2022
Felemeltetett a keresztre
2022. november


13:6

Felemeltetett a keresztre

Ahhoz, hogy Jézus Krisztus követői legyünk, időnként terhet kell hordoznunk, és oda kell mennünk, ahol áldozatra van szükség és elkerülhetetlen a szenvedés.

Évekkel ezelőtt, miután egy posztgraduális képzésen az amerikai vallástörténetről beszélgettünk, az egyik csoporttársam ezt kérdezte tőlem: „Az utolsó napi szentek miért nem kezdték el használni a keresztet, ahogy azt más keresztények teszik a vallásuk jelképeként?”

Minthogy a keresztre vonatkozó efféle kérdések gyakran a Krisztus iránti elkötelezettségünkre irányulnak, azonnal elmondtam neki, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza Jézus Krisztus engesztelő áldozatát tekinti központi ténynek, létfontosságú alapnak, elsődleges tannak és az isteni szeretet legfőbb kifejezésének Istennek a gyermekei szabadítására irányuló nagy tervében.1 Elmagyaráztam, hogy az e cselekedetben rejlő szabadító kegyelem nélkülözhetetlen az emberiség egész családja számára – kezdve Ádámtól és Évától egészen a világ végezetéig –, és azt egyetemesen kaptuk ajándékba.2 Joseph Smith prófétát idéztem, aki azt mondta, hogy „a vallásunkra vonatkozó minden… dolog… csupán függeléke” Jézus Krisztus engesztelésének.3

Majd felolvastam neki, amit Nefi 600 évvel Jézus születése előtt írt: „És… az angyal… szólt hozzám, mondván: Nézd! És odanéztem, és láttam Isten Bárányát, hogy… felemelik a keresztre, és megölik a világ bűneiért.”4

Mivel alaposan belelendültem a „szeretni, megosztani és meghívni” buzgalmába, folytattam a felolvasást. A feltámadt Krisztus ezt mondta az Újvilágban a nefitáknak: „Atyám azért küldött el engem, hogy felemeltethessem a keresztre…, hogy minden embert magamhoz vonzhassak… És ezen okból emeltettem fel”.5

Már éppen Pál apostolt akartam idézni, amikor észrevettem, hogy a barátom már üveges tekintettel bámul rám. Egy, a karórájára vetett gyors pillantás láthatóan eszébe juttatta, hogy éppen máshol kell lennie – bárhol máshol –, így aztán elsietett a nem létező találkozójára. Ezzel be is fejeződött a beszélgetésünk.

Eltökéltem, hogy ezen a délelőttön, mintegy 50 évvel később, befejezem ezt a magyarázatot – még akkor is, ha elkezdtek egytől egyig a karórátokra tekintgetni. Miközben megpróbálom elmagyarázni, hogy mi általában miért nem használjuk a kereszt ábrázolását, szeretném egyértelműen világossá tenni a mély tiszteletünket és mélységes csodálatunkat azon emberek hittel teli indítékai és odaadó élete iránt, akik viszont igen.

Az egyik ok, amiért jelképként nem hangsúlyozzuk a keresztet, a bibliai gyökereinkből ered. Mivel a keresztre feszítés a Római Birodalom egyik leggyötrelmesebb kivégzési módja volt, Jézus számos korai követője úgy döntött, hogy nem hívja fel a figyelmet a szenvedés eme kegyetlen eszközére. Kétségtelenül központi szerepet töltött be a hitükben az, amit Krisztus halála jelentett, de mintegy 300 éven át jellemzően más úton-módon igyekeztek megjeleníteni az evangéliumi önazonosságukat.6

A negyedik és ötödik századra kezdődött el a kereszt bevezetése az általánosított kereszténység jelképeként, csakhogy a miénk nem egy „általánosított kereszténység”. Nem lévén sem katolikusok, sem protestánsok, mi ehelyett visszaállított egyház: a visszaállított újszövetségi egyház vagyunk. Így hát a mi eredetünk és felhatalmazásunk megelőzi a zsinatok, hitvallások és szentképek idejét.7 Ebben az értelemben egy olyan jelkép hiánya, amelynek az általános használata csak később kezdődött, további bizonyíték arra, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza az igaz keresztényi kezdetek visszaállítása.

Egy másik oka annak, amiért a szent ábrázolásaink között nem használjuk a keresztet, az, hogy mi a hangsúlyt Krisztus küldetésének a teljes csodájára fektetjük – az Ő dicsőséges feltámadására, valamint áldozati szenvedésére és halálára. E kapcsolat kiemelésére két műalkotást8 említenék meg, amelyek háttérként szolgálnak az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma templomi szent értekezletein, melyet minden héten csütörtökön tartanak Salt Lake Cityben. Ezek az ábrázolások állandó emlékeztetőként szolgálnak számunkra, hogy mekkora árat fizetett és mekkora győzelmet aratott Ő, akinek a szolgái vagyunk.

The Crucifixion [A keresztre feszítés]. Készítette: Harry Anderson
The Resurrection [A feltámadás]. Készítette: Harry Anderson

Nyilvánosabban jelenik meg Krisztus két részből álló diadala abban, hogy ezt, a thorvaldseni feltámadt Krisztust ábrázoló kis képet használjuk, amelyen Ő dicsőségben lép elő a sírból, miközben még látszanak a keresztre feszítése sebei.9

az egyház logója

Végül pedig visszaemlékezünk arra, amit egyszer Gordon B. Hinckley elnök tanított: „A népünk életének kell a [hitünk jelképének lennie].”10 Ezen elgondolások – különösen ez utóbbi – után rátérek arra, ami talán az összes közül a legfontosabb szentírásbeli utalás a keresztre. Ennek semmi köze nincs függőkhöz vagy ékszerekhez, templomtornyokhoz vagy útjelző táblákhoz. Sok köze van viszont ahhoz a sziklaszilárd feddhetetlenséghez és hajlíthatatlan erkölcsi gerinchez, amelyet a keresztényeknek magukkal kellene hozniuk, amikor válaszolnak a Jézus által minden egyes tanítványához intézett hívásra. Ő ezeket mondja mindannyiunknak, minden földön és minden korban: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.”11

Ez azokról a keresztekről szól, amelyeket hordozunk, nem pedig azokról, amelyeket hordunk. Ahhoz, hogy Jézus Krisztus követői legyünk, időnként terhet kell hordoznunk – a sajátunkat vagy valaki másét –, és oda kell mennünk, ahol áldozatra van szükség és elkerülhetetlen a szenvedés. Egy igaz keresztény nem követheti kizárólag azokban a kérdésekben a Mestert, amelyekkel egyetért. Nem. Követjük Őt mindenhova, ideértve – ha szükséges – a könnyekkel és bajokkal teli küzdőtereket, ahol néha talán nagyon is magunkban állunk.

Ismerek olyan embereket az egyházban és azon kívül is, akik pont ilyen hűen követik Krisztust. Ismerek súlyos testi fogyatékossággal élő gyermekeket, és ismerem azokat a szülőket, akik gondoskodnak róluk. Látom mindannyiukat, amint olykor a teljes kimerültségig dolgoznak, erőre, biztonságra és az öröm más módon nem elnyerhető néhány pillanatára törekedve. Sok egyedülálló felnőttet ismerek, akik szerető társra, csodálatos házasságra és saját gyermekeikkel teli otthonra vágynak, és meg is érdemlik azt. Nincs ennél igazlelkűbb vágy, ám telnek az évek, és ez a jó fordulat még mindig nem következik be. Ismerek olyanokat, akik különféle mentális betegségekkel küzdenek, akik segítségért esedeznek, miközben az érzelmi egyensúly megígért földjéért imádkoznak és epekednek és foggal-körömmel viaskodnak. Ismerek olyanokat, akik bénító szegénységben élnek, ám – a kétségbeeséssel dacolva – csak annyi esélyt kérnek, hogy jobb életet teremthessenek a szeretteiknek és a szükséget szenvedőknek a környezetükben. Sokakat ismerek, akik az önazonosság, a társadalmi nem és a nemiség gyötrő kérdéseivel birkóznak. Könnyezem értük és könnyezem velük, tudva, milyen jelentőséggel bírnak majd a döntéseik következményei.

Ez csak néhány az oly sok emberpróbáló körülmény közül, amellyel életünkben találkozhatunk; komoly emlékeztetői annak, hogy meg kell fizetni a tanítványság árát. Araunának, aki ökröket és fát akart ajándékozni neki az égőáldozatához, Dávid király azt mondta: „Nem, hanem pénzen veszem meg tőled, mert nem akarok az Úrnak, az én Istenemnek ingyen való áldozatot áldozni.”12 Mi is mind ezt mondjuk.

Miközben felvesszük a keresztünket és követjük Őt, valóban tragikus lenne, ha a kihívásaink súlya nem tenne minket együttérzőbbé és figyelmesebbé a mások által hordozott terhek iránt. A keresztre feszítés egyik legerőteljesebb ellentmondása az, hogy a Szabadító karját szélesre tárták, majd így szegezték oda – akaratlanul, mégis pontosan szemléltetve azt, hogy nemcsak szívesen fogad minden férfit, nőt és gyermeket az emberiség családjából, hanem hívja is őket, hogy jöjjenek az Ő megváltó, felmagasztosító ölelésébe.13

Mint ahogy a dicsőséges feltámadás követte a gyötrelmes keresztre feszítést, éppúgy árad ki mindenféle áldás azokra, akik hajlandóak – ahogy a Mormon könyve-beli Jákób próféta fogalmazott – „hinn[i] Krisztusban, és belegondoln[i] az ő halálába, és elszenvedn[i] az ő keresztjét”. Időnként ezek az áldások hamar érkeznek, időnként pedig később, de a személyes kálváriánk14 bámulatos lezárása a magától a Mestertől kapott ígéret, mely szerint azok el fognak érkezni. Hogy efféle áldásokat nyerjünk el, kövessük Őt – rendületlenül, soha nem botladozva vagy elmenekülve, soha vissza nem riadva a feladattól; akkor sem, amikor a keresztünk talán nehéz, és akkor sem, amikor egy időre talán elsötétül az ösvény. Személyesen hálát adok az erőtökért, a hűségetekért és a szeretetetekért. E napon apostoli tanúságot teszek Őróla, aki felemeltetett15, valamint azokról az örökkévaló áldásokról, melyeket azokra áraszt, akik „felemeltetnek” Vele együtt, aki az Úr Jézus Krisztus. Ámen.

Jegyzetek

  1. Lásd Jeffrey R. Holland, Encyclopedia of Mormonism (1992), “Atonement of Jesus Christ,” 1:83.

  2. Amulek úgy beszél Krisztus engeszteléséről, mint amely a „nagy és utolsó áldozat”, lévén a hatálya „végtelen és örök” (Alma 34:10). Mert az emberek „mind elbukottak és elvesztek, és el kell pusztulniuk, ha [nincs az] engesztelés” (Alma 34:9; lásd még 8–12. versek). John Taylor elnök hozzátette: „Oly módon, mely számunkra felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, [Jézus] az egész világ bűneinek a terhét elhordozta; nemcsak Ádámét, hanem az ő utódaiét is; és ennek a megtétele megnyitotta a menny királyságát, nemcsak minden hívőnek és mindazoknak, akik engedelmeskedtek Isten törvényének, hanem az emberiség családjának több mint a fele számára is, akik még az érett éveik elérése előtt halnak meg, valamint [azok] számára, akik… törvény nélkül halván meg, az Ő közbenjárása által törvény nélkül fognak feltámadni, és törvény nélkül lesznek megítélve, és így részesülnek… az Ő engesztelése áldásaiban” (An Examination into and an Elucidation of the Great Principle of the Mediation and Atonement of Our Lord and Savior Jesus Christ [1892], 148–49; lásd még Az egyház elnökeinek tanításai: John Taylor [2002]. 52.).

  3. Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 52.

  4. 1 Nefi 11:32–33.

  5. 3 Nefi 27:14–15.

  6. Természetesen Pál tanításaiban is vannak utalások a keresztre (lásd például 1 Korinthusbeliek 1:17–18; Galátziabeliek 6:14; Filippibeliek 3:18), ám ezek valami sokkal nagyobb dologról szólnak, mint két egymáshoz szegezett gerendáról vagy ennek bármiféle kisebb méretű jelképéről. Amikor tehát Pál a keresztet említi, akkor a tant egyetlen szóba tömörítve az engesztelés fenséges voltáról beszél, ez pedig egy olyan terület, ahol az utolsó napi szentek örömmel csatlakoznak hozzá és idézik őt.

  7. A keresztény történelem régebbi és jól ismert személyiségei, köztük Luther Márton társa, Andreas Karlstadt (1486–1541), már a késő középkorban is úgy érveltek, hogy „a feszület [önmagában] csak Krisztus emberi szenvedését ábrázolja, miközben elhanyagolja az Ő feltámadásának és megváltó [hatalmának] a megjelenítését” (in John Hilton III, Considering the Cross: How Calvary Connects Us with Christ [2021], 17).

  8. Harry Anderson: The Crucifixion [A keresztre feszítés]; Harry Anderson: Mary and the Resurrected Lord [Mária és a feltámadott Úr].

  9. Lásd Russell M. Nelson: A mennyek megnyitása segítségért. Liahóna, 2020. máj. 72–74.

  10. Gordon B. Hinckley, “The Symbol of Christ,” Ensign, May 1975, 92.

  11. Máté 16:24.

  12. 2 Sámuel 24:24.

  13. „[A]z ő karja minden olyan nép felé ki van nyújtva, mely bűnbánatot tart, és hisz az ő nevében” (Alma 19:36; lásd még 2 Nefi 26:33; Alma 5:33).

  14. Keresztút – latinul via dolorosa, azaz fájdalmas út – névvel illették azt az útvonalat, amelyen Jézus a Pilátus általi elítélését követően kivitte a keresztjét a Kálváriára, hogy ott Őt keresztre feszítsék (lásd például Merriam-Webster.com, “via dolorosa”). Átvitt értelemben a kálvária testi-lelki szenvedések, fájdalmas tapasztalatok sorozata [a ford.].

  15. Lásd 3 Nefi 27:14–15.