Az Ő gyermekei vagyunk
Ugyanaz az isteni eredetünk, és Jézus Krisztus kegyelme által ugyanolyan határtalan lehetőségeink vannak.
Emlékeztek rá, mi történt Sámuel prófétával, amikor az Úr elküldte őt Isai házába, hogy felkenje Izráel új királyát? Sámuel meglátta Eliábot, Isai elsőszülöttét. Úgy tűnik, Eliáb magas volt, vezetői külsővel. Ezt látva, Sámuel rögtön levonta a következtetést. Ez rossz következtetésnek bizonyult, és az Úr így tanította Sámuelt: „Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, …mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.”1
Emlékeztek rá, mi történt Ananiás tanítvánnyal, amikor az Úr elküldte őt, hogy áldja meg Saulust? Saulust megelőzte a híre, így Ananiás hallott már róla és arról, hogy milyen kegyetlen, ádáz módon üldözte a szenteket. Ezt hallva, Ananiás rögtön levonta a következtetést, hogy talán nem kellene szolgálattételben részesítenie Saulust. Ez rossz következtetésnek bizonyult, és az Úr így tanította Ananiást: „[Ő] nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt”2.
Mi volt a gond Sámuellel és Ananiással ebben a két esetben? A szemükkel láttak és a fülükkel hallottak, aminek az eredményeként látszatra és szóbeszédre alapozva ítéltek meg másokat.
Mit láttak az írástudók és a farizeusok, amikor a házasságtörésen ért asszonyra néztek? Egy züllött nőt, egy halált érdemlő bűnöst. Mit látott Jézus, amikor ránézett? Egy olyan nőt, aki átmenetileg engedett a test gyengeségének, ám aki bűnbánat és az Ő engesztelése által visszanyerhető. Mit láttak az emberek, amikor a századosra néztek, akinek a szolgája gutaütött volt? Talán betolakodót, idegent, egy megvetendő embert. Amikor Jézus ránézett, mit látott? Olyan embert, aki törődik a háznépe egyik tagjának a jóllétével; aki nyíltan és hittel keresi az Urat. Mit láttak az emberek, amikor a vérfolyásos asszonyra néztek? Talán egy tisztátalan nőt, egy kerülendő kitaszítottat. Mit látott Jézus, amikor ránézett? Egy beteg, magányos, és rajta kívül álló körülmények miatt elidegenült asszonyt, aki remélte, hogy meggyógyul és újra tartozni fog valahova.
Az Úr minden esetben meglátta ezekben az egyénekben, hogy kik ők valójában, és mindegyiküket ennek megfelelően részesítette szolgálattételben. Nefi és az öccse, Jákób szavait idézve:
„[Ő] mindannyiukat hívja, hogy jöjjenek hozzá… feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt; és megemlékezik a pogányokról; és mind egyforma Istennek”3.
„[A]z egyik lény éppen olyan becses szemében, mint a másik.”4
Mi se engedjük, hogy félrevezessen minket a szemünk, a fülünk vagy a félelmeink! Inkább nyissuk ki a szívünket és az elménket, és megkötések nélkül részesítsük szolgálattételben a körülöttünk lévőket úgy, ahogyan azt Ő tette.
Néhány éve a feleségem, Isabelle szokatlan szolgálattételi megbízást kapott. Megkérték, hogy látogasson meg egy idős özvegyasszonyt az egyházközségünkben: egy olyan nővért, akinek keserűséget hozott az életébe a betegeskedése és a magánya. Be voltak nála húzva a függönyök, áporodott volt a lakása levegője, nem akarta, hogy meglátogassák, és egyértelművé tette, hogy „semmit nem tehetek senkiért”. Isabelle tántoríthatatlan volt, és azt válaszolta: „Dehogynem! Megteheted értünk azt, hogy megengeded, hogy meglátogassunk.” Aztán ezt Isabelle hithűen meg is tette.
Valamivel később ennek a jóravaló nővérnek megműtötték a lábát, amelyen aztán naponta cserélni kellett a kötést, és ezt egymaga nem tudta megtenni. Isabelle nap mint nap elment hozzá, lemosta a lábát, és kicserélte a kötését. Nem látott rútságot; nem érzett bűzt. Csupán Isten szépséges lányát látta, akinek szeretetre és gyengéd törődésre volt szüksége.
Az évek során engem és számtalan más embert is megáldott már Isabelle azon ajándéka, hogy úgy lát másokat, ahogyan az Úr tekint rájuk. Legyél bár cövekelnök vagy az egyházközségbe érkezőket üdvözlő ember, legyél Anglia királya vagy lakj egy viskóban, akár egyazon nyelven beszéltek, akár nem, akár betartod az összes parancsolatot, akár küszködsz némelyikkel, ő a legjobb főztjét fogja eléd tenni a legszebb tányérjain. Nem számít neki a pénzügyi helyzeted, a bőrszíned, a kulturális háttered, a nemzetiséged, az igazlelkűséged foka, a társadalmi rangod vagy bármi más azonosító, illetve címke. Ő a szívével lát; mindenkiben Isten gyermekét látja.
Russell M. Nelson elnök ezt tanította:
„Az ellenség örül a címkéknek, mert azok megosztanak minket, és korlátozzák azt, ahogyan magunkra és egymásra gondolunk. Milyen szomorú, amikor jobban tiszteljük a címkéket, mint egymást!
A címkék ítélkezéshez és ellenségeskedéshez vezethetnek. Bármilyen nemzetiség, faji hovatartozás, nemi irányultság, nem, iskolai fokozatok, kultúra vagy egyéb jelentős ismertetőjegy miatti bántalmazása másoknak, vagy az irántuk tanúsított előítélet sértő a mi Alkotónk számára.”5
A francia a nemzetiségem – nem az, aki vagyok. A fehér a bőröm színe, avagy a szín hiánya – nem az, aki vagyok. A professzor a kenyérkereső foglalkozásom – nem az, aki vagyok. Az általános felhatalmazott hetvenes az, ahol jelenleg a királyságban szolgálok – nem az, aki vagyok.
Amint arra Nelson elnök emlékeztetett minket, „elsősorban Isten gyermeke… vagyok”6. Ahogyan ti is, valamint a körülöttünk lévő összes többi ember. Azért imádkozom, hogy megtanuljuk jobban értékelni ezt a csodálatos igazságot. Ez ugyanis mindent megváltoztat.
Lehet, hogy más-más kultúrában nevelkedtünk, eltérő társadalmi-gazdasági körülmények közül jövünk, és nagyon is különbözhet egymástól a halandó örökségünk, beleértve a nemzetiségünket, a bőrszínünket, a kedvenc ételeinket, a politikai irányultságunkat és így tovább. Azonban mindannyian, kivétel nélkül az Ő gyermekei vagyunk. Ugyanaz az isteni eredetünk, és Jézus Krisztus kegyelme által ugyanolyan határtalan lehetőségeink vannak.
C. S. Lewis így fogalmazott: „Komoly dolog lehetséges istenek és istennők társadalmában élni, és szem előtt tartani, hogy a legtompább, legunalmasabb személy, akivel csak beszélgethetsz, egy nap olyan teremtménnyé válhat, akit ha most látnál, erős késztetést éreznél arra, hogy hódolj neki. […] Nincsenek hétköznapi emberek. Soha nem beszéltél még puszta halandóval. A nemzetek, a kultúrák, a művészetek, a civilizációk – ezek halandó dolgok, és a miénkhez képest az életük akár egy szúnyogé. Mi azonban halhatatlanokkal viccelődünk, dolgozunk, házasodunk össze, halhatatlanokat veszünk semmibe vagy használunk ki.”7
A családunknak abban a kiváltságban volt része, hogy különböző országokban és kultúrákban élhettünk, a gyermekeinknek pedig abban az áldásban, hogy különböző etnikumú emberekkel házasodtak össze. Rájöttem, hogy Jézus Krisztus evangéliuma mindent nagyszerűen ki tud egyenlíteni. Ha valóban a magunkévá tesszük, akkor „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk”8. Ez a bámulatos igazság felszabadít minket, és azok a címkék, illetve megkülönböztetések, amelyek egyébként megnyomorítanak minket és az egymáshoz fűződő kapcsolatainkat, egyszerűen „feloldód[n]ak Krisztus[ban]”9. Hamar egyértelművé válik, hogy sem mi, sem mások „immár nem vagy[unk] jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és [háznépe] az Istennek”10.
Nemrég hallottam, amint az egyik többnyelvű egységünk gyülekezeti elnöke Gerrit W. Gong elderhez hasonlóan szövetség általi összetartozásként utal erre.11 Milyen gyönyörű elgondolás! Olyan emberek csoportjához tartozunk, akik mindannyian azon vannak, hogy az életük középpontjába helyezzék a Szabadítót és a szövetségeiket, és örömmel éljenek az evangélium szerint. Ennélfogva nem a halandóság torz lencséjén keresztül látjuk egymást, hanem az evangélium magasabbra emeli a tekintetünket, és lehetővé teszi, hogy szent szövetségeink hibátlan és nem változó lencséjén keresztül lássuk egymást. Ezt téve elkezdjük kiiktatni a saját, másokkal szembeni természetes előítéleteinket és elfogultságainkat, ami aztán egy csodálatos, erényes körforgásban segít a legkisebbre csökkenteni az ő előítéleteiket és elfogultságaikat velünk szemben.12 Csakugyan eleget teszünk drága prófétánk felkérésének: „Drága fivéreim és nővéreim! Tényleg számít az, hogy miként bánunk egymással. Sokat számít, hogy miként szólunk másokhoz és másokról otthon, az istentiszteleten, a munkahelyen és az interneten. Ma arra kérlek benneteket, hogy bánjatok másokkal magasztosabb, szentebb módon.”13
E felkérés lelkületében ma délután szeretném a csodálatos elemis gyermekeinkkel együtt megfogadni azt, hogy:
Ha nem úgy jársz, mint a többiek,
Van, aki elfordul tőled.
De én nem! Én nem!
Ha nem úgy szólsz, mint a többiek,
Sokszor talán kinevetnek.
De én nem! Én nem!
Veled megyek, beszélgetek,
Így mutatom, hogy szeretlek.
Jézus szívből szeretett
és senkitől nem fordult el.
És én ezt teszem! Én megteszem!14
Tanúsítom, hogy Ő, akit mi Mennyei Atyánknak szólítunk, valóban a mi Atyánk; Ő szeret minket; Ő bensőségesen ismeri minden egyes gyermekét; mélységesen törődik mindegyikükkel; és mi valóban mindannyian hasonlóak vagyunk Őhozzá. Tanúsítom, hogy amiképpen egymással bánunk, az a közvetlen visszatükröződése annak, hogy mennyit értünk meg az Ő Fia, a Szabadítónk, Jézus Krisztus legfőbb áldozatából és engeszteléséből, és mennyire értékeljük azt. Azért imádkozom, hogy Őhozzá hasonlóan azért szeressünk másokat, mert az így helyes, nem pedig azért, mert ők helyesen cselekszenek vagy mert beleillenek a tökéletes skatulyába. Jézus Krisztus nevében, ámen.