Egyháztörténet
A Manifesztum és a többes házasság véget érése

A Manifesztum és a többes házasság véget érése. Evangéliumi témák esszék (2016)

A Manifesztum és a többes házasság véget érése. Evangéliumi témák esszék

A Manifesztum és a többes házasság véget érése

A XIX. század nagy részében Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai között jelentős létszámban voltak azok, akik többes házasságot – egy férfi és egynél több nő közötti házasságot – gyakoroltak. E gyakorlat kezdetét és véget érését is Isten prófétáinak kinyilatkoztatásai jelölték ki. A többes házasság gyakorlásának kezdeti parancsolata Joseph Smith, az egyház alapítója és első elnöke révén érkezett. 1890-ben Wilford Woodruff elnök adta ki a Manifesztumot, amely véget vetett a többes házasságnak az egyházban.

A többes házasság megszűnése nagy hitet és olykor bonyolult, fájdalmas – és erősen személyes – döntéseket igényelt az egyes egyháztagok és az egyházi vezetők részéről. Ahogyan a többes házasság kezdete, úgy a gyakorlatának a véget érése is inkább egy folyamat volt az egyházban, semmint egyetlen esemény. A kinyilatkoztatás „sor[ról] sorra, előírás[ról] előírásra”1 érkezett.

Poligámiaellenes törvények és polgári engedetlenség

Az 1840-es évek elejétől kezdve fél évszázadon át az egyház tagjai Istentől jövő parancsolatként tekintettek a többes házasságra – olyan szükségszerűségként, melynek segítségével igazlelkű utódokat nevelhetnek az Úrnak.2 Habár nem várták el minden egyháztagtól, hogy többes házasságra lépjen, akik így tettek, azok hittek abban, hogy megáldatnak a részvételükért. Az 1850-es és 1880-as évek között számos utolsó napi szent élt ilyen többes családban férjként, feleségként vagy gyermekként.3

A világban sok helyen volt társadalmilag elfogadott és törvényesen engedélyezett a poligámia, ám az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbben úgy vélték, hogy ez a gyakorlat erkölcsileg helytelen. Ezek az ellenvetések a poligámia megszüntetését célzó törvényhozási erőfeszítésekhez vezettek. 1862-től kezdődően az Amerikai Egyesült Államok kormányzata egy sor olyan törvényt hozott, melyek azt célozták, hogy az utolsó napi szenteket a többes házasság feladására kényszerítsék.4

Az utolsó napi szentek ezen intézkedésekkel szembesülve is fenntartották, hogy a többes házasság olyan vallási tantétel, amely az USA alkotmányának védelmét élvezi. Az egyház erőteljes jogi védelmet épített fel, eljutva egészen a Legfelsőbb Bíróságig. A Reynolds kontra Egyesült Államok (1878) perben a Legfelsőbb Bíróság az utolsó napi szentek ellen ítélt: a vallásos hitet megilleti a törvényi védelem, a vallási gyakorlatot azonban nem. A bíróság álláspontja az volt, hogy a házasság az állam által szabályozott polgári szerződés, és az állam kizárólag a monogám házasságot hagyja jóvá. „A poligámia – fejtette ki a bíróság – mindig is gyűlöletes volt Európa északi és nyugati nemzeteinek körében.” 5

Az utolsó napi szentek őszintén szerettek volna hű állampolgárai lenni az Amerikai Egyesült Államoknak, melyet istenileg alapított országnak tartottak. Ugyanakkor a többes házasságot Istentől jövő parancsolatként fogadták el, és hitték, hogy a bíróság igazságtalanul fosztja meg őket attól a joguktól, hogy Isten parancsolatait kövessék.

Ezen ellentmondó elköteleződésekkel szembesülve az egyházi vezetők arra biztatták az egyháztagokat, hogy inkább Istennek engedelmeskedjenek, mint az embereknek. Az 1880-as években sok utolsó napi szent kezdett polgári engedetlenségbe azáltal, hogy továbbra is többes házasságban élt, illetve új többes házasságokat kötött.6 A szövetségi kormány válaszul még szigorúbb büntetéssel járó törvényeket hozott.

1850 és 1896 között Utah az amerikai kormány irányítása alatt álló terület volt, ami azt jelentette, hogy a fővárosban, Washingtonban lévő szövetségi tisztségviselők jelentős ellenőrzést gyakoroltak a helyi ügyek felett. 1882-ben az amerikai kongresszus megszavazta az Edmunds-törvényt, amely a törvénytelen együttélést (értsd: több feleséggel élő férfiak) hat hónapnyi börtönbüntetéssel és 300 dolláros bírsággal sújtotta. 1887-ben a kongresszus megszavazta az Edmunds-Tucker-törvényt, amely immár nemcsak az egyház tagjait, hanem magát az egyházat rendelte büntetni. A törvény megszüntette az egyház jogi személyiségét, és elrendelte, hogy minden 50 000 dollárt meghaladó egyházi tulajdon az államra szálljon át.

Ez a kormányzati ellenállás megerősítette a szenteket azon elhatározásukban, hogy ellenálljanak az általuk igazságtalannak tekintett törvényeknek. A többnejű férfiak bujkálni kezdtek, néha éveken át, házról házra költözve, barátoknál és rokonoknál húzva meg magukat. Mások álnevet vettek fel és félreeső helyekre költöztek Dél-Utah-ban, Arizonában, Kanadában és Mexikóban.7 Többen elkerülték a vádeljárást; sokakat viszont letartóztattak, ők pedig ilyenkor beismerő vallomást tettek, és alávetették magukat a bírságoknak és a bebörtönzésnek.

Ez a poligámiaellenes hadjárat súlyosan felforgatta az utolsó napi szent közösségeket. A férjek távoztával a gazdaságok és vállalkozások vezetése a feleségekre és a gyermekekre maradt, ami a jövedelmek visszaesését és gazdasági pangást idézett elő. A hadjárat a családokat is megterhelte. Az új többes feleségek a férjüktől távol kényszerültek élni, és csak kevesen tudhattak a titkos házasságukról. A várandós asszonyok gyakran azt választották, hogy inkább maguk is elbujdosnak – időnként távoli helyekre –, semmint hogy azt kockáztassák, hogy a bíróság beidézze őket tanúskodni a férjük ellen. A gyermekek félelemben éltek amiatt, hogy szétszakíthatják a családjukat, vagy hogy tanúskodásra kényszeríthetik őket a szüleik ellen. Voltak gyermekek, akik elbujdostak és álnéven éltek.8

A számtalan nehézség ellenére sok utolsó napi szent volt meggyőződve arról, hogy a poligámiaellenes hadjárat hasznos lesz Isten céljainak megvalósításában. Bizonyságukat tették, miszerint Isten alázatra készteti és megtisztítja szövetséges népét, ahogy azt a régmúlt korokban is tette. Myron Tanner, a utah-i Provo egyik püspöke úgy érezte, hogy „az elnyomás szülőkre nehezedő keze többet tesz gyermekeink meggyőzéséért a mormonizmus igazáról, mint amennyit bármi más tehetett volna”.9 A „lelkiismereti okból” történő szabadságvesztés sokak számára épületes élménynek bizonyult. George Q. Cannon, aki tanácsos volt az Első Elnökségben, megújult erővel tért vissza a utah-i fegyházban töltött öt hónap után. „A zárkám mennyei helynek tűnt, és úgy érzem, hogy angyalok voltak ott” – írta.10

Az egyház két templomot is befejezett és felszentelt a poligámiaellenes hadjárat idején, ami figyelemre méltó eredmény.11 Ahogy azonban egyre erősödött a szövetségi nyomás, az egyházi kormányzat számos alapvető területen súlyos akadályokba ütközött, és hosszú távon a polgári engedetlenség egyre tarthatatlanabb megoldásnak látszott. 1885 és 1889 között a legtöbb apostol és cövekelnök bujdosott vagy börtönben volt. Miután a szövetségi ügynökök az Edmunds-Tucker-törvénnyel összhangban elkezdték lefoglalni az egyház tulajdonát, az egyház vezetése nehezebbé vált.12

A Manifesztum

Miután két évtizeden keresztül törekedtek a törvény tárgyalásos megváltoztatására, illetve katasztrofális következményeinek elkerülésére, az egyház vezetői elkezdtek más megoldások után nézni. 1885-ben és 1886-ban településeket hoztak létre Mexikóban és Kanadában, az amerikai törvények illetékességén kívül, hogy ott a poligám családok békében élhessenek. Abban a reményben, hogy egy visszafogottabb hozzáállás mérsékli az ellenségeskedést, az egyházi vezetők azt tanácsolták a többnejű férjeknek, hogy csak az egyik feleségükkel éljenek együtt nyíltan, valamint azt is kinyilvánították, hogy a többes házasság nem tanítható nyilvánosan. 1889-ben az egyházi felhatalmazottak megtiltották új többes házasságok kötését Utah-ban.13

Az egyházi vezetők imádságosan keresték az Úr útmutatását, és minden erejükkel igyekeztek megérteni, hogy mit kell tenniük. Mind John Taylor elnök, mind Wilford Woodruff elnök azt érezte, hogy az Úr útmutatása szerint tartaniuk kell az addigi irányt, továbbra is fenntartva a többes házasságot.14

Ez a sugalmazás akkor érkezett, amikor még nyitva álltak a jogorvoslat lehetőségei. Az utolsó ilyen lehetőség 1890 májusában zárult be, amikor az USA Legfelsőbb Bírósága megerősítette az Edmunds-Tucker-törvény alkotmányosságát, lehetővé téve az egyházi javak elkobzásának folytatását. Woodruff elnök látta, hogy immár veszélybe kerültek az egyház templomai és szertartásai. E fenyegetettség terhe alatt hevesen imádkozott a kérdésről. „Az Úr látomás és kinyilatkoztatás által megmutatta nekem, pontosan mi történne, ha nem hagynánk fel ezzel a gyakorlattal – mondta később a többes házasságra utalva. – [M]inden templom kikerül[ne] a kezünkből”. Isten „pontosan elmondta nekem, hogy mit tegyek és mi lesz az eredménye annak, ha nem tesszük meg.”15

1890. szeptember 25-én Woodruff elnök azt írta a naplójába, hogy „az egyház időleges szabadulásáért való cselekvés kényszerűsége alatt” van. Megjegyezte, hogy „miután imádkoztam az Úrhoz & sugalmazást éreztem a lelke által, kiadtam [egy] kiáltványt”16. Ezt a kiáltványt, mely ma 1. hivatalos nyilatkozat címen a Tan és szövetségekben található, szeptember 25-én hozták nyilvánosságra, és Manifesztumként lett ismert.17

A Manifesztum körültekintően lett megfogalmazva, az USA kormányzatával fennálló közvetlen ellentét kezelése érdekében. „Nem tanítunk poligámiát [vagy többes házasságot], és senkinek nem engedjük meg az annak gyakorlatába történő belépést – mondta Woodruff elnök. – Mivel a Kongresszus a több[es házasságot] tiltó törvényeket hozott, amely törvényeket alkotmányosnak minősítette a legfelsőbb bíróság, ezennel kijelentem szándékomat, hogy alávetem magam ezeknek a törvényeknek, és érvényesíteni fogom azon egyház tagjaira gyakorolt befolyásomat, amely felett elnökölök, hogy tegyenek ők is hasonlóképpen.”18

A Tizenkettek Kvórumának tagjai különbözőképpen reagáltak a Manifesztumra. Franklin D. Richards biztos volt benne, hogy az az „az Úr műve”. Francis M. Lyman azt mondta, hogy „teljességgel támogatta a Manifesztumot, amikor meghallotta azt”19. A Tizenkettek közül nem mindenki fogadta el azonnal a dokumentumot. John W. Taylor azt mondta, hogy eleinte „még nem teljesen v[olt]ak jó érzése[i] azzal kapcsolatosan”20. John Henry Smith nyíltan bevallotta, hogy „a Manifesztum felettébb felkavarta az érzéseit”, és hogy még mindig „egy kissé a tengeren hánykolódik” ez ügyben.21 Egy héten belül azonban a Tizenkettek minden tagja a Manifesztum támogatására szavazott.

A Manifesztumot hivatalosan a Salt Lake Tabernákulumban 1890 októberében tartott félévi általános konferencián tárták az egyház elé. Október 6-án, hétfőn, az egyik Salt Lake City-i püspök, Orson F. Whitney állt a szószékhez, és felolvasta a hittételeket, köztük azt a sort, mely szerint az utolsó napi szentek hisznek „a törvény iránti engedelmességben, annak tiszteletében és támogatásában”. E hittételeket a jelenlévők kézfelemeléssel támogatták. Whitney ezt követően felolvasta a Manifesztumot, majd Lorenzo Snow, a Tizenkettek Kvórumának elnöke indítványozta, hogy a dokumentumot „felhatalmazással bírónak és kötelező érvényűnek” fogadják el. A gyűlést ezek után arra kérték, hogy szavazzon erről az indítványról. A Deseret News beszámolója szerint a szavazás „egyhangú” volt: a legtöbben támogatólag szavaztak, bár néhányan tartózkodtak a szavazástól.22

A tágabb egyháztagság különböző fokú fenntartásokkal fogadta el a Manifesztumot. Sokan nem álltak még készen a többes házasság megszűnésére. Zina D. H. Youngnak, a Segítőegylet általános elnökének naplóbejegyzése arról a napról, amikor a Manifesztum az egyház elé lett tárva, összefoglalja az abban a pillanatban érzett gyötrelmet: „Ma mindenkinek a szíve próbára tétetett, de Istenre tekintettünk és alávetettük magunkat.”23 A Manifesztum bizonytalanságot keltett egyes kapcsolatok jövőjét illetően. Eugenia Washburn Larsen, aki a legrosszabbtól tartott, arról számolt be, hogy „sűrű sötétséget” érez, amikor maga elé képzeli, ahogy a férjek „sorsukra hagyják” őt és más feleségeket, illetve gyermekeket.24 Más többes feleségek azonban „nagy megkönnyebbüléssel” reagáltak a Manifesztumra.25

A Manifesztum után

Az utolsó napi szentek hisznek abban, hogy az Úr „sort sorra; itt egy kicsit, ott egy kicsit”26 nyilatkoztatja ki az akaratát. Az 1890-es években élő egyháztagok általánosságban hittek abban, hogy a Manifesztum – Franklin D. Richards szavaival – „az Úr műve”. Azonban a Manifesztum teljes hatása eleinte még nem látszott: először ki kellett dolgozni az alkalmazási területét, és a felhatalmazottak eltérően vélekedtek a folytatásról. „Fokról fokra vezettettünk jelen helyzetünkbe” – fejtette ki Heber J. Grant apostol.27 Az egyháztagok idővel – és a folyamatos kinyilatkoztatás elnyerésére irányuló erőfeszítés révén – „fokról fokra” meglátták, hogy értelmezzék a Manifesztumot a jövőre nézve.

Számos egyházi vezető eleinte úgy hitte, hogy a Manifesztum csupán határozatlan időre „felfüggesztette” a többes házasságot.28 Miután oly sok időn át éltek aszerint és tanították a többes házasságot, valamint szenvedtek érte, nehéz volt elképzelni, hogy milyen lenne a világ nélküle. George Q. Cannon, az Első Elnökség tanácsosa a Manifesztumot ahhoz hasonlította, mint amikor az Úr az 1830-as években felmentést adott a Missouriban építendő templomokra vonatkozó parancsolata alól, miután a szenteket kiűzték az államból. Cannon egy közvetlenül a Manifesztum általános konferenciai támogatását követően tartott prédikációban egy olyan szentírásrészt idézett, melyben az Úr igazolja azokat, akik szorgalmasan törekednek valamely parancsolata megtételére, de az ellenségeik megakadályozzák őket: „[Í]me, én azt akarom, hogy a munkát ne követeljem meg többé az emberek fiainak kezétől, hanem elfogadjam a felajánlásaikat.”29

Ennek ellenére sok gyakorlati kérdés még rendezésre várt. A Manifesztum nem szólt arról, hogy mit tegyenek a már meglévő többes családok. Voltak házaspárok, akik a Manifesztum nyomán saját maguk kezdeményezték a különválást vagy a házasság felbontását; más férjek onnantól fogva csupán az egyik feleségükkel éltek együtt, de továbbra is minden eltartottnak anyagi és érzelmi támaszt biztosítottak.30 A helyi vezetőkkel zárt ajtók mögött tartott megbeszéléseken az Első Elnökség elítélte azokat a férfiakat, akik a Manifesztum örve alatt elhagyták a feleségeiket. „Nem ígértem, nem ígérhettem és nem is ígérnék olyat, hogy cserben fogjátok hagyni a feleségeiteket és gyermekeiteket – mondta Woodruff elnök ezeknek a férfiaknak. – Tisztességgel nem tehettek ilyet.”31

Mivel hittek abban, hogy mindenekelőtt az Istennel és a házastársaikkal kötött szövetségeiket kell tiszteletben tartaniuk, számos férj – köztük egyházi vezetők is – továbbra is együtt élt a többes feleségeivel, és gyermekeket is nemzett velük még jóval a XX. század kezdete után is.32 A tovább folytatott együttélés miatt ezeket a házaspárokat ugyanúgy büntetőeljárás fenyegette, ahogy a Manifesztum előtt, ám ez a fenyegetés észrevehetően csökkent 1890 után. A Manifesztum új kapcsolat kezdetét jelezte a szövetségi kormányzattal és az országgal: visszaszorultak a poligámisták elleni büntetőeljárások, a többes feleségek többé már nem bujdostak és visszavették a férjezett nevüket, a férjek pedig szabadabban érintkezhettek a családjukkal, különösen azután, hogy Benjamin Harrison amerikai elnök 1893-ban közkegyelemben részesítette a mormon poligámistákat.33 Három évvel később Utah-ból állam lett, melynek alkotmánya tiltotta a többnejűséget.

A Manifesztum kinyilvánította Woodruff elnök szándékát, hogy alávesse magát az Amerikai Egyesült Államok törvényeinek. Más országok törvényeiről nem ejtett szót. Mexikóban és Kanadában az egyház vezetői az ottani telepek létesítése óta végeztek többes házasságkötéseket, és ezek csendben folytatódtak is 1890 októbere után.34 Rendszerint azonban ezeket a házasságokat az egyház vezetése nem ösztönözte, és nehéz volt jóváhagyatni. Az ilyen frigyre lépő házastársak egyikének – vagy mindkettőjüknek – bele kellett egyeznie, hogy Kanadában vagy Mexikóban marad. Kivételes körülmények között az Amerikai Egyesült Államok területén is sor került 1890 és 1904 között néhány új többes házasságkötésre, az azonban nem világos, hogy ezek államokon belüli megkötése engedélyezett volt-e.35

Az ezekben az években az Amerikai Egyesült Államok határain belül és kívül kötött új többes házasságok pontos száma nem ismert. Az ebben az időszakban készült pecsételési feljegyzések nem tüntették fel, hogy az adott pecsételés monogám volt-e vagy többes, ami megnehezíti az átfogó összesítések készítését. A nagyságrend azonban némiképp érzékelhető a házasságkötések és pecsételések egyházi írnokok által vezetett időrendi nyilvántartó könyvéből. Az 1880-as évek második fele és az 1900-as évek első fele között – amikor csak kevés templom létezett, az odaút pedig hosszú és kimerítő volt – a templomoktól messze lakó utolsó napi szent házaspárok számára engedélyezett volt az azokon kívül végzett házassági pecsételés is.

A „templomon kívül végzett házasságkötések és pecsételések” nyilvántartó könyve, amely nem teljes, 315 házasságkötést jegyez fel 1890. október 17. és 1903. szeptember 8. között.36 A nyilvántartó könyvben szereplő 315 házasságkötésből a kutatások szerint 25 (7,9%) volt többes házasság, 290 (92,1%) pedig monogám. A feljegyzett monogám házasságkötések közül szinte az összes Arizonában, illetve Mexikóban zajlott. A 25 többes házasságkötés közül 18 Mexikóban zajlott, 3 Arizonában, 2 Utah-ban, 1-1 pedig Coloradóban, illetve egy hajón a Csendes-óceánon. Összességében a feljegyzés azt mutatja, hogy a többes házasság gyakorlata visszaszorulóban volt, illetve hogy az egyházi vezetők jóhiszeműen igyekeztek betartani a Manifesztum kikötéseit úgy, ahogy azokat értelmezni tudták.37

E házasságkötések jóváhagyásának pontos folyamata egyelőre nem világos. A Manifesztum után egy ideig a többes házasságok megkötéséhez az Első Elnökség valamely tagjának jóváhagyása szükségeltetett. Nincs azonban perdöntő bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a döntéseket a teljes Első Elnökség hozta volna meg: Woodruff elnök például jellemzően Cannon elnökhöz irányította tovább személyes megfontolásra az új többes házasságra vonatkozó engedélykéréseket.38 Kitűnik, hogy az 1890-es évek második felére voltak olyan pecsételés végzésére felhatalmazott férfiak, akik úgy vélték, hogy az Első Elnökségtől függetlenül a saját szabad belátásuk szerint fogadhatják vagy utasíthatják el a kérelmeket. Heber J. Grant apostol például arról tett jelentést, hogy amikor 1900-ban mexikói utolsó napi szent településekre látogatott, egy nap alatt 10 többes házasságkötésre irányuló kérelmet intéztek hozzá. Mindegyiket elutasította. „Bevallom – mondta egy barátjának –, hogy mindig is a hajlandóságom ellen való volt az ilyesféle dokumentumok [azaz a Manifesztum] bármiféle áthágása.”39

A Második manifesztum

Az egyházon kívüli lakosság eleinte lényegében nem tudott a Manifesztum utáni többes házasságkötésekről. Amikor ezek a házasságkötések kiderültek, számos amerikait nyugtalansággal töltöttek el, különösképpen azután, hogy George Q. Cannon elnök egy a New York Heraldnak adott 1899-es interjúban leszögezte, elképzelhető, hogy Kanadában és Mexikóban továbbra is végeznek ilyeneket.40 Miután a Hetvenek Első Tanácsának tagját, B. H. Robertset megválasztották az amerikai kongresszus képviselőjének, nyilvánosságra került, hogy Robertsnek három felesége van, akik közül az egyiket a Manifesztum után vette nőül. Hétmillióan írták alá azt a követelést, miszerint ne kerüljön sor Roberts beiktatására. A kongresszus így is tett, és Roberts nem foglalhatta el a hivatalát.41

B. H. Roberts kizárása megújult vizsgálódásnak tette ki az utolsó napi szentek házasodási gyakorlatát. Az egyház elnöke, Lorenzo Snow kiadott egy állásfoglalást, amely világossá tette, hogy az egyházban nem lesznek új többes házasságok, és hogy a Manifesztum a világ minden részére kiterjed; ezt a tanácsot szűkebb körben is elismételte. Csekély számban azonban még így is kötöttek új többes házasságokat, valószínűleg Snow elnök tudta és jóváhagyása nélkül. Miután 1901-ben Joseph F. Smith lett az egyház elnöke, még az ő egyházkormányzásának első éveiben is sor került néhány új többes házasság megkötésére.42

Az egyház szerepe ezekben a házasságkötésekben heves közéleti vita tárgya lett, miután Reed Smoot apostolt 1903-ban beválasztották az Amerikai Egyesült Államok szenátusába. Bár Smoot monogám házasságban élt, apostoli mivolta alapos vizsgálat tárgyává tette az ország iránti hűségét. Hogyan támogathatná Smoot egyidejűleg annak az egyháznak törvényeit, melynek egyes tisztségviselői korábban új többes házasságkötéseket végeztek, hozzájárultak azokhoz vagy részt vettek azokban, valamint az ország törvényeit, amelyek betiltották a többes házasságokat? A törvényhozók négy éven át hosszas közmeghallgatásokon vitáztak erről.

A szenátus számos tanút idézett be. Az egyház elnöke, Joseph F. Smith esetében erre 1904 márciusában került sor a szenátus üléstermében. A kérdésekre válaszul védelmébe vette a családi kapcsolatait, a bizottság tudomására hozva, hogy 1890 után is együtt élt a feleségeivel, és gyermekeket is nemzett velük. Mint elmondta, becstelenség lett volna a részéről, ha megszegi a feleségeivel és Istennel kötött szent szövetségeit. Amikor az 1890 óta kötött új többes házasságokról kérdezték, Smith elnök gondosan különbséget tett az egyház által jóváhagyott és egyházi tanácsokban, illetve konferenciákon megerősített cselekedetek, valamint az egyház egyes tagjai által végzett cselekedetek között. „A manifesztum óta egyáltalán nem volt az egyház beleegyezésével vagy szentesítésével vagy jóváhagyásával vagy tudtával kötött többes házasság” – tanúskodott Smith elnök.43

E jogi környezetben Smith elnök arra törekedett, hogy megóvja az egyházat, miközben egyúttal az igazságot mondja. Tanúvallomásában egy olyan különbségtételt tolmácsolt, mellyel az egyházi vezetők régóta tisztában voltak: a Manifesztum eltörölte az egyházra vonatkozó isteni parancsolatot, hogy közösségként fenntartsa és védelmezze a többes házasságot; addig az ideig azonban nem tiltotta meg az egyéneknek a gyakorlat folytatását, vagy hogy vallási lelkiismereti cselekedetként többes házasságot kössenek.

Eljött a megfelelő idő ezen értelmezés megváltoztatására. Az utolsó napi szent házasságok többsége mindig is monogám volt, és régóta zajlott már a monogámia – mint egyetlen jóváhagyott keret – irányába történő mozgás. 1889-ben egy élethossziglani monogámistát hívtak el a Tizenkettek Kvórumába; 1897 után a Tizenkettek közé elhívott összes apostol – egyetlen kivétellel – egynejű volt a kinevezése idején.44 Az 1890-es évekkel kezdődően, amint az egyházi vezetők arra buzdították a tagokat, hogy maradjanak a szülőföldjükön és azokon a helyeken „építsék Siont” – ne pedig Utah-ba vándoroljanak ki, ahogy azt a korábbi években tették –, fontossá vált számukra, hogy a monogámiát előíró törvények szerint éljenek.

Szenátusi tanúvallomása során Smith elnök nyilvánosan ígéretet tett arra, hogy tisztázni fogja az egyház álláspontját a többes házassággal kapcsolatban. Az 1904 áprilisi általános konferencián Smith elnök kiadott egy erőteljes hangvételű állásfoglalást, amely Második manifesztum néven ismert, és amely büntetést is kilátásba helyezett a többes házasságkötésekért: „…ha az egyház bármely tisztségviselője vagy tagja bármilyen efféle házasság szentesítését vagy megkötését vállalja, akkor az illető az egyház ellenében vétkezőnek fog ítéltetni, és alá lesz vetve az ennek megfelelő szabályok és előírások szerinti elbánásnak, továbbá ki lesz zárva [az egyházból]”45. Ezt az állásfoglalást jóváhagyták az egyház vezető tanácsai, majd pedig az általános konferencia egyhangúlag támogatta, mint amely felhatalmazással bír és az egyházra nézve kötelező érvényű.46

A Második manifesztum vízválasztó volt. Az egyháztagok először kaptak figyelmeztetést, hogy az új többes házasságok nem rendelkeznek Isten és az egyház jóváhagyásával. A második manifesztum kiterjesztette az első hatáskörét és illetékességét. „Amikor kiadták [a Manifesztumot] – fejtette ki Francis M. Lyman elder, a Tizenkettek Kvórumának elnöke –, az egyszerűen azt tudatta az egyháztagokkal, hogy immár szükségtelen többes házasságra lépniük; azonban a Salt Lake Cityben 1904 áprilisának 6. napján tartott konferencián megtett cselekedet [a Második manifesztum] tiltó érvényűvé tette azt a manifesztumot.”47

Az egyházi vezetők lépéséket tettek az ügyben, hogy minden szinten tudassák a vezetőkkel és az egyháztagokkal e nyilatkozat komoly voltát. Lyman elnök az Első Elnökség iránymutatása szerint levelet küldött a Tizenkettek Kvóruma minden egyes tagjának, arról tájékoztatva őket, hogy a Második manifesztum „szigorúan be lesz tartva”48. Két apostol, John W. Taylor és Matthias F. Cowley, ezzel az iránymutatással ellentétesen továbbra is végzett és bátorított új többes házasságokat a Második manifesztum után. Őket végül menesztették a kvórumból.49 Taylort később kizárták az egyházból, miután ragaszkodott hozzá, hogy joga van továbbra is többes házasságkötéseket végezni. Cowley papságának használatát korlátozták, később pedig ő maga ismerte be, hogy „teljességgel tévedésben” volt.50

Egyes házaspárok, akik 1890 és 1904 között léptek többes házasságra, a második Manifesztum után különváltak, míg mások csendben együtt éltek még az 1930-as években és azon túl is.51 Azokat az egyháztagokat, akik elutasították a Második manifesztumot, és továbbra is nyilvánosan szót emeltek a többes házasság mellett vagy új többes házasságra léptek, egyházi fegyelmi tanács elé idézték. A kizárásra kerültek közül némelyek független mozgalmakba tömörültek; őket időnként fundamentalistáknak nevezik. Ezeknek a csoportoknak nincs szervezeti kapcsolata Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházával, és az egyház nem is támogatja őket. Joseph F. Smith egyházkormányzása óta az egyház elnökei többször is kihangsúlyozták, hogy az egyház és annak tagjai többé nem léphetnek többes házasságra; szavaik őszinteségét pedig azzal is alátámasztották, hogy a helyi vezetőket arra buzdították, az engedetlen tagokat idézzék egyházi fegyelmi tanács elé.

Összefoglalás

Isten szerint az egy férfi és egy nő közötti házasság a mértékadó, hacsak Ő másképpen nem nyilatkozik meg, amint azt a prófétáján, Joseph Smithen keresztül meg is tette. A Manifesztum jelezte a monogámiához való visszatérés kezdetét, mely az egyházban napjainkban is a mértékadó.52 Nem sokkal a Manifesztum kiadását követően George Q. Cannon elnök a következőképp emlékezett vissza a Manifesztumot eredményező kinyilatkoztatási folyamatra egy általános konferenciai beszédében: „Az egyház elnökségének is úgy kell járnia, ahogyan ti jártok. Lépésenként kell haladniuk, ahogyan ti is lépésenként haladtok. Isten kinyilatkoztatásaira kell hagyatkozniuk, ahogy azok eljutnak hozzájuk. Nem látják kezdettől fogva a véget, ahogyan az Úr látja.” Cannon a következőket mondta az Első Elnökségről szólva: „Csak annyit tehetünk, hogy keressük Isten szándékát és akaratát, és amikor ez eljut hozzánk, akkor nem számít, hogy kapcsolódik-e a korábban bennünk lévő érzésekhez, nekünk nincs más lehetőségünk, meg kell tennünk azt a lépést, amelyet Isten megmutat nekünk, és bíznunk kell Őbenne”53.

  1. Tan és szövetségek 98:12.

  2. Lásd Jákób 2:30; Többes házasság Kirtlandben és Nauvooban

  3. Többes házasság és családok a korai Utah-ban

  4. Lásd Sarah Barringer Gordon, The Mormon Question: Polygamy and Constitutional Conflict in Nineteenth Century America (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 2002).

  5. Reynolds v. United States, 98 U.S. 145 (1879): 164.

  6. J. David Pulsipher, “‘Prepared to Abide the Penalty’: Latter-day Saints and Civil Disobedience,” Journal of Mormon History 39, no. 3 (Summer 2013): 131–62. Az utolsó napi szentek a polgári engedetlenségek az Amerikai Egyesült Államokban arra a hosszú ideje meglévő hagyományára támaszkodtak, amely az amerikai forradalomhoz vezető zavargásokkal kezdődött.

  7. Lásd például Benjamin Johnson, My Life’s Review: Autobiography of Benjamin Franklin Johnson (Provo, UT: Grandin Book, 1997), 276–325; valamint In the Whirlpool: The Pre-Manifesto Letters of President Wilford Woodruff to the William Atkin Family, 1885–1890, ed. Reid L. Neilson (Norman, OK: Arthur H. Clark Company, 2011), 45–49.

  8. Jessie L. Embry, Mormon Polygamous Families: Life in the Principle (Salt Lake City: University of Utah Press, 1987), 17–22; “A Mormon ‘Widow’ in Colorado: The Exile of Emily Wells Grant,” in Ronald W. Walker, Qualities That Count: Heber J. Grant as Businessman, Missionary, and Apostle (Provo, UT: Brigham Young University Press, 2004), 175–93; Kimberly Jensen James, “‘Between Two Fires’: Women on the Underground of Mormon Polygamy,” Journal of Mormon History 8 (1981):49–61; Martha Sonntag Bradley, “‘Hide and Seek’: Children on the Underground,” Utah Historical Quarterly 51, no. 2 (Spring 1983): 133–53.

  9. Utah Stake Relief Society, General Minutes, Nov. 26, 1886 [Utah Cöveki Segítőegylet, általános jegyzőkönyvek, 1886], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  10. Within These Prison Walls: Lorenzo Snow’s Record Book, 1886–1897, eds. Andrew H. Hedges and Richard Neitzel Holzapfel (Provo, UT: Brigham Young University Religious Studies Center, 2010); Davis Bitton, George Q. Cannon: A Biography (Salt Lake City: Deseret Book, 1999), 296.

  11. A utah-i Loganben 1884-ben, a utah-i Mantiban 1888-ban szenteltek fel templomot.

  12. “Crisis in Zion: Heber J. Grant and the Panic of 1893,” in Walker, Qualities That Count, 116.

  13. George Q. Cannon diary, May 29, 1888; Aug. 15, Sept. 9, 1889 [George Q. Cannon naplója, 1888 és 1889], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár; Heber J. Grant diary, Jan. 1, 1890 [Heber J. Grant naplója, 1890], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár; Thomas G. Alexander, “The Odyssey of a Latter-day Prophet: Wilford Woodruff and the Manifesto of 1890,” in Nielson, In the Whirlpool, 72–73.

  14. Alexander, “The Odyssey of a Latter-day Prophet,” 77–78. John Taylor elnök fia, John W. Taylor apostol később arról számolt be, hogy édesapja halála után annak iratai között „az Úrtól [Taylor elnök] számára adott kinyilatkoztatás[t]” talált. „Taylor elnök fel kívánta függeszteni azt [a többes házasságot], de az Úr nem engedte ennek megtételét” (Abraham H. Cannon diary, April 1, 1892 [Abraham H. Cannon naplója, 1892], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár). Évekkel később Taylor apostol a többes házasságkötések folytatása miatti kizárási tárgyalásán bemutatta e kinyilatkoztatás egyik példányát a Tizenketteknek. Francis M. Lyman, a Tizenkettek elnöke feljegyezte a naplójában, hogy ez az „állítólagos kinyilatkoztatás… soha nem volt beterjesztve a papsági tanácsok vagy az egyház elé”, ezáltal pedig nem bírt kötelező érvénnyel az egyházra nézve (Francis M. Lyman diary, Feb. 22, 1911 [Francis M. Lyman naplója, 1911]). Ha a kinyilatkoztatás hiteles, akkor is felülírta a Manifesztum, amelyet Wilford Woodruff elnök kapott, és amelyet az egyház általános konferencián fogadott el.

  15. “Remarks Made by President Wilford Woodruff,” Deseret Evening News, Nov. 7, 1891, 4; valamint az 1. hivatalos nyilatkozathoz mellékelt beszédrészletek a Tan és szövetségekben.

  16. Wilford Woodruff journal, Sept. 25, 1890 [Wilford Woodruff naplója, 1890.], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  17. George Q. Cannon journal, Sept. 23–25, 1890 [George Q. Cannon naplója, 1890].

  18. 1. hivatalos nyilatkozat; “Official Declaration,” Deseret Evening News, Sept. 25, 1890.

  19. Heber J. Grant diary, Sept. 30, 1890 [Heber J. Grant naplója, 1890]. Heber J. Grant ezt mondta: „Helyeslem a manifesztumot és úgy érzem, hogy mindössze a nyilvános bejelentése annak az iránynak, melynek az alkalmazását szűk körű tanácskozásainkon már eldöntöttük” (Abraham H. Cannon diary, Oct. 1, 1890 [Abraham H. Cannon naplója, 1890]).

  20. Abraham H. Cannon diary, Sept. 30, 1890 [Abraham H. Cannon naplója, 1890].

  21. Heber J. Grant diary, Oct 1, 1890 [Heber J. Grant naplója, 1890].

  22. President Woodruff’s Manifesto: Proceedings at the Semi-Annual General Conference of the Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, Monday Forenoon, October 6, 1890 (Salt Lake City, 1890), 1–3; “Third Day,” Deseret Evening News, Oct. 6, 1890; Marriner Wood Merrill journal, Oct. 6, 1890 [Marriner Wood Merrill naplója, 1890], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár; Abraham H. Cannon diary, Oct. 6, 1890 [Abraham H. Cannon naplója, 1890]; Joseph H. Dean journal, October 6, 1890 [Joseph H. Dean naplója, 1890], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  23. Zina D. H. Young diary, Oct. 6, 1890 [Zina D. H. Young naplója, 1890], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  24. Larsen hamarosan erőteljes szívbéli változáson ment át. „Leírhatatlan ragyogású világosság töltötte el a lelkemet” – idézte fel, hogy mi segített neki megtudni, miszerint a Manifesztum helyes (Autobiography of Lorena Eugenia Washburn Larsen [Provo, UT: Brigham Young University Press, 1962], 105–6).

  25. Annie Clark Tanner, A Mormon Mother: An Autobiography by Annie Clark Tanner (Salt Lake City: Tanner Trust Fund and University of Utah Library, 1991), 130; Lisa Olsen Tait, “The 1890s Mormon Culture of Letters and the Post-Manifesto Marriage Crisis: A New Approach to Home Literature,” BYU Studies 52, no. 1 (2013): 98–124.

  26. Ésaiás 28:10, 13; lásd még 2 Nefi 28:30; Tan és szövetségek 98:12.

  27. Abraham H. Cannon diary, April 1, 1892 [Abraham H. Cannon naplója, 1890].

  28. Heber J. Grant diary, Sept. 30, 1890 [Heber J. Grant naplója, 1890]; “Amnesty Petition,” Dec. 19, 1891, in James R. Clark, ed., Messages of the First Presidency of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 6 vols. (Salt Lake City: Bookcraft, 1965–75), 3:230.

  29. President Woodruff’s Manifesto, 3; Tan és szövetségek 124:49.

  30. Embry, Mormon Polygamous Families, 13–14; Francis M. Lyman journal, Dec. 15, 1893 [Francis M. Lyman naplója, 1893], Egyháztörténeti Könyvtár; Utah Stake High Council minutes, Aug. 5, 1892 [Utah Cövek főtanácsi jegyzőkönyvek], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  31. Abraham H. Cannon diary, Oct. 7, 1890, Nov. 12, 1891 [Abraham H. Cannon naplója, 1890, 1891].

  32. Kenneth L. Cannon II, “Beyond the Manifesto: Polygamous Cohabitation among LDS General Authorities after 1890,” Utah Historical Quarterly 46, no. 1 (Winter 1978): 24–36.

  33. Harrison elnök közkegyelmi kiáltványa elengedte mindazok büntetését, akiket esetleg az Edmunds-törvény vagy az Edmunds-Tucker-törvény megszegésében találtathattak volna bűnösnek, amennyiben 1890. november 1. után tartózkodtak a törvénytelen együttéléstől.

  34. A poligámia Mexikóban és Kanadában is törvénytelen volt 1890 után, de ezen országok kormányzata nem üldözte tevékenyen a poligámista utolsó napi szenteket. Mexikó esetében az utolsó napi szent felhatalmazottak szóbeli megállapodásra jutottak a mexikói hivatalnokokkal, melynek alapján lehetőségük volt többes házasságot gyakorolni a telepeiken. (B. Carmon Hardy, Solemn Covenant: The Mormon Polygamous Passage [Urbana: University of Illinois Press, 1992], 173–82.)

  35. Lásd például Matthias Cowley, Marriages Solemnized, 1898–1903 [Matthias Cowley, Szentesített házasságok, 1898–1903], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  36. Marriages and Sealings Performed Outside the Temple, 1853–1857, 1873–1903 [Templomon kívül végzett házasságkötések és pecsételések, 1853–1857, 1873–1903], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár. A nyilvántartó könyvben nem találhatóak meg például azok a többes és monogám házasságkötések, melyekről tudható, hogy Anthony W. Ivins, Matthias F. Cowley és Abraham O. Woodruff végezték az 1890-es években, illetve az 1900-as évek elején. Összességében a Tizenkettek Kvórumának 1890 és 1904 között szolgált 19 tagjából 8 vett nőül új többes feleséget azokban az években, és a nyilvántartó könyv nem tartalmazza ezeket a házasságkötéseket. Ezek a következő apostolok voltak: ifj. Brigham Young, George Teasdale, John W. Taylor, Abraham H. Cannon, Marriner W. Merrill, Matthias F. Cowley, Abraham Owen Woodruff és Rudger Clawson. Állítólag Wilford Woodruff elnök is egy további többes feleséggel nősült 1897-ben, de a történeti feljegyzések alapján ez nem egyértelmű (lásd Thomas G. Alexander, Things in Heaven and Earth: The Life and Times of Wilford Woodruff, a Mormon Prophet [Salt Lake City: Signature Books, 1991], 326–28).

  37. A templomokban végzett többes házasságkötések száma már a Manifesztum előtt is lényegesen visszaesett. A Logan templomban például 1885-ben volt a csúcspont, 188 többes házassági pecsételéssel. 1888-ban ez a szám 51-re csökkent, 1889-ben pedig 4-re. 1890 és 1903 – a többes házassági pecsételésre vonatkozó feljegyzések vége – között egyetlen ilyen, a templomban kötött házasságkötés sem került feljegyzésre, míg Loganben és környékén összesen 6 többes házasságkötést jegyeztek fel. Logan Temple Sealings, 1884–1903 [A Logan templom pecsételései, 1884–1903], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  38. Francis M. Lyman journal, April 18, 1901 [Francis M. Lyman naplója, 1901]; Joseph F. Smith to Reed Smoot, April 1, 1911, Joseph F. Smith Papers [Joseph F. Smith Reed Smoothoz, 1911, Joseph F. Smith iratai], Egyháztörténeti Könyvtár; B. H. Roberts letter to Heber J. Grant, July 9, 1929, B. H. Roberts Collection [B. H. Roberts levele Heber J. Granthez, B. H. Roberts gyűjtemény], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár; Joseph T. Bentley, Life and Letters of Joseph Charles Bentley: A Biography (Provo, UT: By the author, 1977), 77–81. Joseph F. Smith elnök később megerősítette, hogy ő, Woodruff elnök és Snow elnök az egyház elnökeiként „a Manifesztum óta nem adt[ak] felhatalmazást senkinek, hogy többes házasságkötést végezzen vagy arra lépjen” (Francis M. Lyman journal, Dec. 14, 1905 [Francis M. Lyman naplója, 1905]).

  39. Heber J. Grant to Frank Y. Taylor, April 28, 1904, Heber J. Grant Letterpress Copybook, 38:591, Heber J. Grant Collection [Heber J. Grant Frank Y. Taylorhoz, 1904, Heber J. Grant gyűjtemény], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár.

  40. Eugene Young, “Polygamy Is Reviving,” New York Herald, Feb. 5, 1899, 2.

  41. Davis Bitton, “The Exclusion of B. H. Roberts from Congress,” in The Ritualization of Mormon History and Other Essays (Urbana: University of Illinois Press, 1994), 150–70.

  42. “Polygamy and Unlawful Cohabitation,” Deseret Evening News, Jan. 8, 1900; Lu Ann Faylor Snyder and Phillip A. Snyder, Post-Manifesto Polygamy: The 1899–1904 Correspondence of Helen, Owen, and Avery Woodruff (Logan, UT: Utah State University Press, 2009); Thomas G. Alexander, Mormonism in Transition: A History of the Latter-day Saints, 1890–1930 (Urbana: University of Illinois Press, 1996), 62–63. A többes házasságkötések száma arányaiban viszonylag alacsony maradt az egyházban végzett monogám házasságkötések számához képest. Az újabb többes házasságok egyik legelszántabb híve, Matthias F. Cowley apostol, egy kis jegyzetfüzetbe írta fel az általa tartott többes házasságkötéseket. A füzet a következő házasságkötéseket tartalmazza: 1898-ban 3, 1899-ben 4, 1900-ban 9, 1901-ben 20, 1902-ben 18, és 1903-ban 3. (Cowley, Marriages Solemnized, 1898–1903.)

  43. U.S. Senate, Committee on Privileges and Elections, Proceedings before the Committee on Privileges and Elections of the United States Senate: In the Matter of the Protests against the Right of Hon. Reed Smoot, a Senator from the State of Utah, to Hold His Seat, 4 vols. (Washington, D.C.: Government Printing Office, 1904–6), 1:129–30. Smith elnök washingtoni tanúvallomását illetően lásd Kathleen Flake, The Politics of American Religious Identity: The Seating of Senator Reed Smoot, Mormon Apostle (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 2004), 56–81.

  44. Ez az egy kivétel az 1904 júliusában elhívott Charles W. Penrose volt. Ő két olyan feleség férje volt, akikkel évtizedekkel korábban házasodott össze, illetve egy olyan feleségé, akit 1886-ban vett el. Anthon H. Lund, a Tizenkettek közé 1889-ben elhívott monogámista, Joseph F. Smith elnök alatt 1901-től az Első Elnökség tanácsosa lett.

  45. “Official Statement by President Joseph F. Smith,” Deseret Evening News, Apr. 6, 1904, 1.

  46. Francis M. Lyman journal, Apr. 6, 1904 [Francis M. Lyman naplója, 1904].

  47. “President Lyman Very Emphatic,” Deseret Evening News, October 31, 1910, 1.

  48. Francis M. Lyman letter to John W. Taylor, May 3, 1904, Francis Marion Lyman Papers [Francis M. Lyman levele John W. Taylorhoz, 1904, Francis Marion Lyman iratok], Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár; Francis M. Lyman letter to Matthias F. Cowley, May 6, 1904, in Francis M. Lyman journal, May 6, 1904 [Francis M. Lyman levele Matthias F. Cowley-hoz, Francis M. Lyman naplója, 1904].

  49. Néha elhangzik az az állítás, miszerint Taylor és Cowley apostolokat csupán azért kérték fel a kvórumból való távozásra, hogy kielégítsék a washingtoni közvéleményt. A korabeli feljegyzések azonban leszögezik, hogy 1905-ben és 1906-ban ők ketten „nem voltak összhangban” a kvórumukkal. 1904 októberétől kezdődően az Első Elnökség véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy engedélyezte pecsételések templomon kívüli végzését. Mindazonáltal Cowley és Taylor továbbra is végzett templomon kívüli többes házassági pecsételéseket, közöttük többet a saját maguk részére is. Cowley 1905-ben, Taylor pedig 1909-ben is vett el többes feleséget. (Matthias F. Cowley journal, July 5, 1906 [Matthias F. Cowley naplója, 1906], Egyháztörténeti Könyvtár; First Presidency to George Teasdale, Oct. 26, 1904 [Az Első Elnökség George Teasdale-nek, 1904], Egyháztörténeti Könyvtár; Francis M. Lyman journal, September 29, 1904; October 28, 1905; April 10, 12, July 3, 1906 [Francis M. Lyman naplója, 1904, 1905, 1906].)

  50. Francis M. Lyman journal, March 28, 1911 [Francis M. Lyman naplója, 1911].; “Reconciliation,” Deseret News, April 3, 1936, 4. Rudger Clawsonnal, a Tizenkettek azon tagjával szemben, aki 1904-ben lépett házasságra többes feleséggel, az egyházi felhatalmazottak nem folytattak fegyelmi eljárást – valószínűleg részben azért, mert nem ragaszkodott ahhoz, hogy joga lenne új többes házasságkötéseket tartani. Ez a többes házassága különválással végződött. David S. Hoopes and Roy Hoopes, The Making of a Mormon Apostle: The Story of Rudger Clawson (Lanham, MD: Madison Books, 1990), 215–20, 225–27, 287–88.

  51. Lásd például Carolyn O’Bagy Davis, The Fourth Wife: Polygamy, Love, & Revolution (Tucson, AZ: Rio Nuevo, 2011).

  52. A család: Kiáltvány a világhoz. Liahóna, 2010. nov. 129.

  53. George Q. Cannon, Oct. 5, 1890, in Collected Discourses: Delivered by President Wilford Woodruff, His Two Counselors, the Twelve Apostles, and Others, Brian H. Stuy, comp., 5 vols. (Burbank, CA: B.H.S. Publishing, 1987–92), 2:115–16.