Többet látni Jézus Krisztusból az életünkben
A Szabadító arra kér minket, hogy tekintsünk Őrajta keresztül az életünkre, hogy többet lássunk Őbelőle az életünkben.
Fivérek és nővérek! Alázattal tölt el, hogy ma délelőtt itt állhatok előttetek. Hálásan fonom a tiétekhez a szívemet, mert bárhol legyetek is a világban, egybegyűlhettünk, hogy Isten királyságának a prófétáitól, apostolaitól, látnokaitól, kinyilatkoztatóitól és vezetőitől érkező üzeneteket halljunk. Jelképesen Benjámin király napjainak a népéhez válunk hasonlóvá, akik sátrat vertek, amelynek a nyitott ajtaja Isten földi prófétája felé nézett1, aki ma Russell M. Nelson elnök.
Amióta csak az eszemet tudom, rossz a látásom, és mindig az orvos által felírt szemüvegre volt szükségem a korrigálásához. Amikor reggelente kinyitom a szemem, nagyon zavarosnak tűnik a világ. Minden elmosódott, szemcsés és torz. Még drága férjem is inkább egy absztrakt portréra emlékeztet, mintsem arra a hőn szeretett és megnyugtató valakire, aki ő valójában. A napom kezdetén, mielőtt bármi mást tennék, önkéntelenül is a szemüvegemért nyúlok, hogy segítsen érzékelnem a környezetemet, és életvidámabb élményben részesülnöm azáltal, hogy segít tájékozódnom a napom során.
Az évek során rájöttem, hogy ez a viselkedés szemlélteti azt, ahogyan naponta két dologra is hagyatkozom: először is egy olyan eszközre, amely segít nekem tisztán látni, fókuszba hozni és egyértelművé tenni a körülöttem lévő világot; másodszor pedig arra, hogy szükségem van kézzelfogható útmutatásra, amely folyamatosan kijelöli számomra a helyes irányt. Ez az egyszerű, önkéntelen mozdulatsor egy jelentőségteljes megfigyelést tükröz számomra a Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatunkról.
Az életünkben – amely gyakran tele van kérdésekkel, aggodalmakkal, feszültséggel és lehetőségekkel – a Szabadító szeretete irántunk egyénileg és az Ő szövetséges gyermekeiként, valamint a tanításai és a törvényei, olyan mindennap elérhető erőforrások, amelyekre bátran hagyatkozhatunk a világosságért, „amely fénylik…, megvilágosít[va] a szem[ün]ket [és] megelevenít[ve] az értelm[ün]ket”.2 A Lélek áldásaira törekedve képesek leszünk az életünkben arra, hogy Jákób tanításai szerint úgy lássuk a dolgokat, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek”3.
Isten szövetséges gyermekeiként egyedülálló módon megáldattunk a lelki látásunkat javító, Isten által kijelölt eszközök bőséges tárházával. Jézus Krisztus szavai és tanításai a szentírásokban illetve az Ő választott prófétáinak az üzeneteiben, továbbá a mindennapos ima, a rendszeres templomlátogatás, valamint az úrvacsora heti szertartása által befogadott Lelke segíthet a békesség helyreállításában és a tisztánlátás azon szükséges ajándékának az elnyerésében, amely homályos világunkban Krisztus világosságával és az Ő értelmével ragyogja be az életünk zugait is. A Szabadító az iránytűnk és a révkalauzunk is lehet, midőn átkormányozunk az élet nyugodt, valamint viharos vizein. Ő egyértelművé tudja tenni az örök rendeltetésünkhöz elvezető helyes ösvényt. Mit szeretne hát, mit lássunk és hova menjünk?
Drága prófétánk azt tanította, hogy „figyelmünknek a Szabadítóra és az Ő evangéliumára kell szegeződnie”, és igyekeznünk kell „minden gondolatban… Őrá tekinteni.”4 Nelson elnök azt is megígérte, hogy „semmi nem hívja meg a Lelket annál jobban, mint ha Jézus Krisztusra összpontosítjátok a figyelmeteket. […] Titeket is vezetni és irányítani fog a magánéletetekben, ha időt szakítotok Őrá az életetekben – minden egyes nap.”5 Barátaim! Jézus Krisztus egyszerre a fókuszunk célpontja és a rendeltetésünk mögött meghúzódó szándék. Annak érdekében, hogy segítsen nekünk stabilan és a helyes irányban haladni, a Szabadító azt a felhívást intézi hozzánk, hogy tekintsünk Őrajta keresztül az életünkre, hogy többet lássunk Őbelőle az életünkben. Az Ószövetség tanulmányozása által bővebb ismereteket szereztem erről a konkrét felhívásról.
Mózes törvénye előkészítő evangéliumként adatott a korabeli izráelitáknak, azzal a céllal, hogy felkészítse a népet egy magasztosabb szövetséges kapcsolatra Istennel, Jézus Krisztus által.6 A jelképekben bővelkedő törvény afelé terelte a hívőket, hogy „várakozással tekint[senek] Krisztus eljövetelére”7 és engesztelésére. Az volt a célja, hogy segítsen Izráel népének a Szabadítóra összpontosítani azáltal, hogy az életükben hitet gyakorolnak Őbenne, az Ő áldozatában, valamint az Ő törvényeiben és parancsolataiban8 – azzal a szándékkal, hogy még inkább megértsék a Megváltójukat.
Hozzánk hasonlóan Isten ősi népe is felhívást kapott arra, hogy tekintsenek az életükre Őrajta keresztül azért, hogy többet lássanak Őbelőle az életükben. Mire elérkezett a Szabadító szolgálattételének az ideje, az izráeliták már szem elől veszítették Krisztust a rituáléikban. Őt magát mellőzték, viszont jogosulatlanul olyan dolgokkal egészítették ki a törvényt, amelyek jelképrendszere nem tanított Jézus Krisztusról, és nem irányította a figyelmüket szabadításuk és megváltásuk valódi és egyetlen forrására.9
Az izráeliták mindennapjainak a világa zavarossá és homályossá vált. Ebben az állapotban Izráel gyermekei azt hitték, hogy a törvény cselekedetei és rituáléi jelentik a személyes szabaduláshoz vezető ösvényt, és Mózes törvényét részben leapasztották a polgári életet szabályozó előírások sorozatává.10 Ez pedig szükségessé tette azt, hogy a Szabadító visszaállítsa evangéliuma fókuszát és tisztaságát.
Végül az izráeliták nagy része elutasította az üzenetét, sőt, még a törvény megszegésével is megvádolták a Szabadítót, aki a törvényt adta, és kijelentette, hogy igenis Ő „a törvény és a világosság”11. Hegyi beszédében Jézus mégis azt mondta Mózes törvényéről: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem.”12 Aztán a Szabadító az Ő örök engesztelése révén véget vetett az Izráel népe által abban az időben követett szabályzatoknak, előírásoknak és szertartásos cselekedeteknek. Végső áldozata pedig az égőáldozatok felajánlását átvezette a megtört szív és a töredelmes lélek felajánlására13, az áldozat szertartását az úrvacsora szertartására.
M. Russell Ballard elnök erről a témáról tanítva azt mondta: „Bizonyos értelemben az áldozatot már nem a felajánlás teszi ki, hanem maga a felajánló”14. Amikor a Szabadítóhoz hozzuk a felajánlásunkat, azt a felhívást kapjuk, hogy lássunk meg többet Jézus Krisztusból az életünkben, miközben alázatosan alávetjük az akaratunkat Őneki, felismerve és megértve azt, ahogyan Ő tökéletesen alávetette magát az Atya akaratának. Amikor Jézus Krisztusra rögzítjük a tekintetünket, felismerjük és megértjük, hogy Ő a megbocsátás és a megváltás elnyerésének az egyetlen forrása és módja, egészen az örök életig és a felmagasztosulásig.
Az evangélium zsenge követőjeként sokakkal találkoztam, akik az egyházhoz való csatlakozásom után változásokat vettek észre a viselkedésemben, a szokásaimban és a döntéseimben. Kíváncsiak voltak a látottak mögötti miértekre: miért csatlakoztam a hívők e gyülekezetéhez, méghozzá Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához; miért tartózkodom bizonyos cselekedetektől a sabbat napján; miért tartom be hűségesen a Bölcsesség szavát; miért olvasom a Mormon könyvét; miért hiszek napjaink prófétáinak és apostolainak a tanításaiban és alkalmazom azokat az életemben; miért veszek részt hetente egyházi gyűléseken; miért hívok másokat, hogy „jöjjenek és lássák meg, jöjjenek és segítsenek, …jöjjenek és maradjanak”15, illetve hogy „jöjjenek és tartozzanak ide”16.
Akkoriban ezek a kérdések nyomasztónak érződtek, és időnként nyilvánvalóan vádlónak. Azonban az emberek vizslató tekintetével viaskodva felismertem, hogy a kutakodásuk valójában a hozzám intézett első felhívás egy lelki szemüveg felvételére, amely tisztán láttatja velem, fókuszba hozza és megszilárdítja az indítékaimat az evangéliumi cselekedetek és mércék betartására. Mi a bizonyságom forrása? Vajon csupán „külsőséges cselekedeteket” hajtok végre anélkül, hogy lehetővé tenném eme, Isten törvényeihez kötődő cselekedetek számára a saját, Krisztusba vetett hitem megerősítését17, illetve azon tudásom kifejezésre juttatását, mely szerint Jézus Krisztus a cselekedeteimet hajtó erő egyetlen forrása?
Szigorú erőfeszítéseket téve arra, hogy minden gondolatomban és tettemben Jézus Krisztusra tekintsek és Őt keressem, megvilágosodtak a szemeim, az értelmem pedig megelevenedett, felismerve azt, hogy Jézus Krisztus hív engem: jöjjek Őhozzá.18 Emlékszem rá, hogy fiatalon, a tanítványságom e korai szakaszában a misszionáriusok felkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk, amikor az evangéliumot tanítják nagyjából korombeli fiatal lányok egy csoportjának. Az egyik este e fiatal nők egyikének az otthonában ülve a „miért hiszek” általuk feltett gyengéd kérdése szíven ütött, és lehetőséget nyitott számomra, hogy mélyebb megértéssel tegyek bizonyságot arról, mi az Úr jövőképe a tanítványságom lelki indítékait illetően, valamint tovább haladva csiszolta a bizonyságomat.
Felismertem azt, amit most is tudok, hogy a Szabadítónk, Jézus Krisztus vezeti lépteinket hétről hétre a gyülekezeti házakba, hogy vegyünk az Ő úrvacsorájából; az Úr házába, hogy szövetségeket kössünk Ővele; valamint a szentírásokhoz és a próféták tanításaihoz, hogy tanuljunk az Ő szavairól. Ő irányítja a szánkat, hogy bizonyságot tegyünk Őróla; a kezünket, hogy felemeljünk és szolgáljunk, úgy, ahogyan Ő emelne fel és szolgálna; a szemünket, hogy úgy lássuk a világot és egymást, ahogyan Ő látja, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek”19. Ha pedig megengedjük Neki, hogy minden dologban irányítson minket, akkor bizonyságot kapunk, miszerint „minden dolog azt mutatja, hogy van Isten”20, mert ahol keressük Őt, meg fogjuk találni21 – minden egyes nap. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.