Még mindig készek vagytok?
A hajlandóságunk arra, hogy kövessük Jézus Krisztust, egyenesen arányos azzal az idővel, amelyet szent helyeken töltünk.
Egy vasárnap, miközben több héten átívelő cövekkonferenciai megbízások után úrvacsoravételre készültem, érdekes és erőteljes gondolat ötlött fel bennem.
Amikor a pap belekezdett a kenyér megáldásába, az addig már számtalanszor hallott szavak nagy erővel szóltak az elmémhez és a szívemhez: „…és tanúsítsák neked, Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy Fiad nevét készek magukra venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott; hogy Lelke mindig velük legyen.”1 Hányszor tanúsítottuk már Istennek, hogy készek vagyunk?
Miközben elgondolkodtam e szent szavak jelentőségén, a készek szó annyira megragadott, mint még soha. Egy sor édes és szent élmény emléke árasztotta el az elmémet és a szívemet szeretettel és hálával a Szabadító engesztelő áldozatáért, valamint azért a döntő fontosságú szerepéért, amelyet az Atyának a családomért és értem alkotott megváltástervében betölt. Majd hallottam és éreztem a víz megáldására mondott ima szívbe hatoló szavait: „és tanúsíthassák neked, …hogy mindig emlékeznek őrá”2. Abban a pillanatban világosan megértettem, hogy a szövetségeim megtartásának többnek kell lennie a puszta jó szándéknál.
Az úrvacsoravétel nem egy passzív vallási rituálé, mely a puszta beleegyezésünket feltételezi. Ez egy erőteljes emlékeztető a Szabadító végtelen engesztelésének a valóságára, valamint arra, hogy szükséges Őrá mindig emlékezni és a parancsolatait betartani. Olyannyira döntő fontosságú késznek lenni a Szabadítóra összpontosítani, hogy ez a központi üzenete a két leggyakrabban idézett szentírásnak az egyházban – az úrvacsorai imáknak. Azon igazság megértésének, mely szerint mi az, amit Mennyei Atya oly készségesen kínál mindegyikünknek az Ő Egyszülött Fia által, arra kellene sarkallnia minket, hogy – minden tőlünk telhetőt megtéve – cserébe mi is mindig készek legyünk.
Vajon a saját lelki alapunk szilárdan Jézus Krisztusra épül?
Ha a lelki alapunk sekélyes vagy felszínes, hajlamosak lehetünk a hajlandóságunkat afféle társasági „ár-érték elemzésre” vagy egyéni kényelmetlenségi „mutatókra” alapozni. Ha pedig azzal a gondolatmenettel azonosulunk, hogy az egyház elsődlegesen idejétmúlt vagy politikailag helytelen társadalmi irányelvekből, észszerűtlen személyes korlátozásokból és időigényes elkötelezettségekből tevődik össze, akkor a hajlandóságot illetően téves következtetésekre fogunk jutni. Ne számítsunk arra, hogy a hajlandóság tantételét nagyon felkapják a közösségi média influenszerei vagy a vérbeli tiktokkerek. Az emberi elgondolások ritkán egyeznek az isteni igazsággal.
Az egyház olyan tökéletlen emberek gyülekezőhelye, akik szeretik Istent és készek követni az Úr Jézus Krisztust. Ez a hajlandóság annak a valóságában gyökerezik, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Ez az isteni igazság csakis a Szentlélek hatalma által ismerhető meg. Ennélfogva a hajlandóságunk egyenesen arányos azzal az idővel, amelyet olyan szent helyeken töltünk, ahol jelen van a Szentlélek befolyása.
Jól tennénk, ha több időt töltenénk jelentőségteljes beszélgetéssel, ahol megvitatjuk az aggályainkat a szerető Mennyei Atyánkkal, és kevesebb időt fordítanánk egyéb hangok véleményét keresve. Megtehetjük azt is, hogy a napi hírfolyamunkat átállítjuk Krisztus szentírásbeli szavaira és az Ő élő prófétáinak a szavaira.
Készségességünk erőteljes fokmérője és elkötelezettségünk bizonyítéka az is, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk a sabbatnap megtartásának, a becsületes tizedfizetésnek, az érvényes templomi ajánlás meglétének, a templomba járásnak, valamint a szent templomi szövetségeink megtartásának. Készek vagyunk-e a felszínesnél fokozottabb erőfeszítést tenni a Krisztusba vetett hitünk megerősítésére?
Mennyei Atya tökéletesen szeret minket, ez a szeretet azonban nagy elvárásokkal jár. Atyánk elvárja, hogy készségesen állítsuk a Szabadítót az életünk középpontjába. A Szabadító tökéletesen példázza azt, amikor valaki kész minden dologban alávetni magát az Atyának. Ő „az út, az igazság és az élet”.3 Ő készségesen kiengesztelt a bűneinkért. Ő készségesen megkönnyíti a terheinket, lecsendesíti a félelmeinket, erőt ad nekünk, valamint békességet és megértést ad a szívünkben a gyötrelem és a gyász idején.
Ezzel együtt a Jézus Krisztusba vetett hit döntés kérdése. „[H]a nem is vagy[unk] képesek annál többre, mint hogy vágy[junk] arra, hogy higgy[ünk]”4 az Ő szavaiban, az kiindulópontot ad a hitbéli utazásunk megkezdéséhez vagy újrakezdéséhez. Szavai, ha elültetjük őket a szívünkben, mint egy magot, és nagy gonddal tápláljuk, gyökeret fognak ereszteni, és hitünk bizonyossággá fog növekedni, a cselekvés és a hatalom tantételévé válva. A Mormon könyve jelenti a leghathatósabb forrást a hitünk gyarapításához és helyreállításához. A hajlandóság a hit hajtóereje.
Az isteni tervnek megfelelően a halandó lét nem könnyű, és időnként összecsaphatnak a fejünk felett a hullámok. Ennek ellenére „azért va[gyunk], hogy örömü[nk] lehessen”5! Maradandó örömöt nyújt, ha a Szabadítóra és a szövetségeinkre összpontosítunk. A halandóság célja a hajlandóságunk bebizonyítása. „Az élet nagy feladata és a tanítványság ára az, hogy megtudjuk az Úr akaratát, és azután aszerint cselekedjünk.”6 Az igaz tanítványság az öröm teljességéhez vezet. Készek vagyunk-e megfizetni a tanítványság árát?
A szövetség ösvénye nem puszta ellenőrzőlista; inkább a lelki növekedés és az Úr Jézus Krisztus iránti egyre mélyülő elköteleződés folyamata. Minden parancsolat, tantétel, szövetség és szertartás központi célja a Krisztusba vetett hit és bizalom építése. Arra irányuló eltökéltségünknek tehát, hogy az életünket Krisztusra összpontosítjuk, következetesnek kell lennie – nem feltételesnek, helyzetfüggőnek vagy felszínesnek. Nem engedhetjük meg, hogy szabadságoljuk magunkat az arra való hajlandóságunk alól, hogy „Isten tanú[i]ként áll[junk] mindig és mindenben és minden helyen”7. A tanítványság nem olcsó, mivel a Szentlélek társasága megfizethetetlen.
Az Úr bizonyára a mi napjainkat tartotta szem előtt, amikor a tíz szűz példázatát tanította. Az öt bölcsről ezt mondta: „vezetőjükké fogadták a Szent Lelket”, és nem lettek megtévesztve8, míg a balgák lámpása olaj híján kialudt.9 Talán Nefi szavai jellemzik a legjobban ezeket az egykor hithű egyháztagokat: „És másokat lecsendesít és testi biztonságba ringatja őket, úgyhogy ezt mondják: Minden jól van Sionban”10.
A testi biztonság annyit tesz, mint Krisztus helyett a világi dolgokat keresni és azokban bízni – más szavakkal: világi szemüvegen keresztül szemlélődni, nem pedig lelkin. A Szentlélek képessé tesz minket arra, hogy úgy lássuk a dolgokat, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek”11. Egyedül „a Szentlélek hatalma által [lehetséges, hogy] minden dolgot illetően tudha[ssuk] az igazat”12, és elkerüljük a megtévesztést. Krisztust állítjuk az életünk középpontjába, és hajlandóságot fogadunk a parancsolatai megtartására – nem azért, mert vakok vagyunk, hanem azért, mert látunk.13
De mi a helyzet a balga szüzekkel? Ők miért nem voltak készek maguknál tartani egy edénykével a lelki olajból? Vajon egyszerűen csak halogattak? Talán kellemetlenséget okozott vagy szükségtelennek látszott, ezért kényelmesedtek el. Bármi volt is az ok, meg lettek tévesztve Krisztus döntő fontosságú szerepét illetően. Ez Sátán alapvető megtévesztése, és ez az oka annak, hogy bizonyságuk lámpásai idővel kialudtak a lelki olaj hiányában. Ez a példázat a mi időnkre szóló hasonlat. Sokan már jóval azelőtt elhagyják a Szabadítót és a szövetségeiket, hogy elhagynák az Ő egyházát.
Példa nélküli időkben élünk, melyekről már a régmúltban jövendöltek az ősi próféták; olyan napokban, amikor Sátán tombol „az emberek gyermekeinek szívében…, és bujtogatja őket, hogy haragudjanak mindarra, ami jó”14. Túlságosan sokan közülünk olyan virtuális világban élnek, amely tobzódik az isteni önazonossággal és a Krisztusba vetett hittel szemben ellenséges szórakozásban és üzenetekben.
Egy gyermek életében a legerőteljesebb lelki hatás a szeretetteljes szülők és nagyszülők igazlelkű példája, akik hithűen megtartják a saját szent szövetségeiket. A tudatos szülők az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre tanítják gyermekeiket, hogy azok is „tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért”15. A szövetségek alkalmi és következetlen megtartása lelki sebesüléshez vezet. Ez a lelki sérülés gyakran a gyermekeinket és az unokáinkat éri a legerősebben. Szülők és nagyszülők, még mindig készek vagyunk?
Russell M. Nelson elnök így figyelmeztetett: „Az eljövendő napokat nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül.”16 Világos és félreérthetetlen figyelmeztetés ez arra, hogy tartsuk készenlétben a lámpásunkat és növeljük az olajtartalékunkat. Még mindig készek vagyunk követni az élő prófétákat? Mennyi lelki olaj van a lámpásotokban? Milyen változtatások vezethetnének oda a saját életetekben, hogy folyamatosabb lehessen benne a Szentlélek hatása?
Napjainkban, csakúgy, mint Jézus idejében, lesznek, akik hátat fordítanak, nem lévén készek elfogadni a tanítványság árát. Mivel egyre több kemény és gyűlölködő bírálat éri a Szabadító egyházát és mindazokat, akik Őt követik, tanítványságunk fokozottabb hajlandóságot kíván majd arra, hogy egyenesen tartsuk és megerősítsük a lelki gerincünket, és ne törődjünk velük.17
Ha a lelki alapunk szilárdan Jézus Krisztusra épül, akkor nem fogunk elbukni és nem kell félnünk.
„Íme, az Úr a szívet és készséges elmét követel meg; és a készségesek és engedelmesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban.”18
Legyünk mindig készségesek! Az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.