Faji hovatartozás és a papság

Úgy a teológiájában, mint a gyakorlatban, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza kitárja karját az emberiség egyetemes családja felé. Az utolsó napi szentek szentírásai és tanításai megerősítik, hogy Isten szereti minden gyermekét, és mindenki számára lehetővé teszi a szabadulást. Isten alkotta a számos különböző rasszt és etnikumot, és mindet egyenlő mértékben tiszteli. Ahogy a Mormon könyve fogalmaz: „mindegyik egyforma Istennek”¹.

Az egyház felépítése és szervezete bátorítja a faji integrációt. Az utolsó napi szentek a helyi egyházközségük vagy gyülekezetük földrajzi határain belül járnak egyházi gyűlésekre. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy a mormon gyülekezetek faji, gazdasági és korosztályi összetétele rendszerint a tágabb helyi közösségét tükrözi.² Az egyház nem hivatásos szolgálattevői szintén megkönnyítik az integrációt: előfordulhat, hogy egy fekete püspök elnököl egy javarészt fehér gyülekezet felett; vagy egy spanyolajkú és egy ázsiai nő együtt látogatja meg otthonukban a faji hovatartozásában is sokszínű egyháztagokat. Az eltérő faji és etnikai hovatartozású egyháztagok rendszeresen nyújtanak szolgálatot egymás otthonában, illetve szolgálnak egymás oldalán tanítókként, fiatalok vezetőiként, és rengeteg egyéb megbízásban a helyi gyülekezeteikben. Ez a gyakorlat kifejezetten integrált felekezetté teszi Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát.

Napjaink e valósága ellenére, fennállása nagy részében – az 1800-as évek közepétől egészen 1978-ig – az egyház nem rendelt el a papságba fekete-afrikai származású férfiakat, és nem engedélyezte, hogy fekete férfiak vagy nők részt vegyenek a templomi felruházás vagy pecsételés szertartásaiban.

Az egyház megalapítására 1830-ban került sor, amikor erős faji megosztottság jellemezte az Amerikai Egyesült Államokat. Ebben az időszakban sok afrikai származású ember élt rabszolgaságban, és a faji megkülönböztetés és előítélet nem csupán általános, hanem megszokott is volt a fehér amerikaiak között. Ma ezt már szokatlannak és felháborítónak tartjuk, azonban ennek valósága az emberek életére sok szempontból hatással volt, így a vallásukra is. Sok korabeli keresztény egyházban például faji alapú elkülönítés létezett. Egyházunkban a kezdetektől fogva bármely faji és etnikai hovatartozású ember megkeresztelkedhetett és egyháztagként befogadták. Élete vége felé az egyház alapítója, Joseph Smith nyíltan ellenezte a rabszolgaságot. Az egyházban soha nem létezett semmiféle általános, a szegregált gyülekezeteket előíró rendelkezés.³

Az egyház létének első két évtizedében elrendeltek néhány fekete férfit a papságba. E férfiak egyike, Elijah Abel, templomi szertartásokon is részt vett Kirtlandben, később pedig egyes elhunyt rokonaiért is végzett helyettes általi keresztelkedést Nauvooban. Nincs megbízható bizonyíték arra vonatkozóan, hogy egyetlen fekete férfitól is megtagadták volna a papságot Joseph Smith életében. Egy Joseph Smith halála után három évvel lezajlott egyházi tanácskozáson pedig Q. Walker Lewisről, egy papságba elrendelt férfiról mondott dicsérő szavakat Brigham Young: „az egyik legjobb elderünk van [ott], egy afrikai”⁴.

1852-ben Brigham Young elnök nyilvánosan kihirdette, hogy fekete-afrikai származású férfiakat többé nem lehet elrendelni a papságba. Ennek ellenére továbbra is csatlakoztak feketék az egyházhoz keresztelkedés és a Szentlélek ajándékának elnyerése által. Brigham Young halálát követően az egyház későbbi elnökei megtiltották, hogy a feketék templomi felruházásban részesüljenek, vagy hogy a templomban kössenek házasságot. Az idők során az egyház vezetői és tagjai számos elmélettel álltak elő a papsági és templomi korlátozások magyarázataként. E magyarázatok közül napjainkban az egyház egyiket sem fogadja el hivatalos tanként.

Az egyház és az amerikai faji környezet

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza élesen megosztott faji környezetben került visszaállításra, melyben a fehérek nagy kiváltságokkal rendelkeztek. 1790-ben az USA Kongresszusa „szabad fehér személy[ekre]”⁵ korlátozta az állampolgárságot. Az azt követő fél évszázadban a faji kérdések megosztották az országot: miközben a mezőgazdaságibb jellegű délen törvényes volt a rabszolgamunka, a városiasabb északon idővel betiltották. A faji megkülönböztetés azonban így is széles körben elterjedt volt északon és délen egyaránt, számos állam pedig a vegyes házasságokat tiltó törvényeket hozott.⁶ 1857-ben az USA Legfelsőbb Bírósága kijelentette, hogy a feketék „nem rendelkeznek olyan jogokkal, melyeket a fehér ember köteles tiszteletben tartani”⁷. Egy nemzedékkel azután, hogy a polgárháború (1861–1865) a rabszolgaság felszámolásához vezetett az Amerikai Egyesült Államokban, a Legfelsőbb Bíróság olyan ítéletet hozott, miszerint a feketék és fehérek „elkülönített, de egyenlő” létesítményei alkotmányosnak számítanak. Ez a döntés számos nyilvánosan elterjedt, bőrszín alapú korlátozást tett törvényessé egészen 1954-ig, amikor is a testület végül ezzel ellentétesen döntött.⁸ A vegyes házasságot tiltó törvényeket egészen 1967-ig nem semmisítette meg a bíróság.

1850-ben a Kongresszus létrehozta a Utah területet, az Egyesült Államok elnöke pedig Brigham Youngot nevezte ki területi kormányzónak. Azoknak a déli megtérteknek a jelenléte, akik a rabszolgáikkal együtt költöztek Utahba, felvetette a rabszolgaság helyi jogállásának kérdését. A utahi területi törvényhozás előtt elmondott két beszédében – 1852 januárjában és februárjában – Brigham Young bejelentette azt a szabályt, amely megtiltja a fekete-afrikai származású férfiak elrendelését a papságba. Ugyanakkor Young elnök azt is kijelentette, hogy valamikor a jövőben a fekete egyháztagok „rendelkezni fognak mind[en] kiváltság[gal] és még egyebekkel is”, amelyeket a többi egyháztag élvez.⁹

E korlátozás a faji alsóbbrendűség ugyanazon elterjedt elképzeléseit visszhangozta, amelyekkel korábban a „szolgaságnak” a Utah területen való törvényesítése mellett érveltek.¹⁰ Volt olyan – az Amerikai Egyesült Államokban már legalább az 1730-as évektől hirdetett – nézet, mely szerint a feketék ugyanabból a leszármazási ágból eredtek, mint a bibliai Káin, aki megölte a fivérét, Ábelt.¹¹ Akik magukévá tették ezt a nézetet, úgy hitték, hogy a sötétebb bőr az a jel, mellyel Isten „megátkozta” Káint. A feketék szolgaságára időnként úgy is tekintettek, mint arra a másik átokra, amely Noé unokáját, Kanaánt sújtotta az atyjának, Khámnak, Noé iránti tapintatlansága miatt.¹² Habár a rabszolgaság nem volt jelentős tényező Utah gazdaságában, és hamarosan el is törölték, a papsági elrendelést érintő korlátozások megmaradtak.

A korlátozás megszüntetése

Még 1852 után is volt legalább két fekete mormon, aki továbbra is viselte a papságot. Amikor az egyikük, Elijah Abel, 1879-ben a templomi felruházását kérvényezte, a kérését elutasították. Egy másik hithű egyháztag, Jane Manning James, aki maga is átkelt a síkságon, és 1908-ban bekövetkezett haláláig Salt Lake Cityben élt, szintén azt kérte, hogy beléphessen a templomba. Ő arra kapott engedélyt, hogy halottakért való keresztelkedéseket végezzen a saját őseiért, de egyéb szertartásokban nem vehetett részt.¹³ Káin átkát gyakran hozták fel a papsági és templomi korlátozások indoklására. A századforduló környékén egy másik magyarázat kezdett terjedni: a feketék állítólag nem voltak eléggé bátrak a halandóság előtti csatában Lucifer ellen, ennek következtében pedig eltiltattak a papságtól és a templomi áldásoktól.¹⁴

Az 1940-es évek végére és az 1950-es években a faji integráció egyre gyakoribbá vált az amerikai élet különböző területein. Az egyház elnöke, David O. McKay kihangsúlyozta, hogy a korlátozás csak a fekete-afrikai származású férfiakat érinti. Az egyház mindig is megengedte a Csendes-óceáni-szigetek lakóinak, hogy viseljék a papságot, McKay elnök pedig világossá tette, hogy a Fidzsi-szigeteki feketék és az ausztrál őslakosok is elrendelhetők a papságba, és elindította közöttük a missziós munkát. Dél-Afrikában McKay elnök eltörölte azt a korábbi szabályt, melynek értelmében a leendő papságviselőknek ki kellett kutatniuk, hogy Afrikán kívülről származnak.¹⁵

Tekintettel azonban arra a hosszú időre, ameddig a papság meg volt tagadva a fekete-afrikai származású férfiaktól, az egyház vezetői úgy érezték, hogy Istentől jövő kinyilatkoztatásra van szükség a szabály megváltoztatásához, és folyamatos erőfeszítéseket tettek, hogy megértsék, mi a teendő. Miután iránymutatásért imádkozott, McKay elnök nem érzett a tiltás megszüntetésére irányuló sugalmazást.¹⁶

Ahogy az egyház világszerte növekedett, egyre kevésbé tűnt összeegyeztethetőnek a mindenen átívelő küldetése – miszerint „elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket”¹⁷ –, és a papsági, illetve templomi korlátozások. A Mormon könyve kijelentette, hogy a szabadítás evangéliumi üzenetének el kell érnie „minden nemzetet, nemzetséget, nyelvet és népet”¹⁸. Habár az Úr mindenféle korlátozás nélkül hívott mindenkit, hogy keresztelkedés által „részesüljön a jóságából”¹⁹, a papsági és templomi korlátozások jelentős akadályt képeztek, és ez a kérdés egyre szembetűnőbbé vált, ahogy az egyház külföldön – változatos és vegyes faji örökséggel rendelkező helyeken is – tovább növekedett.

Különösen Brazília tartogatott sok kihívást. Ellentétben az Amerikai Egyesült Államokkal és Dél-Afrikával, ahol a törvényi és a tényleges rasszizmus mélyen szegregált társadalmakat eredményezett, Brazília büszke volt nyílt, integrált és vegyes faji örökségére. 1975-ben az egyház bejelentette, hogy templom épül São Paulóban. A templom építésének előrehaladtával az egyházi felhatalmazottak olyan hithű fekete és vegyes származású mormonokkal is találkoztak, akik anyagilag és más módokon is kivették részüket a São Paulo-i templom építéséből, de belátták, hogy az elkészültét követően tilos lesz belépniük ebbe a szentélybe. Az általuk hozott áldozatok, valamint nigériaiak és ghánaiak ezreinek megtérése a 60-as és 70-es években megindította az egyház vezetőit.²⁰

Eltöprengtek azokon az ígéreteken, amelyeket Brigham Young és más próféták tettek, miszerint a fekete egyháztagok egy nap majd részesülhetnek a papsági és templomi áldásokban. 1978 júniusában az egyház elnöke, Spencer W. Kimball, valamint a tanácsosai az Első Elnökségben, továbbá a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjai „sok órát töltve el a [Salt Lake City-i] templom felső szobájában, isteni útmutatásért fohászkodva az Úrhoz”, kinyilatkoztatást kaptak. „Ő meghallgatta imáinkat, és kinyilatkoztatás által megerősítette, hogy elérkezett az a régóta ígért nap” – jelentette be az Első Elnökség június 8-án. Kijelentették, hogy „tudatában vagyunk azoknak az ígéreteknek, amelyeket az egyház előttünk lévő prófétái és elnökei tettek, hogy… minden férfitestvérünk, aki érdemes rá, megkaphatja… a papságot”²¹. A kinyilatkoztatás visszavonta a papsági elrendelésre vonatkozó korlátozást. Kiterjesztette továbbá a templom áldásait minden arra érdemes utolsó napi szent férfira és nőre. Az Első Elnökségnek ezzel a kinyilatkoztatással kapcsolatban tett bejelentése a Tan és a szövetségek részeként lett kanonizálva, 2. hivatalos nyilatkozat címmel.

Ez az úgynevezett „papságról szóló kinyilatkoztatás” korszakalkotó kinyilatkoztatás és egyúttal történelmi esemény volt. Akik akkor jelen voltak, áhítattal beszéltek róla. Gordon B. Hinckley, aki akkor a Tizenkettek Kvórumának tagja volt, így emlékezett vissza: „Szentséges légkör töltötte be a szobát. Számomra olyan érzés volt, mintha csatorna nyílt volna meg a mennyei trón és Isten térdelő, könyörgő prófétája között, aki mellett ott voltak a Fivérei. […] Abban a körben minden férfi tudta ugyanezt, a Szentlélek hatalma által. […] Közülünk, akik jelen voltunk ezen az eseményen, többé már senki sem volt teljesen ugyanaz az ember, mint azelőtt. És többé az egyház sem volt már teljesen ugyanaz, mint azelőtt.”²²

Szerte a világon az egyház tagjai faji hovatartozástól függetlenül rendkívül kedvezően fogadták a változást. A hír hallatán sok utolsó napi szent örömében könnyekre fakadt. Egyesek olyan érzésről számoltak be, mintha levettek volna a vállukról egy közösen viselt terhet. Az egyház haladéktalanul megkezdte az afrikai származású férfiak papsági elrendelését, és világszerte fekete férfiak és nők léptek be a templomokba. Nem sokkal a kinyilatkoztatás után az egyik apostol, Bruce R. McConkie elder arról beszélt, hogy új „világosság és tudás” törölte el a korábbi „korlátozott megértés[t]”²³.

Az egyház ma

Ma az egyház elutasítja azokat a korábban megfogalmazott elméleteket, miszerint a fekete bőr az isteni kegyvesztettség vagy átok jele, vagy hogy az a halandóság előtti életben elkövetett hamislelkű tetteket tükröz; hogy bűn a rasszok közti házasság; vagy hogy a fekete, illetve bármely más rasszhoz vagy etnikumhoz tartozó ember bármilyen szempontból alsóbbrendű másoknál. Az egyházi vezetők ma egyértelműen elítélik a rasszizmus múltbéli vagy jelenlegi bármilyen formáját.²⁴

Ama 1978-as nap óta az egyház előretekint, miközben azóta is rohamosan növekszik az egyháztagok száma az afrikaiak, afroamerikaiak és más afrikai származású emberek között. Bár az egyes tagokra vonatkozó egyházi feljegyzések nem tartalmazzák az illető faji vagy etnikai hovatartozását, az afrikai származású egyháztagok száma mára százezrekre tehető.

Az egyház azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus révén a megváltás az emberiség egész családja számára elérhető az Isten által szabott feltételek szerint. Megerősíti, hogy Isten „nem személyválogató”²⁵, és határozottan kijelenti, hogy Ő minden igazlelkű embert a kegyelmébe fogad – faji hovatartozástól függetlenül. Az egyház Isten gyermekeire vonatkozó tanításait Nefi második könyvének egyik verse testesíti meg: „[Az Úr] senkit nem utasít vissza, aki hozzá jön, feketét és fehéret, szolgát és szabadot, férfit és nőt; …és mindegyik egyforma Istennek, zsidó is és nemzsidó is.”²⁶