony alakult ki egy asszony, valamint az udvarába baseball-labdákat átütő Tom és a pajtásai között (az asszony gyakran megtartotta a hozzá kerülő labdákat), Tom úgy döntött, hogy javít a helyzeten. Anélkül, hogy bármit is megbeszéltek volna, Tom rendszeresen megöntözte az udvarát nyáron, ősszel pedig összegereblyézte a gyepén a leveleket. Az asszony egy napon áthívta őt, tejjel és süteménnyel kínálta, majd átadott neki egy egész doboznyi baseball-labdát.13
Ettől függetlenül Monson elnök gyakran elismerte, hogy gyermekkori jó cselekedetei mellett volt benne egy adag csibészség is, ami időnként szidást eredményezett. Az egyik unokatestvérével egyszer összegyűjtötték a szomszédok kóborló kutyáit, és bezárták őket egy kerti szeneskamrába. Amikor aztán Tom édesapja kinyitotta az építmény ajtaját, hat kutya is keresztülgázolt rajta.14 Az egyik délután Tomot félrehívta az Elemi elnöke, és elmondta, mennyire elszomorítja, hogy a fiúk közül sokan rendetlenkednek az elemis nyitógyakorlatok alatt. Tom felajánlotta a segítségét. „A fegyelemmel kapcsolatos gondok abban a pillanatban megszűntek az Elemiben” – idézte fel.15 A kísértések azonban megmaradtak. Egyszer rábeszélte egy barátját, hogy lógjon el vele az egyik délutáni elemis óráról. Azt tervezték, hogy rögtön azután lépnek le, miután Tom bedobja a zsebében lévő egycentest az Elemi Gyermekkórház adománygyűjtő perselyébe. A szintén a zsebében lévő tízcentesből pedig elmentek a Hatch-tejboltba csokis jégkrémet venni. A terv azonban félresiklott, amikor a fiúk rájöttek, hogy Tom akaratlanul a tízcentest dobta be adományként az egycentes helyett. Így hát mindketten visszafordultak, Tom pedig leverten bedobta az egycentest is. „Hosszú ideig úgy éreztem – mondta később –, hogy talán én eszközöltem a legszámottevőbb befektetést az Elemi Gyermekkórházba.”16
A Provo-kanyonban található családi nyaralóba tett gyakori látogatások életre szólóan megszerettették vele a kacsavadászatot, a táborozást, a horgászatot és az úszást a folyóban; egyszer Tom még egy lányt is kimentett, aki veszélyes örvények közé sodródott.17 Arról az élményéről is mesélt, amikor az egyik barátjával meggondolatlanul felgyújtották a gazt a családi nyaraló közelében. Mint mindig, ezt a történetet is keretként használta egy fontos evangéliumi tantétel megosztásához.18
Hetente többször is ellátogatott a Salt Lake City-i otthonuktól néhány háztömbnyire lévő Chapman közkönyvtárba, ami elültette benne a könyvek és írók iránti szeretetet, ez pedig később abban volt segítségére, hogy hosszan tudjon idézni olyan kedvenc költőitől, mint Wordsworth, Longfellow, Bryant, Tennyson és Shakespeare.19
Egyik kedvenc időtöltése a galambtenyésztés volt, melyet fiatalon kezdett el, és még felnőttként is folytatott. Egyszer aztán Tom a sáfárságot illetően tanulhatott belőle, amikor is egy ároni papsági kvórumtanácsadótól olyan galambot kapott, amely folyton visszarepült a tanácsadó házához, heti alkalmat teremtve ezáltal a fiúval tartott papsági interjúkra.20 Azonban Tom a szeretett vasárnapi iskolai tanítójának, Lucy Gertschnek tulajdonította, hogy megalapozta a Jézus Krisztusról való bizonyságát. A lármás fiúk osztálya iránt tanúsított szeretete megváltoztatta a rendetlenkedő viselkedésüket, ahogy Gertsch nőtestvér Lélekkel teli tanítását hallgatták a Bibliáról.21
Férfivá növekedve
A nagy gazdasági világválság megszorításai miatt Tomnak már 12 évesen munkába kellett állnia az édesapja mellett, aki egy nyomdai vállalkozást vezetett.22 A 2. világháború árnya azonban még a válságnál is sokkal jobban rávetült Tom középiskolai éveire. „Minden fiatal férfi tisztában volt vele, hogy ha [a háború] folytatódik, akkor a seregben találja magát” – mondta Monson elnök a kamaszkori éveiről.23 A történelemszerető kiváló tanuló 17 évesen beiratkozott a Utah-i Egyetemre.24 Komolyan fontolóra vette, hogy történelemtanár lesz, ám végül üzleti szakon tanult tovább, miközben nagyon élvezte a Dr. Lowell Bennion és Dr. T. Edgar Lyon által tanított felsőfokú hitoktatási órákat is.25
Az egyetemen ismerte meg élete szerelmét. Miután egy tanévköszöntő bálon bemutatták Frances Johnsonnak, Tom hamarosan elkezdett járni hozzájuk. Később így gondolt vissza erre, amikor összevetette saját, lármásabb otthonukat Johnsonék otthonával: „Nem voltam felkészülve arra a méltóságra és csendre, amely [az otthonában] uralkodott”26. Frances édesapjának feltűnt a Monson név, és könnyes szemmel ölelte át Tomot, miután rájöttek, hogy Tom dédnagybátyja, Elias ismertette meg az evangéliumot a Johnson családdal Svédországban.27 Tom és Frances mindketten szerették a big band zenét, és olyan helyekre jártak táncolni, ahol többek között Tommy Dorsey vagy Glenn Miller zenekara játszott.28
1945-ben Tom belépett az USA haditengerészetének tartalékosai közé. A kiképzőtáborban töltött első három hétről később viccelődve ezt mondta: „meg voltam győződve arról, hogy az életem veszélyben van. A haditengerészet nem kiképezni akar, hanem megölni.” A nehéz időkkel azonban lelki élmények is jártak. Miután egy főaltiszt mindenkit felsorakoztatott az egyik vasárnap, majd elküldte a katolikusokat, a zsidókat és a protestánsokat a saját imagyűlésükre, odament Tomhoz, és megkérdezte: „És maguk, uraim, ugyan minek nevezik magukat?”
„Egészen addig észre sem vettem – mesélte később Monson elnök –, hogy bárki is állna mellettem vagy mögöttem a téren. Mindannyian szinte egyszerre kiáltottunk fel: »Mormonnak, uram!«”29
Az egyik este nem sokkal karácsony előtt Tom mormon barátja, Leland Merill, aki a barakkban a szomszédos ágyon feküdt, elkezdett fájdalmasan nyögni. Kétségbeesetten súgta oda: „Monson! Monson! Te elder vagy, nem?”, és kért egy papsági áldást – ilyet Tom addig még soha nem csinált. Ahogy csendben segítségért imádkozott, Tom választ kapott: „Nézz bele a tengerészzsákod aljába.” Talált is benne egy misszionáriusi kézikönyvet, abban pedig útmutatást arra vonatkozóan, hogy miként kell megáldani a betegeket. Hajnali két óra volt. „Mintegy 60 kíváncsi tengerész figyelmének kereszttüzében nekiláttam az áldásnak – mondta később. – Még el sem pakoltam a felszerelésemet, Leland Merrill már úgy aludt, mint egy kisbaba.”30 Tom másoktól is tanult a katonai szolgálat során, és csodálattal adózott egy fiatal katolikus férfi előtt, aki minden este letérdelt az imához, miközben „mi, mormon srácok, az ágyunkon fekve imádkoztunk”.31
Tom egy évig szolgált, majd hazatért, hogy kitüntetéssel diplomázzon a Utah-i Egyetemen. Ezt követően hirdetésszervezőként helyezkedett el az egyház tulajdonában lévő Deseret News újságnál. 1948. október 7-én, néhány hónappal a diploma megszerzését követően, feleségül vette Frances Johnsont a Salt Lake templomban. „Meglehetősen hamar megtanultam a saját lábamon állni” – mondta Monson nőtestvér az első közös évekről.32 Az Úr szinte azonnal felkérte a fiatal Monson testvért és feleségét, hogy kezdjenek el fáradságot nem ismerve részt venni Isten királyságának építésében.
A katonai szolgálat után (balra) Thomas megismerkedett Frances Johnsonnal, akit később elvett feleségül. Három gyermekük született: Thomas Lee, Clark Spencer és Ann Frances
Személyes szolgálattétel
1950 májusában John R. Burt, Tom és Frances püspöke elhívást kapott a cövekelnökségbe. Amikor megkérdezték, hogy kit javasolna püspöknek maga helyett, Burt püspök perceken át hallgatott: „Azt próbáltam kitalálni, miként magyarázzam el [a cövekelnöknek], miért gondolom azt, hogy egy 22 éves kölyök váltson engem püspökként.”33 Így kezdődött az ifjú Thomas S. Monson szolgálattétele a Temple View Hatodik-Hetedik Egyházközségben, amelybe 85 özvegy is tartozott, és amely abban az időben az egyház jólléti szolgáltatásinak legnagyobb igénybe vevője volt. Püspökként szolgálva ebben az egyházközségben megerősödtek és továbbfejlődtek Tom már addig is erős jótékonysági ösztönei. Karácsonykor minden özvegyet meglátogatott, cukorkát, könyveket vagy sült csirkét víve ajándékba.34 Olyan közel került az „özvegyeihez”, hogy sokakat még jóval azután is évente meglátogatott, miután felmentették a püspöki elhívásából. Később, már általános felhatalmazottként, mind a 85 özvegy temetésén beszélt.35 „Alkalmatlanságom alázatossá tett” – idézte fel püspöki szolgálatának öt évét, hálát adva azért, hogy „az életben nagyon fiatalon kifejleszthettem az együttérzés lelkületét mások iránt, akik esetleg szükséget szenvednek, függetlenül az életkortól vagy a körülményektől.”36 Mindenkit szolgált, aki az egyházközsége határain belül lakott, beleértve a más hiten lévőket is, és felkereste a kevésbé tevékeny egyháztagokat, még ha ez azzal is járt, hogy az egyik vasárnap reggel elment egy benzinkútra, és arra biztatta a szerelőaknában dolgozó fiatalembert, hogy térjen vissza a kvórumgyűléseire.37
Ez az elhívás egy kemény leckével is szolgált számára. Miközben egy cöveki vezetőségi gyűlésen vett részt, Monson püspök erős késztetést érzett, hogy azonnal induljon el meglátogatni az egyházközség egyik idős tagját, akit a veteránkórházban ápoltak. Sajnos éppen a cövekelnök beszélt, így a fiatal püspök türelmetlenül kivárta a végét, mielőtt a kórházba sietett volna. Ahogy befutott a férfi szobájába, egy nővér megállította. Megkérdezte: „Ön Monson püspök?” Majd így folytatta: „a páciens a halála előtt önt kereste.”38 Miközben aznap este hazafelé vezetett, Monson püspök megfogadta, hogy soha többé nem mulasztja el, hogy a Szentlélek késztetése szerint cselekedjen, és egyházi szolgálatának hátralevő része újra és újra ezt az elkötelezettséget tükrözte.
Ezt követően 27 évesen a cövekelnökségben szolgált tanácsosként, 31 évesen pedig Kanadában lett misszióelnök. Az irányítása alatt szolgáló misszionáriusok emlékei szerint olyan vezető volt, aki annyira összhangban volt a Lélekkel, hogy gyakran pont azelőtt látogatott el egy-egy benyomást követve valamelyik misszionárius lakására, mielőtt az éppen valami helytelent cselekedett volna.39 Annyira figyelt a misszionáriusokra, hogy mindegyiküknek megtanulta a nevét, tanácskozott velük a gondjaikról és aggodalmaikról, és lényegében minden tőle telhetőt megtett, hogy megelőzze az idő előtti hazatérést és a fegyelmi tanácsokat. Ekkorra a Monson család Thomas Lee és Ann Frances megszületésével már kétgyermekesre növekedett. Harmadik gyermekük, Clark Spencer, Kanadában született. A család több időt tölthetett együtt e missziós megbízás alatt, mint amit megszoktak. Tom olyannyira elkötelezetté vált Kanada iránt, hogy az még 2010-ben is megfigyelhető volt: amikor az egyház elnökeként felszentelte a Kanadai Vancouver templomot, egy kanadai zászlócska volt a zakója gallérjára tűzve, a nyitóéneket pedig a kanadai himnuszra változtatta.40
Miután Tom visszatért Salt Lake Citybe, a Deseret Press általános vezetője lett, Frances életét pedig a gyermekek nevelése, az egyházi elhívásokban való szolgálat, és férje különböző általános papsági bizottságokban való szolgálatának támogatása töltötte ki.
Az olyan egyházi bizottságokban való széleskörű részvételének köszönhetően, mint például a Felnőtt Egyeztetési, a Misszionáriusi, vagy a Genealógiai bizottság, Tom meg volt róla győződve, hogy a David O. McKay elnök irodájába szóló meghívás is valamiképpen az akkori megbízásával lesz összefüggésben. Nem így történt. McKay elnök elhívta őt, hogy az Első Elnökségbe tanácsosnak elhívott N. Eldon Tanner elder helyére lépve a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként szolgáljon. Tom a meghatottságtól és a meglepetéstől hirtelen meg sem tudott szólalni. Végül arról biztosította McKay elnököt, hogy „minden tehetségem, amellyel esetleg megáldattam, a Mester szolgálatára lesz fordítva, szükség esetén akár az életem kockáztatásával is.”41
Monson elnök beleegyezett, hogy a szent elhívást a feleségén kívül mindenki más előtt bizalmasan kezeli, és az 1963. október 4-i általános konferencia előtti éjszakán egyáltalán nem jött álom a szemére. Amikor megérkezett a konferenciára, a Papsági Házitanítási bizottság tagjai között foglalt helyett, amelyben ő is szolgált. A mellette ülő egyik barátja, Hugh Smith, felhívta a figyelmét egy furcsa egybeesésre: a legutóbbi két alkalommal a Hugh mellett ülő ember lett általános felhatalmazottnak elhíva.42 Miután elhangzott Thomas Monson neve, „Hugh Smith rám nézett, és egyszerűen ennyit mondott: »Harmadszor is ugyanoda csapott be a villám.« Meggyőződésem, hogy a padsorokból az emelvényre vezető út volt életem leghosszabb útja.”43
Szolgálat a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként
A maga 36 évével Thomas S. Monson volt a legfiatalabb férfi, akit apostolnak hívtak el azóta, hogy 1910-ben Joseph Fielding Smith 33 évesen lett a kvórum tagja. A Tizenkettek soraiban végzett szolgálata 22 évet ölelt fel, 1963-tól egészen addig, amíg 1985-ben, Ezra Taft Benson elnöksége alatt elhívták az Első Elnökségbe, és addigra már az egyház minden főbb bizottságában szolgált, gyakran azok elnökeként.44 Ez alatt az idő alatt az egyház tagsága az Amerikai Egyesült Államok nyugati felén összpontosuló egyjellegű csoportból világméretű, rendkívül sokszínű nemzetközi közösséggé fejlődött.45 David O. McKay elnök hívta el apostollá, majd Joseph Fielding Smith elnök alatt szolgált 1970 és 1972 között, utána pedig Harold B. Lee elnök alatt 1972 és 1973 között. Spencer W. Kimball elnök 1973-tól 1985-ig tartó hivatali ideje alatt vezette Monson elnök azt a szentíráskiadási bizottságot, amely 1979-ben megalkotta a Biblia Jakab király-féle változatának témakalauzt, bibliaszótárt és újszerű lábjegyzetrendszert is tartalmazó 2400 oldalas kiadását. Monson elnök ott volt Kimball elnök történelmi kinyilatkoztatásánál is, miszerint minden érdemes férfi egyháztag meg fogja kapni a papságot.46
Azonban a 2. világháborút követő években a vasfüggöny mögött rekedt egyháztagok számára Monson elnök legnagyobb teljesítménye az volt, ahogy a Tizenkét Apostol Kvórumán belül odafigyelt a kelet-európai szentekre. „Azok a tényleges áldások, amelyeket országunk és Európa számára eredményezett, annyira valóságosak és annyira jelentősek és annyira egyedülálló értékkel bírnak – jegyezte meg Dieter F. Uchtdorf, az Első Elnökség német származású tagja –, hogy valóban az a meggyőződésem, hogy az Úr arra készítette fel őt, hogy eszköz legyen Németország történelmének megváltoztatásában.”47 A Német Demokratikus Köztársaság kommunista kormányzata súlyosan elnyomta a vallásgyakorlást, az egyháztagok azonban a megkülönböztetés, a munka- és tanulási lehetőségek elvesztése, és összejöveteleik gyakori megfigyelése ellenére is hithűek maradtak. Monson elnök gyakran látogatta meg őket; egyszer az egész egyházigazgatási kézikönyvet áttanulmányozta azzal a szándékkal, hogy Kelet-Németországba érve újra legépeli azt, mivel egyházi irodalmat tilos volt bevinni az országba. Elment az egyik gyülekezeti irodába, és nekiállt a feladatnak, majd miután néhány oldallal elkészült, körülnézett, és felfedezte a kézikönyv egyik példányát a háta mögött lévő polcon.48 Fáradhatatlanul dolgozott a keletnémet tisztviselőkkel azon, hogy legalább néhány szentnek megengedjék az általános konferencián való részvételt, valamint hogy ellátogathassanak a külföldön lévő templomba – a keletnémet szentek azonban továbbra is leginkább arra vágytak, hogy a világ többi részén élő egyháztagokéhoz hasonló lehetőségeik legyenek.
1978-ban aztán Kimball elnök megígérte Monson elnöknek, hogy „az Úr nem fogja megtagadni a templom áldásait ezektől az érdemes [keletnémet] egyháztagoktól”, majd egy mosoly kíséretében hozzátette: „Találd meg a módját.”49 Ahogy Monson elnök és Henry Burkhardt, az egyház NDK-beli vezetője újra és újra azzal a kérvénnyel fordult a kormányzathoz, hogy egy-egy alkalommal akár hat házaspár is ellátogathasson a svájci templomba, a kormányzati vezetőktől megdöbbentő javaslat érkezett: „Miért nem építenek itt egy templomot?” 1982 októberében az Első Elnökség bejelentette, hogy templom fog épülni a Német Demokratikus Köztársaságban, Freibergben – az első olyan templom, amely kommunista országban épül. Ez a bejelentés majdnem annyira felfoghatatlan volt, mint az a későbbi – de még a berlini fal leomlása előtt született – csodás megállapodás, amely egyfelől Monson elnök, Russell M. Nelson (akkor még) elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, valamint az egyház keletnémet vezetői, másfelől pedig a kormányzat tisztviselői, illetve Erich Honecker államfő között jött létre arról, hogy misszionáriusok szolgálhassanak az országban és az országból.50 „Élő tanúja vagyok annak – írta Monson elnök –, hogy miként nyilvánult meg az Úr keze az egyháztagok feletti őrködésben a valamikori kommunista kormányzású országokban.”51
Helyi vezetők és Monson elder közös fényképet készítenek a Kelet-Németországban újonnan létrehozott Drezda Misszió papsági gyűlése után
Monson elnök szolgálattétele azonban a világalakító események és a kimerítő igazgatási kötelezettségek közepette továbbra is a Szentlélek késztetéseire és az egyén felkarolására összpontosított. Miután áldást adott egy veteránkórházban fekvő barátjának, Monson elnök úgy érezte, hogy „több jót [valósított] meg egyetlen látogatással, mint egy heti gyűlésezéssel az egyház központjában”52. Bővelkedünk olyan történetekben, amikor Monson elnök kitérőt tett általános felhatalmazotti feladatai mellett, hogy kórtermekbe, idősotthonokba és magányos ágyakhoz elvonulva látogassa meg a rá váró betegeket és társtalanokat. Amikor a louisianai Shreveportban tartott cöveki gyűlések beosztása nem tette lehetővé Monson elnök számára, hogy meglátogasson egy halálosan beteg kislányt, ő ennek ellenére készen állt. A szombat esti vezetőségi gyűlésen aztán „hallottam egy hangot, amely a lelkemhez szólt – mondta. – Az üzenet rövid volt, de ismerősen csengett: »Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa« (Márk 10:14).”53 Másnap reggel megtette a Christal Methvin otthonáig vezető 130 kilométeres utat, megáldotta őt egy Lélekkel eltelt családi összejövetelen, és a kislány négy nappal később elhunyt.
Monson elnöknek szokása volt, hogy amikor a szegénységben élő keletnémet egyháztagokkal találkozott, nekik adta az öltönyét, a cipőjét, a számológépét, de még a saját nevével feliratozott szentírásait is.54 És soha nem felejtette el a Hatodik-Hetedik Egyházközségben lévő egyháztagokat sem, gondoskodva az olyan korosodó és alacsony jövedelmű barátokról, mint Ed Erickson, akit Monson elnök elhívott a családi összejövetelekre, és születésnapi ünnepségeket kezdeményezett a részére. Egy 2009-es beszédében ezt tanította: „[L]egyen meg a bátorságotok ahhoz, hogy ne ítélkezzetek és ne kritizáljatok, és legyen meg a bátorságotok odafigyelni arra is, hogy senki ne legyen kirekesztve, hanem mindenki azt érezhesse, hogy szeretik és megbecsülik.”55
Monson elnök becsületessége és barátságossága hídépítést és jó szándékot eredményezett az egyház felé a különböző vallások, civil szervezetek és közösségi vezetők részéről. Sokszínű környéken nőtt fel, közel érezte magát a más vallású rokonaihoz, és őszintén vallotta: „Úgy vélem, hogy mindenütt vannak jó emberek.”56 Élvezte mások társaságát, „akik közül sokan nem feltétlenül az egyház tagjai – jegyezte meg –, de közösségi lelkiségű és polgári szellemű egyének.”57 Az olyan közösségi vezetők, mint például a Salt Lake Tribune egyik korábbi – katolikus vallású – kiadója, értékelték ezt: „Ha valaha találkoztatok, akkor Tom Monson már a barátod. […] Az egyház különleges módon, barátság révén egyesítette ezt a közösséget, amikor Tom Monsont az Első Elnökségbe emelte.”58 A helyi közösség egyik szószólója egyszer megjegyezte: „Nem tudom, hogy tudják-e az emberek, milyen sokat vállal [a mormon] egyház a non-profit világban. Monson elnök nagyon is tisztában van azzal, hogy mik a szükségletek.”59 Egy másik vallási vezető ezt írta Monson elnöknek: „Ön mindig megnyitja a szívét az Üdvhadsereg szükségleteinek és kéréseinek. Bizton mondható, hogy Ön és a munkatársai lenyűgöztek bennünket szívélyességükkel és kegyes lelkületükkel.”60 Részt vett és fel is szólalt a Salt Lake City-i Magdolna-székesegyház 1993-as felszenteléséhez kapcsolódó ünnepségeken, valamint beszélt közeli katolikus barátai temetésén is.61
Az olyan időtöltés, mint a galambtenyésztés, kikapcsolódást jelentett Monson elnök számára a kötelezettségeivel járó nyomás alól, és azt is eredményezte, hogy a dédunokái „madaras Papának” nevezték el. A galambtenyésztés iránti szenvedélye köszönt vissza az Amerikai Cserkészszövetségben egy időben megszerezhető galambtenyésztési érdemjelvénnyel kapcsolatban is. 1969-ben kezdett szolgálni a cserkészek országos igazgatótanácsának tagjaként, és a szolgálata hosszú évekig folytatódott, miközben elnyerte az Ezüst Hód kitüntetést, az Ezüst Bölény kitüntetést, valamint 1993-ban a nemzetközi cserkészet legmagasabb kitüntetését, a Bronz Farkast. Ahogy azonban a cserkészek egyik korábbi főigazgatója, Roy Williams viccesen megjegyezte, Monson elnök nem igazán tudta túltenni magát azon, hogy a cserkészek a galambtenyésztési érdemjelvény elhagyása mellett döntöttek.62
Monson elnök érdeklődési köre nagyon széles volt. Miközben a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, megszerezte az MBA-diplomáját. Utazásai során szívesen látogatott katonai temetőkbe – e szent helyekre, melyek az elmondása szerint a „széttört álmokkal, megvalósulatlan reményekkel, gyászterhes szívekkel, valamint a háború éles kaszája által rövidre nyesett életekkel” kapcsolatos gondolatokat keltettek.63 Nagyon szeretett a 2. világháborúról tanulni, és – könnyedebb témára térve – élvezte a Perry Mason sorozat esténkénti ismétléseit, bár néha elaludt, és elszalasztotta a végét.64 Kedvelte a musicaleket is. „A feleségem, Frances szerint »musicalmániás« vagyok” – közölte egyszer a hallgatósággal egy általános konferencián.65 Sokszor nézte meg az újévnapi amerikaifutball-mérkőzéseket is, amikor „semleges hozzáállással kezdek nézni két futballcsapatot, de alig telik el pár perc, és már ki is választottam azt a csapatot, amelyiknek szerintem nyernie illene.”66 Képes volt egy egész repülőút alatt a csirkékről beszélgetni az egyik útitársával; amikor pedig 1989-ben imareggelin vett részt a Fehér Házban az Amerikai Cserkészszövetséggel, kiderült, hogy az akkori amerikai elnök, id. George Bush is hozzá hasonlóan szereti az angol springer spánielt.67
A legmélyebb érdeklődést természetesen a családja iránt tanúsította, amely mostanra nyolc unokát és tizenkét dédunokát számlál [a halála idején érvényes adat]. Habár csak korlátozottan tudott otthon lenni, gyermekei mégis jól emlékeznek a játékokra, a horgászatokra, a kacsavadászatokra, a kerti munkákra, a mozilátogatásokra, az úszásokra és a szánkózásokra az édesapjukkal.68 Fia, Tom számára két esemény is különösen emlékezetes: az egyik, amikor kisfiúként az apjával dámázott, a másik pedig, amikor édesapja elrepült hozzá a Kentucky állambeli Louisville-be, hogy áldást adjon neki, mert a katonaságban tüdőgyulladást kapott az alapkiképzés során.69 Lánya, Ann, mindig szívesen hallgatta a különböző egyházi megbízatásokról visszatérő édesapja vasárnap esti családi beszámolóit. Clark pedig annak a napnak az emlékét tartja nagy becsben, amikor édesapja egy több mint 60 kilométeres kitérőt tett azért, hogy elvigye őt megnézni egy héjafészket a utah-i Randolph közelében.70 Monson elnök számára a fűnyírás éppen olyan nagy örömmel folytatott tevékenység volt, mint a házuk alagsorában tartott családi pingpongversenyek.71
Az Első Elnökség tagja
Monson elnök az egyház három elnöke mellett szolgált tanácsosként, köztük Gordon B. Hinckley elnök és Ezra Taft Benson elnök mellett is. 10 éves korában ennél a pulpitusnál mondta el első beszédét (jobbra fent). 2008 óta Henry B. Eyring és Dieter F. Uchtdorf szolgált tanácsosaként az Első Elnökségben
Thomas S. Monson 1985-től kezdve 22 éven át szolgált az Első Elnökségben, először Ezra Taft Benson elnök második tanácsosaként, majd 1994-ben Howard W. Hunter elnök mellett hasonlóképpen. Ezután következett tizenhárom év (1995-től 2008-ig) Gordon B. Hinckley elnök mellett, aki Monson elnököt hívta el első tanácsosának.72 Az Első Elnökségben eltöltött hivatali ideje során Monson elnök az egyházigazgatásban szerzett sokféle tapasztalatából merített, miközben olyan mennyiségű munka nehezedett rá, hogy az irodájából is alig tudott kilépni. Hinckley elnök lett az egyház történelmének legtöbbet utazó elnöke, és ez a kabinet mindig rendkívül elfoglalt volt. A kisebb templomok lehetővé tették a templomépítés ütemének gyors fokozását; felépült az egyház óriási új Konferencia--központja, egyháztagok ezreinek téve lehetővé az általános konferencián és egyéb rendezvényeken való részvételt; megkezdődött a világméretű képzési gyűlések műholdas közvetítése; amikor pedig a Utah-i Egyetemen ünnepséget rendeztek Joseph Smith próféta születésének 200. évfordulóján, a Rice–Eccles-stadionban 42 000, a Sóstó-völgyből és Wyomingból érkezett fiatal lépett fel.73
Azonban Monson elnök „soha nem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy az emberekkel foglalkozzon”, mondta róla Ronald A. Rasband elder a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja74, és 2000 telén a felesége volt az, akire több időt kellett szánnia. Miután Frances súlyosan megsérült egy esés során, férje heteken át a kórházi szobában végezte az irodai munkáját, mígnem felesége visszanyerte az eszméletét, és végre megszólalt: „Elfelejtettem postázni a negyedéves adóbefizetést.”75 Kedvességének másik haszonélvezője a Church News újságírónője, Gerry Avant volt, aki gyakran tudósított Monson elnök utazásairól, és akit Monsonék egyszer elhívtak magukkal városnézésre, mert ahogy azt Monson elnök megfogalmazta: „maga olyan sokat dolgozik”76.
Az egyház elnöke
Gordon B. Hinckley elnök 2008. január 27-én hunyt el. Az Első Elnökség feloszlott, Monson elnök pedig visszatért a Tizenkét Apostol Kvórumának elnökeként betöltött hivatalába. Nem sokkal ezután az a férfi, aki a sínek közelében nőtt fel, gyerekcsínyekre bujtogatott az Elemiben, és még a nagy gazdasági világválság alatt is kész volt megosztani szerény javait, a világszerte élő utolsó napi szentek millióinak vezetőjévé vált. „Soha nem törtem a fejem azon, hogy mi várhat rám az úton az életem bármely területén – mondta egy interjúban nem sokkal azelőtt, hogy egy ünnepélyes gyűlés keretében sor került az egyház elnökeként való támogatására a 2008. áprilisi általános konferencián. – Nem tudhattam, hogy Hinckley elnök nem fog-e túlélni engem.” Így fogalmazott: „Mindig az volt az életszemléletem, hogy ott szolgálj, ahova elhívtak, és nem ott, ahol korábban voltál, vagy ahol esetleg még lehetsz. Ott szolgálj, ahova elhívtak!”77
Thomas S. Monsont 2008. február 3-án választották el és rendelték el az egyház 16. elnökeként, ő pedig Henry B. Eyring elnököt választotta első tanácsosának. Második tanácsosnak a több nyelven beszélő Dieter F. Uchtdorf elnököt választotta, aki Németországban tért meg, és 2004 óta szolgált a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként. Az új Első Elnökség a növekvő egyház nemzetközi jellegét jelképezte.78 A másnapi sajtótájékoztatón Monson elnök a következőket mondta az újságíróknak: „Egyházként segítő kezet nyújtunk nemcsak saját népünk felé, hanem minden jóakaratú ember felé az egész világon a testvériség azon szellemében, amely az Úr Jézus Krisztustól származik.”79
A testvériségnek és a mások felé fordulásnak ez a lelkülete fémjelezte Monson elnök kabinetjét. Az egyházi vezetők rendszeresen együtt dolgoztak a katolikusokkal, az evangéliumi keresztényekkel, valamint más vallási és közösségi csoportokkal az emberbaráti munkában és erkölcsi ügyek támogatásában. Az egyházi vezetők más vallások vezetőit is meghívták, hogy mondjanak beszédet az egyház kampuszain, és online forrásokkal segítették a vallásszabadság támogatását.80 Monson elnök és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjai arra is biztatták az egyháztagokat, hogy szolgálat és közösségépítés által nyissanak más felekezetek felé; erősítették továbbá a más intézményekkel már meglévő emberbaráti kapcsolatokat, hogy világszerte enyhítsenek azok döbbenetes mértékű szükségletein, akiket természeti és ember okozta katasztrófák sújtottak. Monson elnök hivatali idejének első hét évében az egyház kivette a részét a haiti és nepáli földrengéseket, a japán szökőárt, valamint a thaiföldi árvizeket követő segélyezési erőfeszítésekből. Segítséget nyújtott továbbá egyes gazdaságilag elmaradott országok védőoltási erőfeszítéseiben, segített tiszta vizet juttatni távoli falvakba, és katasztrófahelyzeti segítségnyújtást folytatott az Amerikai Egyesült Államokban. Erre a nemzetközi segélyezésre és az elért hatásra a Slate.com is felfigyelt, amikor 2009-ben Monson elnököt Amerika 80 legbefolyásosabb „nyolcvanasa” közé sorolta, megjegyezve, hogy ő „az egyetlen a felsorolásban, aki milliókat kormányoz Isten prófétájaként”81.
Monson elnök vezetése alatt kezdtek el továbbá az egyház közönségkapcsolati erőfeszítései arra irányulni, hogy segítsenek másoknak jobban megérteni az utolsó napi szenteket jellemző sokszínűséget. A Mormon vagyok kampányban különböző különleges helyeken (Harley Davidson, Kongresszusi Könyvtár, rockzenekarok) dolgozó utolsó napi szentek szerepeltek. Az egyház központja újabb weboldalakat is indított a fiatalok és mások számára, az egyház tulajdonában lévő BYUtv csatorna és weboldal pedig olyan kimagaslóan elismert programokat kezdett készíteni, amelyek szélesebb körben tarthattak számot érdeklődésre. Az egyházi weboldalon egy sor jó minőségű rövidfilmet tettek közzé az Újszövetség olyan jeleneteivel, melyeket számos felekezet hívei örömmel fogadhattak. Olyan egyéb online erőforrások is megjelentek, mint jó néhány evangéliumi témával foglalkozó írás, melyek célja az összetett kérdések egyértelmű és tudományos igényű megközelítése volt, vagy mint a Mormon and Gay [Mormon és meleg] weboldal, amely bemutatja a vonatkozó egyházi tanításokat, és személyes történeteket tartalmaz meleg utolsó napi szentektől és a családjuktól.
Azonban a Monson elnök hivatali ideje alatt lezajlott változások közül a legszámottevőbbek talán az igazgatásban végbemenő történelmi jelentőségű fejlemények voltak. Jelentős változások történtek az egyházi vezetés, működés, tanítás és térítés módjaiban. 2009-ben az egyház kiosztott egy DVD-t és egy füzetet a jólléti tantételekről, majd 2010-ben megjelent az egyházi vezetőknek szóló utasítások új kézikönyve, melyet két világméretű képzési közvetítés kísért. Az új kézikönyvben a hangsúly a tanácsokkal folytatott – nyílt és őszinte beszélgetésen alapuló – közös munkára és a püspök terheinek delegálással történő könnyítésére helyeződött, valamint legfőképpen arra, hogy az egyháztagokat segítse Jézus Krisztus igaz tanítványaivá válni. 2010-ben indult el továbbá – a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjai által tartott nemzetközi képzésen – az olyan papsági vezetőségi konferenciák és területi vizsgálatok megvalósítása, amelyek tartalmazták az emberbaráti szolgálat, a jólléti szükségletek, a misszionáriusi munka és a templomi munka átfogó áttekintését is.
Az egyik legnagyobb hatású változást, amely Monson elnök irányítása alatt megvalósult, a 2012. októberi általános konferencián adták hírül, amikor is Monson elnök bejelentette, hogy a férfiak 18 éves, a nők pedig 19 éves koruktól kezdhetnek teljes idejű missziót szolgálni. Az eljárásmódnak ez a példa nélkül való megváltoztatása, amely lejjebb vitte az életkori követelményt, olyan lelkesedést váltott ki a misszionáriusi munka iránt, hogy történelmi magaslatokba szökött a teljes idejű missziót szolgáló férfiak – de még inkább a nők – száma. A misszionáriusok számának növekedését – ez a szám 2014 végére elérte a 85 000 főt – új misszionáriusképző központok és új missziók létrehozása kísérte. Az egyháztagok is részesei lettek „a munka meggyorsításának”, alaposabban felkészítve még otthon a fiaikat és lányaikat a misszióra, és nagyobb arányban véve részt a helyi misszionáriusi programokban. A technika és az online térítés, valamint a „képzésvezető nővér” – nővérek számára elérhető vezetői elhívás – létrehozása szintén hozzátett a haladás és az újítás azon pezsgő érzéséhez, melyet a misszionáriusi korhatárváltozás váltott ki.
Az, hogy a fiatal nők immár korábban szolgálhatnak missziót, összekapcsolódik a Monson elnök hivatali idejét jellemző azon folyamatos erőfeszítéssel, hogy szélesebb körben vonja be a nőket a vezetői szerepekbe, a döntéshozatalba, valamint az egyházközségi és cöveki tanácsokban való részvételbe. Annak érdekében, hogy az utolsó napi szent nők és férfiak jobban tudják értékelni a nőtestvérek által az evangélium minden adományozási korszakában – de különösen a Szabadító szolgálattétele, illetve az 1830 óta zajló visszaállítás során – betöltött szerepet, az egyház kiadta a Leányaim a királyságomban című könyvet, buzdítva annak használatára otthon, a Segítőegyletben és a Fiatal Nőknél, valamint a kvórumokban. 2014-ben az általános konferencia általános női ülése váltotta fel az általános segítőegyleti és Fiatal Nők gyűléseket, meghíva minden 8. életévét betöltött lányt és nőt, hogy vegyen részt ezen a félévente tartott gyűlésen.
Monson elnök igazgatási újításai között fontos helyet töltenek be a jobb és interaktívabb tanítási módszerek, különösen amelyek abban segítik a fiatalokat, hogy maradéktalan legyen részvételük az evangéliumban. A Jöjj, kövess engem! című ifjúsági tananyag 2013-as bevezetése – melynek az volt a célja, hogy „megáldja majd a fiatalokat azon erőfeszítéseikben, hogy teljesen megtérjenek Jézus Krisztus evangéliumához”82 – jobb módokat kínált a tanítóknak és a tanulóknak arra, hogy úgy tanítsanak, ahogy Jézus Krisztus tette. Ez a tananyag online forrásanyagokra, a fiatalok részvételére, valamint a Lélek által sugalmazott, a hitet és az evangéliumi tudást építő beszélgetésekre támaszkodott. Hasonló erőfeszítések kezdődtek minden tanítás javítására az egyházban, amikor megjelent A Szabadító módján tanítani című új forrásanyag, valamint bevezetésre került a havi tanítói tanácsgyűlés az egyházközségekben.
Monson elnök a templom szegletkövére habarcsot tévő kislány társaságában.
A Fülöp-szigeteki Cebu City templom szegletkőünnepségén a Fülöp-szigeteki egyháztagok örömmel hallgatják, ahogy Monson elnök zongorázik
Monson elnök egyházigazgatása során is folytatódott a világszerte épülő új templomok bejelentése. A templomok felszentelése és újraszentelése okán Monson elnök sok helyre utazott a világban, többek között a Fülöp-szigeteki Cebuba, a brazíliai Curitibába, az ukrajnai Kijevbe, a panamai Panamavárosba, valamint a Missouriban található Kansas Citybe. Az egyháztagok őskutatását segítő online források bevezetése 2013-ban 11%-os növekedést eredményezett az egyháztagok által templomi szertartásokra benyújtott családi nevek számában, amitől az „a családtörténet mintaéve”83 lett.
Annak ellenére, hogy feladatai erőteljesen igénybe vették az idejét, Monson elnök továbbra is az a Thomas Monson – az az egyházi vezető – maradt, aki Jeffrey R. Holland elder, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjának szavaival szólva „egy egyszerű alkalmazott temetésén is megjelenik, valószínűleg előzetes értesítés nélkül. Nem jut eszembe semmi, ami jobban példázná Monson elnök szolgálattételét, mint az ilyenfajta, személyre szabott figyelem.”84
Monson elnök és felesége a lányuk társaságában elhagyják az általános konferencia egyik ülését
2013. május 23-án saját szeretett felesége, Frances temetésén elnökölt, aki május 17-én hunyt el Salt Lake City egyik kórházában. „Támogatott attól a naptól kezdve, hogy összeházasodtunk” – mondta róla Monson elnök a szertartás során, eszményi feleségnek és édesanyának nevezve őt.85 Elnökségének hátralevő részét özvegyként töltötte, a különleges eseményeken pedig gyakran a lánya, Ann kíséretében jelent meg.
Monson elnök hivatali ideje alatt kiemelt figyelem irányult a sabbatnap jobb megtartására – a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett hit növelésének eszközeként. 2015-től kezdőden összehangolt és tartós erőfeszítés indult az egyház minden szintjén, illetve a családokban, arra buzdítva az egyháztagokat, hogy „tegyék gyönyörűséggé a sabbatot” (lásd Ésaiás 58:13) azáltal, hogy az Úrra és a Vele kötött szövetségeikre összpontosítanak, hogy learathassák a hithűeknek megígért áldásokat.
Monson elnök azokra is mindig gondolt, akik eltávolodtak az egyháztól, és soha nem kezelte őket úgy, mint akik érdemtelenek a királyságra. Amikor egy idősebb férfi, aki akkor már 20 éve nem volt kapcsolatban az egyházzal, a visszatérésére vonatkozó tanácsért fordult az egyik általános felhatalmazotthoz, megmutatta neki azt a levelet, amely felkeltette benne a visszatérés iránti vágyat: „Elég sokáig voltál távol, és ideje visszatérni. Tom.”86 Monson elnök így vélekedett: „Úgy találom, hogy mindenkiben van egy kicsi a szent mivoltból, én pedig azt szoktam keresni.”87
Az egyház elnökeként is fenntartotta a baráti légkört másokkal. Ahogy L. Tom Perry elder (1922–2015), a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja fogalmazott: „Szokott beszélni a BYU mérkőzéseiről, vagy a [Utah] Jazzről – nagy sportrajongó. Aztán rátérünk a napirendre.”88 Mindig megtartotta a humorérzékét is. Amikor 2009-ben egy alkalommal a Mormon Tabernacle Choir [Mormon Tabernákulum Kórus] tagjaival volt találkozója, leült az óriási orgonához, és a kezdők kottájából eljátszott egy születésnapi dalt saját változatban.89 2013-ban az egyház egy olyan programmal ünnepelte meg „A cserkészet 100 éve” évfordulót, amely egyúttal Monson elnöknek a cserkészet iránti élethossziglani támogatása előtt is tisztelgett – egyike volt ez számos érdeklődési körének, melyek révén kapcsolatban volt embertársaival, akiket örömmel vigasztalt és vidított fel, és vallási hovatartozástól függetlenül minden cserkészt ugyanerre biztatott.
„Érezni az Úr noszogatását, a sugalmazásokat” – válaszolta Monson elnök egy 1997-es interjúban azzal kapcsolatban, hogy mi okozza számára a legnagyobb örömet, különösképpen az olyan helyzetekben, mint amikor meglátogatta az édesapját a kórházban, majd onnan a következő gyűlésére sietve azt érezte, hogy várjon inkább mégis a felvonó mellett. Egy család felkérte, hogy adjon áldást egy élet és halál között lebegő édesanyának, ő pedig beleegyezett. Nem sokkal később megtudta, hogy az áldást követően minden családtagnak lehetősége volt békességben, csókkal búcsúzni az édesanyától annak halála előtt.90
„Egész életemben ilyenek történnek velem, amikor azon igyekszem, hogy az antennáim fogják a jeleket” – jegyezte meg Monson elnök. Számtalan ember tanúsíthatja e figyelemre méltó férfi kapcsolatát Istennel – néhányan elmesélték a történetüket, de sokkal többen vannak, akiknek a Monson elnökkel történt találkozása rejtve maradt. „Az ember megtanulja értékelni, hogy a Mennyei Atya ismeri őt – fejtette ki Monson elnök. – Azt mondja: »Tessék, menj és tedd meg nekem ezt és ezt.« Mindig köszönetet mondok Neki.”91
A világnak tett tanúsága is rendíthetetlen volt. „Teljes szívemből és lelkem erejéből, különleges tanúként bizonyságomat teszem arról, és kijelentem – mondta Monson elnök –, hogy Isten valóban él. Jézus az Ő Fia, az Atya Egyszülöttje a testben. Ő a mi Megváltónk; Ő a Közbenjárónk az Atyánál. Ő az, aki meghalt a kereszten, hogy engesztelést hozzon a bűneinkért. Ő lett a feltámadás zsengéje. Mivel Ő meghalt, mindenki újra élni fog. »Így zengem szívem örömét: Tudom, hogy jó Megváltóm él« [Himnuszok, 78. sz.]. Tudja meg hát az egész világ, és éljen e tudás szerint.”92