Joseph Smith tanításai papságról, templomról, nőkről
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza számos szolgálati lehetőséget nyújt a nők és a férfiak számára, úgy a helyi gyülekezetekben, mint az egyház egészének szintjén. Egyebek között az utolsó napi szent nők a vasárnapi gyűléseken és az egyház általános konferenciáján prédikálnak, teljes idejű hittérítő missziót szolgálnak, szent szertartásokban vesznek részt és járnak el az egyház templomaiban, valamint a családoknak, más nőknek, fiatal nőknek és gyermekeknek szolgáló szervezeteket vezetnek. Papsági tanácsokban vesznek részt helyi és általános szinteken. Női szakemberek utolsó napi szent történelmet és hittudományt tanítanak az egyházi egyetemeken és az egyház ifjúsági oktatási programjaiban. Mivel azonban papsági hivatalba csak férfiakat rendelnek el, kérdések merültek fel a nők egyházi helyzetével kapcsolatban. Ez az esszé bemutatja az érdemleges történelmi összefüggéseket, és elmagyarázza Joseph Smith tanításait a nőkről és a papsági felhatalmazásról.
A papsági felhatalmazás visszaállítása Joseph Smith prófétán keresztül Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza alapvető tanai közé tartozik. Szolgálattételének kezdetén Joseph Smith mennyei hírnököktől kapta meg a papsági felhatalmazást; ezzel a felhatalmazással szervezte meg az egyházat, ruházta rá a papságot más férfiakra, és rendelte el őket a papság hivatalaiba.1 Ugyanezen felhatalmazással szervezte meg Joseph Smith a Segítőegyletet az egyház szervezetének részeként, amivel formálisan keretet és felhatalmazást adott a nők szolgálattételének egyik kiemelt részéhez. Mindez azért történt, hogy felkészítse a szenteket a templomi szertartásokban való részvételre, melyeket nem sokkal a Segítőegylet megalapítását követően vezettek be. Joseph Smith halálakor a részére adott kinyilatkoztató látomás már szilárdan a helyén volt: nők és férfiak részesülhettek és szolgálhattak szent papsági szertartásokban a szent templomokban, ami által felkészülhettek, hogy egy nap belépjenek Isten színe elé.
A papság értelmezése a korai utolsó napi szentek körében
A papsági felhatalmazás visszaállítása olyan korban történt, amikor az Amerikai Egyesült Államokat heves vallási izgatottság jellemezte. Ezt az izgatottságot részben az isteni felhatalmazást érintő kérdések váltották ki: ki rendelkezik vele, hogyan tett rá szert, és egyáltalán szükség van-e rá.2 A XIX. század elején a legtöbb keresztény úgy hitte, hogy az Isten nevében való cselekvés felhatalmazása Jézus halandó szolgálattétele óta folyamatosan jelen volt a földön. Joseph Smith azt tanította, hogy Krisztus papsága az ősi apostolok halálát követően elveszett, és angyalok szolgálattétele révén lett újból helyreállítva. Számos utolsó napi szent ennek ellenére is a kor megszokott szemlélete szerint értelmezte a papság fogalmát. Az 1830-as évek Amerikájában a papság szó „a pap hivatala vagy mivolta”, illetve „a szent hivatalokra kijelölt emberek testülete” értelemben volt használatos, ami a papságot valamely vallási hivatallal és az azt betöltő emberekkel azonosította.3 Ehhez hasonlóan a korai utolsó napi szentek is főleg az egyházi hivatalba való elrendelés, illetve a prédikálásra és a vallási szertartások elvégzésére való felhatalmazás összefüggéseiben tekintettek a papságra.4 Ahogy az akkoriban a legtöbb keresztény felekezetben volt, az utolsó napi szentek közül is egyedül a férfiak viseltek papsági hivatalokat, szolgáltak hivatalos hittérítő missziókat, és végezték az olyan szertartásokat, mint a keresztelés és az úrvacsora szentségeinek megáldása.
Sok más egyháztól eltérően azonban az utolsó napi szentek széles körben kiterjesztették a laikusokra a papsági elrendelést, ahogy arra éppen kinyilatkoztatást kaptak. Idővel létrejött a papsági hivatalok és kvórumok kiterjedt szerkezete. Ezt a szerkezetet a kezdetektől fogva kinyilatkoztatás kormányozta a „kulcsokkal” rendelkező papsági vezetők irányítása alatt.5 A melkisédeki papság kulcsai, amelyek isteni hírnökökön keresztül adattak Joseph Smithnek, később pedig másoknak adattak tovább, ráruházták birtokosaikra az elnöklés jogát, a lelki dolgokban való irányítás jogát, valamint a jogot, hogy eljárjanak az egyház minden hivatalában.6
A Joseph Smith által kapott kinyilatkoztatások eredményeképpen az utolsó napi szentek egyre jobban megértették a papság és a kulcsok természetét. Egy 1832-es kinyilatkoztatás arról tanított, hogy a magasabb avagy melkisédeki papságnál van „az Isten ismeretének kulcsa”, és hogy a papság szertartásaiban „nyilvánul meg az isteniség hatalma”. Joseph Smith feladata az volt, ami Mózesé is, „hogy megszentelje népét, hogy azok megláthassák Isten arcát”7. 1836-ban angyali hírnökök olyan papsági kulcsokat bíztak Joseph Smithre, amelyek lehetővé tették, hogy az egyháztagok templomi szertartásokban részesüljenek.8 Egy 1841-es kinyilatkoztatásban az Úr megparancsolta a szenteknek, hogy építsenek templomot az illinois-i Nauvooban, ahol Ő majd kinyilatkoztat népének „minden olyan dolgot…, ami ehhez a házhoz, és annak papságához tartozik”9. A papság betetőző szertartásai a templomban lesznek elérhetők, és segíteni fognak felkészíteni a férfiakat és nőket arra, hogy belépjenek Isten színe elé.
Az egyház korai éveiben az utolsó napi szent nők – hasonlóan más nőkhöz – tevékenyen részt vettek az új vallási közösségükben. Konferenciákon való szavazással hagytak jóvá döntéseket,10 saját kezük munkájával díszítették a templomot, a férfiakkal együtt gyakorolták vallásukat a gyűléseken és a kórusokban, megosztották az evangéliumot a rokonaikkal és szomszédaikkal, találkozókat szerveztek az otthonaikban, valamint a magánéletükben és nyilvánosan is gyakorolták lelki ajándékaikat.11 Egy korai kinyilatkoztatás felhatalmazta a nőket, hogy „szentírásokat fejts[enek] ki, és hogy buzdíts[ák] az egyházat”12. Azonban az egyház korai éveiben az utolsó napi szentek, ahogy a legtöbb keresztény azokban az időkben, még így is a férfiaknak tartották fenn a nyilvános prédikálás és a vezetés jogát.13
Joseph Smith és a Nauvoo-i Segítőegylet
Nauvooban olyan kinyilatkoztatási fejlemények történtek, amelyek új lehetőségeket biztosítottak a nők számára az egyházi részvétel terén, és kibővítették az utolsó napi szentek ismereteit a férfiak és nők örökkévaló viszonyát illetően. A Nauvoo-i Női Segítőegylet 1842. március 17-i megszervezése jelentős lépést jelentett e fejlemények sorában.14 Mormon nők egy csoportja, akik jótékony támogatást szerettek volna nyújtani a templom építésén dolgozó férfiaknak, eltervezték, hogy a kor gyakorlatát tükrözve alakítanak egy jótékonysági egyletet.15 Amikor a tervüket bemutatták Joseph Smithnek, ő sugalmazást érzett arra, hogy túllépjen az ilyen korabeli példákon. Amint azt Sarah Granger Kimball, a Segítőegylet alapító tagja később felidézte, a Próféta azt mondta nekik, hogy „valami jobbat” tartogat számukra, és hogy a nők „a papság rendjében, az egyház mintája szerint” lesznek megszervezve.16
Az asszonyok az új szervezetet Segítőegyletnek nevezték el. Ez a szervezet különbözött a kor egyéb nőegyleteitől, mert egy próféta hozta létre, aki papsági felhatalmazással cselekedve adott a nőknek felhatalmazást, szent felelősségeket és az egyház szerkezetén belüli, nem pedig attól különálló hivatalokat. Amint azt John Taylor apostol az alapító gyűlésen megjegyezte, a nők „a menny törvénye szerint” lettek megszervezve.17
Joseph Smith azzal bízta meg az asszonyokat, hogy „segítsék meg a szegényeket” és „mentsék meg a lelkeket”.18 Kijelentette, hogy a felesége, Emma Hale Smith kinevezése a Segítőegylet elnökének egy tizenkét évvel korábban Emma részére adott kinyilatkoztatás beteljesedését jelenti, amely őt „kiválasztott hölgynek” nevezte.19 Kijelentette továbbá az Egylet előtt: „Most pedig átadom számotokra a kulcsot Isten nevében, ujjongani fog ez az Egylet, és tudás és intelligencia árad majd le mostantól fogva.”20
Az asszonyok érezték, hogy isteni felhatalmazással rendelkeznek. Sarah Kingsley Cleveland, Emma Smith tanácsosa ezt így fogalmazta meg: „Szándékunk az Úr nevében cselekedni.”21 Emma Smith arra szólította fel az Egylet minden tagját, hogy „céltudatosan tegyenek jót”, kijelentve, hogy együtt „valami rendkívülit” fognak tenni. „Rendkívüli eseményekre és sürgős segélyhívásokra” számított.22
Van két vonatkozás Joseph Smithnek a Segítőegylet asszonyaihoz intézett tanításaiban, melyek talán nem ismerősek a mai egyháztagok számára. Az első Joseph papsághoz kapcsolódó szóhasználata. A Segítőegylet megszervezésekor Joseph arról beszélt, hogy „elrendeli” a nőket, illetve azt mondta, hogy a Segítőegylet tisztségviselői „elnököljenek az Egylet felett”.23 Kijelentette továbbá: „Most pedig átadom számotokra a kulcsot Isten nevében”.24
E kijelentések azt jelzik, hogy Joseph Smith papsági felhatalmazást bízott a Segítőegyletben lévő nőkre.25 Joseph szóhasználata jobban érthetővé válik, ha történelmi környezetében szemléljük. A XIX. század során az utolsó napi szentek a „kulcs” kifejezéssel – az alkalomtól függően – felhatalmazásra, tudásra vagy templomi szertartásokra is utaltak.26 A mormonok néha az elrendel kifejezést is hasonlóan tág értelemben használták – gyakran az elválaszt kifejezéssel felcserélhető módon, nem mindig papsági hivatalra utalva vele.27 Ezekben a pontokban Joseph tettei világítanak rá szavainak jelentésére: sem Joseph Smith, sem a nevében eljáró más személy, sem bármely utóda nem ruházta rá az ároni vagy a melkisédeki papságot nőkre, vagy rendelt el nőket papsági hivatalba.
A későbbi években szabatosabban meghatározták az olyan szavakat, mint az elrendelés és a kulcsok. Ilyen volt például, amikor 1880-ban John Taylor elnök – aki annak idején Joseph Smith megbízásából cselekedett, hogy „elrendelje és elválassza” Emma Smitht és a tanácsosait – elmagyarázta, hogy „az akkor végzett elrendelés nem jelentette a papság ráruházását azokra a nőtestvérekre”28. A nők valóban kaptak felhatalmazást, hogy a női szervezetben a papság mintájára elnököljenek és jelöljék ki a szervezet működtetéséhez szükséges tisztségviselőket, beleértve ezekbe az elnök és tanácsosai általi vezetést is.29 Amikor elhangzott Taylor elnök kijelentése, addigra már a fiatal nők és a gyermekek számára is léteztek nők által vezetett szervezetek. Ezeknek szintén voltak elnökségeik, melyek továbbadott papsági felhatalmazással cselekedtek.
Joseph Smith Segítőegylethez intézett tanításainak másik, ma talán ismeretlen vonatkozása, az a jóváhagyása, miszerint a nők részt vehetnek gyógyító áldások adásában. „A női kézrátételt illetően” a nauvoo-i segítőegyleti jegyzőkönyvek feljegyzése szerint Joseph azt mondta, hogy „nem bűn ezt tenni akárki számára, akinek hite van”, és arra intett, hogy „ha a nőtestvéreknek van hite a betegeket gyógyítani, mindenki tartóztassa meg a nyelvét, és hadd menjen minden tovább”.30 Egyes nők már az egyház első napjaitól kezdve végeztek ilyen áldásokat. Akkoriban az utolsó napi szentek a gyógyítás ajándékát elsődlegesen azon újszövetségi tanítás fényében értelmezték, miszerint az a Lélek egyik ajándéka, amely hit által az összes hívő számára elérhető. Joseph Smith azt tanította, hogy a gyógyítás ajándéka egy olyan jel, amely követi „mindazokat, akik hisznek, legyenek akár férfiak, akár nők”31.
A XIX. század során a nők gyakran áldották meg a betegeket a hit imája által, és sok nő kapott olyan papsági áldást, amelyben ígéretet kaptak arra, hogy rendelkezni fognak a gyógyítás ajándékával.32 “Számos megmutatkozását láttam Isten hatalmának és áldásának a nőtestvérek szolgálatnyújtásán keresztül” – tett bizonyságot Elizabeth Ann Smith Whitney, aki a saját elmondása szerint Joseph Smithtől kapott áldást ezen ajándék gyakorlására.33 Ezekre a gyógyító áldásokra utalva fejtette ki a Segítőegylet általános elnöke, Eliza R. Snow, 1883-ban: „A nők JÉZUS nevében szolgálhatnak [áldással], de nem a papság alapján.”34
A nők gyógyító áldásokban való részvétele fokozatosan visszaesett a XX. században az egyházi vezetők ama tanítása nyomán, hogy kívánatosabb azt az újszövetségi iránymutatást követni, mely szerint a beteg „hívja magához a gyülekezet véneit”.35 1926-ban az egyház elnöke, Heber J. Grant megerősítette, hogy az Első Elnökség „nem bátorítja a nőtestvérek hívását, hogy áldással szolgáljanak a betegeknek, mivelhogy a szentírások azt mondják nekünk, hogy a véneket [eldereket] hívjuk, akik viselik Isten papságát, továbbá hatalmuk és felhatalmazásuk van Jézus Krisztus nevében szolgálatot nyújtani a betegeknek”.36 A 2. kézikönyv: Az egyház igazgatása útmutatása jelenleg a következőket mondja: „Csak melkisédeki papságviselők szolgálhatnak [áldással] a betegeknek vagy szenvedőknek.”37
Papság és a templom
Joseph Smith elmondása szerint, utasításai a Segítőegylet részére azt a célt szolgálták, hogy segítsenek a nőknek felkészülni „a papság kiváltságainak és áldásainak és ajándékainak birtokosaivá válni”, ami a templomi szertartásokon keresztül fog megvalósulni.38 Ezek az új szertartások Isten természetéről, az élet céljáról, az örök élet jelentéséről, valamint az emberiség és az isteni mivolt viszonyáról tanítottak. Szövetséges viszonyba helyezték a férfiakat és a nőket Istennel.
Joseph Smith tanításai a templomi szertartásokról további hátteret adnak a Segítőegylet számára adott, papságról szóló tanításokhoz. Joseph egy „papok birodalma” létrehozásáról beszélt.39 Korábban is használt hasonló kifejezéseket, amikor az összes szent és a templom kapcsolatáról beszélt.40 Ez a „papok birodalma” olyan férfiakból és nőkből áll majd, akik templomi szövetségeket kötöttek.
Élete utolsó két évében Joseph Smith megismertette a templomi szertartásokat és szövetségeket férfiak és nők egy szűkebb csoportjával. 1842 májusában elvégezte az első templomi felruházásokat – azt a rítust, melynek során a résztvevők szent szövetségeket kötöttek és tanításban részesültek Isten szabadítástervét illetően.41 Joseph Smith elkezdte a férjek és feleségek egymáshoz pecsételését (vagyis az örökkévalóságra szóló összeadását) is, majd pedig 1843 szeptember végére elkezdődött a nők felruházása is. Azt tanította a férfiaknak és nőknek, hogy azáltal, hogy részesülnek a templomi szertartásokban, melyeket a pecsételés szertartása tetőz be, belépnek „a papság [egyik] rendjébe”.42 Mielőtt meghalt, több tucat férfit és nőt részesített e szertartásokban, akik gyakran gyűltek össze imádkozni és templomi szertartásokban részt venni, miközben a nauvoo-i templom 1845. decemberi elkészültére vártak.
A templomi szertartások papsági szertartások voltak, de nem ruháztak egyházi hivatalt a férfiakra vagy a nőkre. Az Úrnak azt az ígéretét teljesítették be, mely szerint a népe – nők és férfiak – „felruháztat[nak] hatalommal a magasságból”43. E papsági hatalom számos módon nyilvánult meg az egyének életében, és családi álapottól függetlenül elérhető volt a felnőtt egyháztagok számára. A felruházás a személyes kinyilatkoztatás csatornáit nyitotta meg a nőknek és a férfiaknak egyaránt. Nagyobb mértékű „hittel és tudással” és „az Úr Lelkének… segítség[ével]” ruházta fel őket – olyan hatalommal, amely megerősítette a szenteket az azt követő nehézségeik során, amikor is 1300 mérföldet utaztak a fenyegető vadonban és végül letelepedtek a Sóstó-völgyben.44 Felkészítette a felruházott szenteket, hogy Isten „hatalm[ával] felfegyverkezve” elmehessenek és „rendkívül nagyszerű és dicsőséges híreket vihessenek… a föld széleinek”45. A templom szertartásai által valóban megnyilvánult életükben az isteniség hatalma.46
A nauvoo-i időszak során az utolsó napi szentek megtanulták, hogy minden ember Mennyei Szülők gyermeke, valamint hogy a hithű férfiak és nők végső rendeltetése Hozzájuk hasonlóvá válni.47 E tanításokat további kinyilatkoztatások kísérték a házasság örökkévaló természetét és célját illetően. Joseph Smith azt tanította a társainak, hogy a megfelelő felhatalmazással, templomokban megkötött és szentesített („összepecsételt”) házasságok az örökkévalóságokig fognak tartani.48
E kinyilatkoztatások és szertartások új elemet jelentettek a nők és férfiak egymásra utalt viszonyának megértéséhez. Amint azt Newel K. Whitney püspök is kifejezte nem sokkal azután, hogy részesült a saját felruházásában, „a nő nélkül nem lehet minden dolgot visszaállítani a földre. Mindenkire szükség van a papság visszaállításához.”49 Évekkel később Mary Isabella Horne, a Nauvoo-i Segítőegylet tagja fejezte ki afeletti örömét, hogy “fivéreink munkatársai [lehetünk] Isten királyságának felépítésében”. Úgy fogalmazott: „Az Úr házában elnyert összes szertartásban a nő a férfi mellett áll, úgy az élőkért, mint a holtakért, azt mutatva, hogy a férfi nincs nő nélkül, sem pedig a nő férfi nélkül az Úrban.”50
A nauvoo-i templomban – és értelemszerűen a mai templomokban – átadott papsági hatalom nem korlátozódik az itteni életre, mivel a templomi szertartások lehetővé teszik Isten gyermekeinek felmagasztosulását.51 Joseph Smith tanítása szerint a templom szertartásai „összekötő kapocs” gyanánt szolgálnak az emberiség családjának tagjai között, családról családra haladva visszafelé és előre az időben.52
Amikor egy férfit és egy nőt egymáshoz pecsételnek a templomban, szövetség révén együtt lépnek be a papság rendjébe.53 Ha hűek maradnak szövetségeikhez, „tisztelet[et], halhatatlanság[ot] és örök élet[et]” nyernek, „felmagasztosulás[t] és dicsőség[et] minden dologban”, valamint „magjaik teljesség[ét] és folytatás[át] örökkön örökké.”54 Vannak, akiknek nem adódik lehetőségük házasságot kötni ebben az életben, sokan pedig családi kapcsolataik szétszakadását tapasztalják meg. Mivel Isten igazságos, minden gyermekének lehetősége lesz – ebben az életben vagy a következőben – elfogadni az evangéliumot és elnyerni minden megígért áldást (beleértve az örökkévaló házasságot is), ami csak a hithűségtől függ.55
A nők és a papság napjainkban
Bizonyos vonatkozásaiban az utolsó napi szent nők és a papság kapcsolata figyelemre méltóan állandó maradt Joseph Smith ideje óta. Ahogyan az az egyház első napjaiban is történt, a férfiakat rendelik el papsági hivatalokba, ugyanakkor a nőket és a férfiakat is arra buzdítják, hogy tapasztalják meg életükben a papság hatalmát és áldásait.56 A férfiak és a nők továbbra is szent szertartásokban szolgálnak a templomokban, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan azt Joseph Smith idejében tették. Joseph azt tanította, hogy a férfiak és a nők csak úgy érhetik el a celesztiális dicsőség legmagasabb fokát, ha együtt lépnek be a papság rendjébe a templomi pecsételő szertartás által. Az utolsó napi szentek ezt ma is így értelmezik.
Az utolsó napi szent nők által a templomban és máshol gyakorolt papsági felhatalmazás lényegében észrevétlen az egyházon kívül lévő emberek számára, és gyakran az egyházon belül lévők is félreértik vagy figyelmen kívül hagyják. Az utolsó napi szentek és mások is gyakran tévesen azonosítják a papságot egy vallási hivatallal és az azt betöltő férfiakkal, ami elhomályosítja a papság tágabb, utolsó napi szent fogalmát.
Joseph Smith ideje óta az egyház prófétái a papság kulcsait használva végeznek szervezeti és programbeli átalakításokat egy olyan világban, amelyben számos nő oktatási, politikai és gazdasági lehetőségei kibővültek.57 Napjainkban az utolsó napi szent nők három szervezetet vezetnek az egyházban. Ezek a Segítőegylet, a Fiatal Nők és az Elemi. Prédikálnak és imádkoznak a gyülekezetekben, betöltik a vezetés és a szolgálat számos hivatalát, részt vesznek helyi és általános szinteken a papsági tanácsokban, valamint hivatalos hittérítő missziót szolgálnak világszerte. A nők ekképpen és más módokon is papsági felhatalmazást gyakorolnak, még ha nincsenek is elrendelve papsági hivatalba.58 Sok más vallás irányzatban az ilyen szolgálat és vezetés pappá szentelést igényelne.
A papság megszámlálhatatlanul sokféle módon áldja meg Isten gyermekeinek életét. A papság kereteket és hatalmat ad, nemesít és rendet alkot. Az egyházi elhívásokban, a templomi szertartásokban, a családi kapcsolatokban és a csendes, egyéni szolgálattételben az utolsó napi szent nők és férfiak együtt haladnak papsági hatalommal és felhatalmazással. A férfiak és nők egymásra vannak utalva, miközben Isten munkáját valósítják meg az Ő hatalma által; ennek pedig központi szerepe van Jézus Krisztus evangéliumában, amely Joseph Smith prófétán keresztül lett visszaállítva.