Legyen normális számunkra a jó megtétele

Rafael E. Pino elder

a Hetvenektől

Ha állhatatosak és rendíthetetlenek vagyunk a jó megtételében, a szokásaink segíteni fognak a szövetség ösvényén maradnunk.

Mindig hálás leszek azon megbízásaimért az egyházban, melyek miatt különböző országokban kellett élnem. Ezen országok mindegyikében nagyszerű sokféleségre, valamint különböző szokásokkal és hagyományokkal rendelkező kivételes emberekre találtunk.

Mindannyiunknak vannak olyan személyes szokásaink és hagyományaink, amelyek a családunkból vagy abból a közösségből származnak, melyben élünk, és szeretnénk megtartani ezek közül az evangélium tantételeivel összeegyeztethetőket. A felemelő szokások és hagyományok alapvetőek azon erőfeszítéseinkben, hogy a szövetség ösvényén maradjunk; azokat pedig, amelyek akadályt jelentenek, el kell utasítanunk.

A szokás egy személy, kultúra vagy hagyomány gyakorlata vagy gyakori és megszokott gondolkodásmódja. Gyakran azokat a dolgokat tartjuk normálisnak, amelyeket megszokásból teszünk vagy gondolunk.

Engedjetek meg egy példát erre: Patricia, az én szeretett feleségem imád kókuszvizet inni, majd megenni a kókuszdiót. A mexikói Pueblában tett első látogatásunk alkalmával elmentünk egy helyre, ahol kókuszdiót vettünk. Miután megitta a kókuszvizet, a feleségem azt kérte, hogy vágják fel a kókuszt, és a húsát hozzák oda neki. Amikor kihozták, pirosas színű volt: csilipaprikát szórtak rá! Édes kókuszdió csilivel. Ez nagyon furcsának tűnt számunkra. Később azonban megtudtuk, hogy a feleségem és én vagyunk a furcsák, akik nem csilivel eszik a kókuszt. Mexikóban azonban ez nem ritka, hanem teljesen normális.

Egy másik alkalommal Brazíliában ettünk néhány barátunknál, akik avokádót tálaltak fel. Épp mielőtt megszórhattuk volna egy kis sóval, a barátaink azt kérdezték: „Mit csináltok? Mi már megcukroztuk az avokádót!” Cukrozott avokádó? Nagyon furának tűnt számunkra. Később azonban megtudtuk, hogy a feleségem és én vagyunk a furák, akik nem cukorral eszik az avokádót. Brazíliában a cukorral megszórt avokádó teljesen normális.

Ami valakinek normális, az teljesen furcsa lehet másoknak, a szokásaik és hagyományaik függvényében.

Milyen szokások és hagyományok számítanak normálisnak a mi életünkben?

Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „Manapság gyakran halljuk az »új normális« kifejezést. Ha valóban az »új normálist« akarjátok választani, akkor felhívást intézek hozzátok, hogy fordítsátok a szíveteket, az elméteket és a lelketeket még inkább Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus felé. Legyen ez a ti számotokra az »új normális«” (Az új normális. Liahóna, 2020. nov. 118.).

Ez a felkérés mindenkinek szól. Nem számít, hogy szegények vagy gazdagok, tanultak vagy tanulatlanok, idősek vagy fiatalok, betegek vagy egészségesek vagyunk. Arra hív bennünket, hogy azok a dolgok legyenek normálisak az életünkben, amelyek a szövetség ösvényén tartanak bennünket.

Egyetlen országban sincs meg mindannak az összessége, ami jó vagy csodálatra méltó. Így hát, ahogy Pál és Joseph Smith próféta is tanították:

„Ha van bármi, ami erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó, akkor törekszünk azokra a dolgokra” (Hittételek 1:13).

„[H]a van valami dícséret, ezekről gondolkodjatok” (Filippibeliek 4:8).

Vegyétek észre, hogy ez egy intés, nem csupán egy megjegyzés.

Szeretném, ha mindannyian elmélkednénk egy pillanatra a szokásainkon, és azon, hogy azok milyen hatással vannak a családunkra.

E négy is azon bámulatos szokások közé tartozik, melyeknek normálisnak kellene lenniük az egyháztagok számára:

1. A szentírások személyes és családi tanulmányozása. Ahhoz, hogy megtérjen az Úr Jézus Krisztushoz, minden egyes embernek saját felelőssége az evangélium megismerése. A szülők feladata, hogy gyermekeiknek tanítsák az evangéliumot (lásd Tan és szövetségek 68:25; 93:40).

2. Személyes és családi ima. A Szabadító azt parancsolta, hogy mindig imádkozzunk (lásd Tan és szövetségek 19:38). Az ima lehetővé teszi számunkra, hogy személyesen beszéljünk Mennyei Atyánkkal, az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak a nevében.

3. Az úrvacsorai gyűlés heti látogatása (lásd 3 Nefi 18:1–12; Moróni 6:5–6). Ezt azért tesszük, hogy Jézus Krisztusra emlékezzünk, miközben az úrvacsorából veszünk. E szertartás során az egyháztagok megújítják a szövetségüket, mely szerint magukra veszik a Szabadító nevét, mindig emlékeznek Őrá, és betartják az Ő parancsolatait (lásd Tan és szövetségek 20:77, 79).

4. Templomi és családtörténeti munkában való gyakori részvétel. Ez a munka egyesíti és pecsételi egymáshoz a családtagokat az örökkévalóságra (lásd Tan és szövetségek 128:15).

Mit érzünk, amikor e négy dolgot halljuk? Részét képezik a normális életünknek?

Számos további hagyomány képezheti részét az életünkbe ültetett normalitásnak, így az is, hogy engedjük Istent uralkodni az életünkben.

Miként határozhatjuk meg, hogy mi lesz normális a saját életünkben vagy a családunkban? A szentírásokban, a Móziás 5:15-ben, nagyszerű példát találunk: „…szeretném, ha állhatatosak és rendíthetetlenek lennétek, mindig bővelkedvén a jó cselekedetekben”.

Szeretem e szavakat, mert tudjuk, hogy azok a dolgok válnak normálissá az életünkben, amelyeket újra és újra megteszünk. Ha állhatatosak és rendíthetetlenek vagyunk a jó megtételében, a szokásaink összhangban lesznek az evangélium tantételeivel, és segíteni fognak a szövetség ösvényén maradnunk.

Nelson elnök a következőt is tanácsolta: „Válasszátok az »új normálist« azzal, hogy naponta bűnbánatot tartotok. Igyekezzetek gondolatban, szóban és tettekben is egyre tisztábbak lenni. Nyújtsatok szolgálattételt. Szemléljétek a dolgokat az örökkévalóság szemszögéből. Magasztaljátok fel az elhívásotokat. És érjenek titeket bármilyen kihívások, drága fivéreim és nővéreim, éljetek minden egyes nap úgy, hogy ti felkészültebbek legyetek az Alkotótokkal való találkozásra” (Az új normális. 118.).

Ma már nekem és feleségemnek, Patriciának sem furcsa a kókuszdiót csilivel és az avokádót cukorral enni – mi több, szeretjük is. Ugyanakkor a felmagasztosulás egy sokkal felsőbbrendűbb dolog, mint egy íz: az egy örökkévalósághoz kapcsolódó téma.

Azért imádkozom, hogy normalitásunk lehetővé tegye számunkra a „boldogság egy soha véget nem érő állapotá[nak]” (Móziás 2:41) az átélését, mely azok ígérete, akik betartják Isten parancsolatait; és miközben ezt tesszük, azt mondhassuk: „és lőn, hogy a boldogság módja szerint éltünk” (2 Nefi 5:27).

Fivéreim és nővéreim! Tanúságot teszek a 15 férfiről, akiket prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatunk, beleértve szeretett prófétánkat, Russell M. Nelson elnököt is. Tanúságot teszek arról, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza igaz. Legfőképpen pedig tanúságomat teszem Jézus Krisztusról, a mi Szabadítónkról és Megváltónkról. Jézus Krisztus nevében, ámen.