A Békesség Hercegének követői
Amikor igyekszünk kifejleszteni a Szabadítóéhoz hasonló tulajdonságokat, az Ő békességének az eszközévé lehetünk a világban.
A Zakariásnak adott prófécia1 beteljesedéseként Jézus diadalmasan érkezett a szent városba, szamárháton, amit az irodalom „a zsidó királyok ősi jelképének”2 tartott, s ami ezáltal valóban illett a Királyok Királyához és a Békesség Hercegéhez3. Ujjongó tanítványok sokasága vette körül, akik köntöseiket, illetve pálma- és egyéb leveleket terítettek az útra, amerre Jézus elhaladt. Istent dicsérték, hangosan így szólva: „Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!”4 Továbbá: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!”5 Ez a fenséges esemény, amelyet ezen a virágvasárnapként ismert napon ünnepelünk, örömteli bevezetése volt azoknak a gyötrelmes eseményeknek, melyek azon a sorsdöntő héten zajlottak le, amely végül a Szabadító önzetlen áldozatában és az üres sírbolt pompás csodájában tetőzött.
Követőiként a megtartásra való népe vagyunk, akiket arra hívtak el, hogy hirdessük az Ő „hatalmas dolgait”6 és előmozdítsuk az Őáltala és engesztelő áldozata által oly nagylelkűen felkínált békességet. Ez a békesség olyan ajándék, amelyre mindenki ígéretet kap, aki szívét a Szabadító felé fordítja és igazlelkűen él; az ilyen békesség erőt ad a halandó élet élvezetéhez, és képessé tesz utunk fájdalmas megpróbáltatásainak az elviseléséhez.
1847-ben az Úr konkrét utasításokat adott azoknak a pionír szenteknek, akiknek békességre volt szükségük ahhoz, hogy nyugodtak és egységesek maradjanak, miközben váratlan nehézségekkel néztek szembe a nyugat felé vezető útjukon. Egyebek mellett az Úr erre utasította a szenteket: „szűnjetek meg vitatkozni egymással, szűnjetek meg rosszat mondani egymásra”7. A szentírások megerősítik, hogy akik igazlelkű cselekedeteket gyakorolnak és igyekeznek az Úr Lelkének a szelídségében járni, azok ígéretet kapnak arra a békességre, amelyre a mai zűrzavaros idők túléléséhez szükségük van.8
A Békesség Hercege tanítványaiként arra tanítanak minket, hogy éljünk „szívü[n]ket egységbe és szeretetbe összefonva egymás iránt”9. Szeretett prófétánk, Russell M. Nelson elnök nemrégiben kijelentette: „A viszálykodás áthágja mindazt, amiért a Szabadító kiállt és amit tanított.”10 Prófétánk erre is kért bennünket: „…tegyetek meg minden tőletek telhetőt azért, hogy véget vessetek a szívetekben és az életetekben jelenleg tomboló személyes viszályoknak”11.
Tekintsük át ezeket a tantételeket Krisztus irántunk való tiszta szeretete tükrében, amelyet az Ő követőiként mi is táplálni igyekszünk egymás iránt. A szentírások jószívűségként határozzák meg ezt a fajta szeretetet.12 Amikor a jószívűségre gondolunk, gondolataink olyan nagylelkű cselekedetek és adományok felé fordulhatnak, amelyek a fizikai, anyagi vagy érzelmi nehézségekkel küszködők szenvedését enyhítik. A jószívűség azonban nem csupán a másoknak nyújtott adományainkban van jelen, hanem ez a Szabadító egyik jellemvonása is, amely a jellemünk részévé válhat. Nem meglepő módon az Úr arra utasított minket, hogy öltsük magunkra a jószívűség kötelékét, „amely a tökéletesség és a békesség köteléke”13. Jószívűség nélkül semmik vagyunk,14 és nem örökölhetjük azt a helyet, melyet az Úr előkészített számunkra Mennyei Atyánk lakóhelyei között.15
Jézus tökéletesen példázta, mit jelent birtokában lenni a tökéletesség és a békesség e kötelékének, különösen akkor, amikor szembenézett a vértanúságát megelőző gyötrelmes eseményekkel. Egy pillanatra gondoljatok bele, mit érezhetett Jézus a tanítványai lábát alázatosan megmosva, tudván, hogy egyikük még azon az éjjelen elárulja majd Őt.16 Vagy akkor, amikor órákkal később irgalmasan meggyógyította az egyik férfi fülét, aki elkísérte Júdást, az elárulóját, hogy elfogja Őt.17 Sőt akkor is, amikor a Szabadító Pilátus előtt állt, és a főpapok és a vének igazságtalanul vádolták, s Ő mégsem szólt egyetlen szót sem a Vele szemben felhozott hamis vádak ellen, és a római kormányzót csodálkozás töltötte el.18
E három tragikus esemény során – bár a Szabadítóra mérhetetlen bánat és nyomás nehezedett – példájával azt tanította nekünk, hogy „a jószívűség hosszútűrő, kegyes; …nem irigykedik, …nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra” és „nem gondol rosszra”19.
Egy másik fontos vonatkozás, amelyet hangsúlyoznunk kell, és amely közvetlen hatással van a tanítványságunkra és arra, hogy miként segítjük elő a Szabadító békességét, az, ahogyan egymással bánunk. Földi szolgálattétele során a Szabadító tanításai – nem kizárólag, de különösen – a szeretet, a jószívűség, a türelem, az alázat és a könyörület erényeire összpontosítottak, melyek azok alapvető jellemvonásai, akik szeretnének közelebb kerülni Őhozzá és elősegíteni az Ő békességét. Az ilyen tulajdonságok Isten ajándékai, s miközben igyekszünk kifejleszteni azokat, egyre nagyobb mértékű együttérzéssel, tapintattal, tisztelettel és tűréssel tekintünk felebarátaink különbözőségeire és gyengeségeire. A Szabadítóhoz való közeledésünk és hasonlóbbá válásunk egyik legnyilvánvalóbb jele az, hogy a körülményektől függetlenül milyen szeretetteljesen, türelmesen és kedvesen bánunk az embertársainkkal.
Gyakran látni olyan embereket, akik rosszalló, sőt akár becsmérlő megjegyzéseket tesznek mások vélt jellemvonásaira, gyengeségeire és véleményére, főleg amikor az ilyen jellemvonások és vélemények eltérnek az ő viselkedésüktől és gondolkodásuktól, vagy ellentmondanak azoknak. Ezek az emberek igen gyakran továbbadják az efféle megjegyzéseket másoknak, akik aztán az adott helyzet összes körülményének az ismerete nélkül ismétlik el a hallottakat. Sajnos a közösségi média bátorítja az efféle viselkedést az igazságok viszonylagosságára és az átláthatóságra hivatkozva. A féktelen online beszélgetések gyakran személyes támadásokhoz és parázs vitákhoz vezetnek, csalódást és megsebzett szíveket hagyva hátra és heves ellenségeskedést terjesztve.
Nefi megjövendölte, hogy az utolsó napokban az ellenség tombolni fog és a jó ellen fogja bujtogatni az embereket.20 A szentírások azt tanítják, hogy „minden dolog, amely jó cselekedetekre hív és csábít, valamint Isten szeretetére és az ő szolgálatára, azt Isten sugalmazza”21. Másfelől pedig „az, ami gonosz, az ördögtől való; mert az ördög ellensége Istennek, és állandóan ellene harcol, és állandóan bűnre és annak megtételére hív és csábít, ami gonosz dolog”22.
E prófétai tanítást figyelembe véve nem meglepő, hogy az ellenség egyik taktikája az, hogy ellenségeskedést és gyűlöletet keltsen Isten gyermekeinek a szívében. Örvend, amikor azt látja, hogy az emberek bírálják, kigúnyolják és rágalmazzák egymást. Az efféle viselkedés romboló hatással lehet az érintett személy jellemére, jó hírére és önbecsülésére, különösen akkor, ha igazságtalanul ítélkeznek felette. Létfontosságú rámutatni, hogy amikor megengedjük az ilyen hozzáállást az életünkben, akkor teret adunk a szívünkben az ellenségnek, hogy elültesse köztünk a viszálykodás magját, azt kockáztatva ezzel, hogy beleesünk az ő elemésztő kelepcéjébe.
Ha nem ügyelünk gondolatainkra, szavainkra és tetteinkre, előfordulhat, hogy a végén belegabalyodunk az ellenség ravasz csapdáiba, romba döntve a kapcsolatainkat a körülöttünk lévőkkel és a szeretteinkkel.
Fivérek és nővérek! Az Úr különleges népeként és az Ő békességének az előmozdítóiként nem engedhetjük meg, hogy a gonosz e fondorlatai gyökeret verjenek a szívünkben. Nem hordozhatunk ilyen maró terhet, amely elpusztít minden érzést, kapcsolatot, sőt, akár életeket is. Az evangélium nagy öröm jó híreit jelenti.
Természetesen egyikünk sem tökéletes, és bizony van olyan, hogy engedünk az efféle viselkedés csábításának. A Szabadító az Ő tökéletes szeretetében és emberi hajlamaink beható ismeretében mindig megpróbál figyelmeztetni minket az ilyen veszélyekre. Ezt tanította nekünk: „Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.”23
Drága fivéreim és nővéreim! Amint igyekszünk kifejleszteni a Szabadítóéhoz hasonló tulajdonságokat, az Ő békességének az eszközévé lehetünk a világban az Ő maga által felállított minta szerint. Arra kérlek titeket, gondoljátok át, miként alakíthatjuk át magunkat felemelő és támogató emberekké, akikben megértő és megbocsátó szív dobog, és akik a legjobbat keresik másokban, mindig szem előtt tartva, hogy „ha van bármi, ami erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó, akkor törekszünk azokra a dolgokra”24.
Megígérem nektek, hogy amikor törekszünk e tulajdonságokra és kifejlesztjük azokat, egyre előzékenyebbé válunk, és fogékonyabbak leszünk embertársaink szükségleteire,25 továbbá örömöt, békességet és lelki fejlődést tapasztalunk.26 Az Úr kétségtelenül látni fogja az erőfeszítéseinket, és megadja az ahhoz szükséges ajándékokat, hogy több tűrés és türelem legyen bennünk egymás különbözőségei, gyengeségei és tökéletlenségei iránt. Továbbá jobban ellen tudunk majd állni a késztetésnek, hogy megsértődjünk vagy megsértsük a minket bántókat. Azon vágyunk, hogy a Szabadítóhoz hasonlóan megbocsássunk azoknak, akik rosszul bánnak velünk vagy rosszat mondanak rólunk, bizonyosan növekedni fog és jellemünk részévé válik majd.
Terítsük hát le ma, ezen a virágvasárnapon a szeretet köntöseit és a jószívűség pálmaleveleit, a Békesség Hercegének a nyomdokaiban járva, miközben felkészülünk az üres sírbolt csodájának a jövő vasárnapi megünneplésére! Fivérekként és nővérekként Krisztusban hirdessük mi is örömtelien: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!”27
Tanúsítom, hogy Jézus Krisztus él, és hogy az Ő engesztelő áldozata által kifejezett tökéletes szeretete mindazokra kiterjed, akik szeretnének Ővele járni és élvezni az Ő békességét ebben a világban és az eljövendő világban. Mindezeket mondom a Szabadító és Megváltó Jézus Krisztus szent nevében, ámen.